Inflálj vagy háborúzz!

Észak-Korea, ha hinni lehet a sajtóértesüléseknek, gyakorlatilag hadat üzent az Egyesült Államoknak a minap. Ha ez múlt hétfőn történik, gyenge áprilisi tréfának tűnne a hír. Mint amikor a második világháborúban Bárdossy László, Horthy miniszterelnöke átadta a magyar hadüzenetet az amerikai nagykövetnek, aki nem értette, hogy egy királyságnak miért van kormányzója, hogy ha az országnak nincs tengere, akkor az miért ellentengernagy, és hogy miért az Egyesült Államoknak üzennek hadat, ha területi követelésük a körülötte lévő kelet-európai országokkal szemben van.

Két út áll előttünk

Sokaknak tulajdonítják a mondást – ahol én olvastam, ott Hemingwayre hivatkoztak –, hogy egy nagy válság megoldásának két útja van: az inflálás és a háború. Rövid távon mindkettő eredményes lehet, hosszú távon azonban mindkettő romboló. Tény: az elitek a két stratégiát az ókor óta változó eredményességgel, de kitartó lelkesedéssel, és általában kombinálva követték. Az ókori görögök még rendre visszavitték a háborúk végén a Pallas Athéné szentélyéből kölcsönvett, laurioni bányákból származó ezüstöt, de a római császárok már aktívan éltek a pénzrontás legegyszerűbb eszközével – a pun háborúk végére a pénz aranytartalma fél százalékra esett vissza.

A háborúk és a pénzügyi innováció fondorlatos formái egyre nagyobb teret engedtek az évszázadok során az infláció és pénzrontás terjedésének, melynek a huszadik századtól a modern pénzrendszer és a központi bankok elterjedése adott új lendületet. Mindkét világháborút a kormányok rekordméretű eladósodása, egyes országokban (1923-ban Németországban, a második világháború után Magyarországon) hiperinfláció követett.

A gyakorlatot a legújabbkori történelemben a legjelentősebb hatalom, az Egyesült Államok is próbálta alkalmazni, váltakozó sikerrel. Carter elnöknek például a háborúzás túl nagy kihívást jelentett – akárcsak az ország irányítása –, viszont, bár akarata ellenére, 13 százalékos inflációt gerjesztett a hetvenes évek végére. A nyolcvanas években Reagan az erős dollárban és erős amerikai gazdaságban, vagyis a gazdasági háborúban hitt (akárcsak a most elhunyt brit Margaret Thatcher).

Hidegháború, meleg helyzetek

Persze azért a fegyverek erejében is hittek. Amikor Thatchernek belpolitikai nehézségei voltak, kapóra jött a Falkland-háború 1982 tavaszán, hősiesen megvédett pár sziklát Angliától párezer mérföldre, Argentína partjainál. Reagan pedig elrendelte Grenada megtámadását a kommunizmus Karib-térségbeli elterjedésének megakadályozása érdekében, és Líbia bombázását, illetve alapvetően a CIA-ra bízta a háborús konfliktusok és a drogellenes harc intézését. Így bele is sodródott az 1986-os Contra-botrányba, amelyhez bár nem volt bizonyítható köze, népszerűsége kevesebb, mint egy hét alatt 67-ről 46 százalékra csökkent (miközben két évvel korábban soha nem látott fölénnyel nyerte második elnökválasztását).

De a lényeg mégis az: meggyőződése volt, hogy a hidegháborút a szovjetek gazdasági ellehetetlenülésével nyerik meg. Ezért hagyta őket tíz évig küzdeni, és iszonyatos veszteségeket elszenvedni Afganisztánban (mindehhez a tálibokat látta el fegyverekkel – akik később a nemzetközi terrorizmus csúcsintézményének közkatonáivá váltak).

Reagan után ismét a háborús megoldások kerültek előtérbe, miután a gazdasági válság kezeléshez nem nagyon értett sem az idősebb, sem az ifjabb George Bush, ráadásul az esetleges inflálásra vonatkozó akaratukat felülmúlt annak az időszaknak a dezinflációs ereje, amin még Alan Greenspan akkori Fed-elnök sem mindig tudott segíteni. Így aztán háborúztak, okot Irakban szerencséjükre mindig találtak is. Clinton nem háborúzni és inflálni szeretett, gazdasági szempontból egyszerűen szerencséje volt. Obamának meg különösen: Ben Bernanke teljes gázzal inflálja a dollárt, amihez még hozzájött tavaly Oszama kilövetése is.

Make money not war

A modell Európában is működött. A németek két világháborút követően egyértelműen a gazdasági dominancia mellett tették le a voksukat, a franciák pedig a boche-okkal kapcsolatos minden utálatuk ellenére a németek mellett. Így az euróhoz vezető úton nagyjából kétévente szorultak a németek nyílt vagy burkolt támogatására a frank védelmében a hetvenes évektől.

Az angolok a maguk részéről hol a háború, hol a font drasztikus leértékelésén keresztül megnyilvánuló inflálás mellett döntöttek. Ebben Soros György is a segítségükre segített 1992-ben. Jelenleg is épp az akkori megoldással próbálkoznak, nem túl nagy sikerrel. Egy görög közgazdász egyébként nagyon hasznos és alapos elemzése konklúziójaként azt a következtetést vonta le, hogy az euró bevezetése és az eurózóna megalapításának egyetlen célja volt, hogy a németek a fizetési mérleg többleteiken keresztül kiszívjanak minden életet az egyébként is gyengébb dél-európai országokból.

Ugyanakkor a németek nemcsak háborúzni, de inflációt gerjeszteni sem szeretnek, noha – ahogyan a vicc tartja – a mediterrán térségben erre lenne is igény. Igaz, a vélemények megoszlanak abban a kérdésben, hogy Németországnak mi volt rosszabb és mi vezetett a nácizmus megerősödéséhez, illetve a második világháború kitöréséhez, az 1923-as hiperinfláció, vagy a harmincas évek elején tapasztalt recesszió. (A Nemzetiszocialista Párt népszerűségi idősorait nézve úgy tűnik, hogy az utóbbi, mert ekkor volt a legmagasabb a támogatottságuk.)

Az egyik kezem inflál, a másik megremeg

Mi magyarok az unortodox (értsd: többnyire működésképtelen) megoldásokat követjük. Minden egyes szabadságharcunk csúfos vereséggel zárult, kitartóan a rossz oldalon szálltunk be a világháborúkba is (de szerencsére Horthy idejében csináltunk magunkból utoljára bohócot azzal, hogy az USA-nak hadat üzenjünk, a Don-kanyarba pedig biciklivel küldjünk biztos halálba egy teljes magyar hadtestet). Azóta a Szovjetunió, majd a NATO védőszárnyai alatt próbáljuk átvészelni a háborús konfliktusokat. Mint a legutóbbi hóvihar felszínre hozta, NATO ide vagy oda, a harci egységeink legjobb esetben országúti mentésre alkalmasak, addig, amíg maguk is mentésre nem szorulnak.

Szóval marad az infláció, ami évtizedek óta jól bevált eszköz a költségvetés bevételeinek ravasz növelésére és a kiadási oldal elinflálására.(Amit értünk is, csak ennek fényében a rezsicsökkentést nehéz értelmezni – persze azt is értjük, a politika mégis csak ortodox tudomány.) Ugyanakkor a nemzeti bank új, növekedést finanszírozó programjának, ha növekedési szempontból nem is, de a forint további leértékelődésén keresztül, inflációs szempontból még lehetnek komoly eredményei (a program folytatása esetén).

Segélyrizsből háborúba

Persze most van a nagyvilágban nálunk érdekesebb és aktuálisabb kérdés. Mit szeretne Észak-Korea Amerika megtámadásával, amikor még a lakosság élelmezéséhez szükséges rizst is kínai segély formájában kapja? Csak nem a CIA keze van a dologban, mert már Ben Bernanke sem eléggé hatékony? Ez olyan mintha Magyarország le akarná magáról dobni az EU „gyarmatosító törekvéseit” – már ha ilyenek léteznének –, miközben az EU-ból érkező pénzek nélkül nagyjából a felére esnének vissza a beruházások idén év végére a 2007-es szinthez képest.

Amíg erre a kérdésre is választ kapunk, kövessük figyelemmel a devizák leértékelésének háborúját. Azt, ahogyan a világ eladósodott kormányai explicit (kötvények, betétek megdézsmálásával, tranzakciós- és válság-, illetve bármilyen egyéb adóval) és implicit módon (negatív reálkamatokkal, a vállalt jövőbeli fizetési ígéretek pl. nyugdíjemelés nem teljesítésével) fogják elvenni a megtakarítók és állampolgárok pénzének egy részét már pár éve levezettem.

Ennek egyik eszköze a hazai deviza leértékelése. A nagy gazdasági válság egyik tanulsága volt, hogy azon országokban ért hamarabb véget a recesszió, amelyek előbb szakítottak az aranystandarddal, vagyis leértékelték devizájukat. Ebben a harcban eddig a dollár és a font komoly eredményeket tudott felmutatni, most pedig ringbe szállt a japán jen is, már csak Mario a varázsló van hátra (azaz Mario Draghi, az Európai Központi Bank elnöke), aki megmondta, hogy az euró védelmében mindent meg fog tenni és higgyük el, hogy ez elég lesz. Elhisszük.

Inflálás Bernanke módon: az EURUSD minden egyes QE bejelentésre megugrott, de a hatás egyre kisebb, miközben a Fed dózis egyre nagyobb, a piac Marióra vár
Inflálás Bernanke módon: az EURUSD minden egyes QE bejelentésre megugrott, de a hatás egyre kisebb, miközben a Fed dózis egyre nagyobb, a piac Marióra vár

Csak azt nem mondta el, hogy amit alapvetően tenni tud, és amit a dél-európai országok, sőt a németeket leszámítva most már egész Európa nagyon vár: ez az euró gyengítése, és az euróban fennálló adósságok ezen és a negatív reálkamatokon keresztül történő elinflálása. Amennyiben ezt érti megvédés alatt, akkor érdeklődve várjuk a fejleményeket és ebben az esetben javasoljuk minél több shortpozíció felvételét az euró-dollár kereskedésben.

Persze ha talált valami jó unortodox eszközt, vagyis egyszerre tud az eurót erősítő, de az adósságokat infláló megoldást akkor tényleg varázsló. Ha viszont nem, akkor csak reménykedhetünk, hogy vele és központi bankos pályatársaivai a világ bármely táján nem úgy járunk mint Goethének és a balladáját (Der Zauberlehrling) megzenésítő Paul Dukasnak a művében, A kis bűvészinasban a főhős, aki a varázsló távollétében vízhordásra fogta a seprűt, csak éppen az ezt leállító varázsigét felejtette el – így mire a mester hazaért elárasztotta a szobát vízzel.