Egyiptom: a forradalom, ami nem is volt

2013.07.31. 11:21 Módosítva: 2013.07.31. 11:25
13 hozzászólás

A fősodratú sajtó narratívája szerint 2011 februárjában egy népi mozgalom elsöpörte Mubarak diktatórikus rendszerét. Ideiglenesen a hadsereg vette át a hatalmat, majd szabad választásokat írtak ki, melyet a Muzulmán Testvériség nyert meg. Mivel ők rosszul, autokrata módon kormányoztak, elvesztették a nép bizalmát. Az 2013 júniusában újra föllázadt és – ezúttal is a mélyen demokratikus hadsereg segítségével  - elűzte az alkalmatlanná vált Morsi elnököt a hatalomból. Végre egy igazi demokrata reformer, a nyugati orientációjú csapat, Baradei és társai veszi át a hatalmat. Egyiptom így hamarosan révbe ér és beköszönt a Nílus mentén a nyugalom korszaka. Mindebből semmi sem igaz.

Nem zajlott le semmilyen forradalom sem 2011-ben, sem most. Akkor is és most is a hadsereg által managelt palotaforradalom, puccs zajlott le. Egyiptomban a hadsereg az úr politikai és gazdasági értelemben egyaránt. Ennek ezredéves történelmi hagyományai vannak és a jelenség az ország geopolitikai adottságaiban gyökeredzik. Ezek és a gazdasági és demográfiai adottságok miatt az ország nagyon szűk kényszerpályán van, amin semmilyen aktuális kormányzat érdemben változtatni nem tud.

A következőkben ezeket a kereteket és adottságokat mutatom be és azt a hatalmi harcot, ami a jelen helyzethez ténylegesen elvezettek. Vigyázat: elég sok jó öreg régi mítoszt rombolunk most le! Mindjárt az első, egy klasszikus félreértés: „Egyiptom egy nagy fejlődő ország, közepes népsűrűséggel”. Valóban? Az ország területe 1 millió négyzetkilóméter, amin 84 millió ember lakik. Azonban eltekintve a Nílus közvetlen környezetétől, az ország területének 97%-a lakatlan és kietlen sivatag. A maradék lakható 3% egy Belgiumnyi terület, ezen a 35 ezer kilóméteren él valójában ez a 84 millió ember, ami 2700 fő/négyzetkilóméter tényleges népsűrűséget jelent. Egyiptom tehát egy kicsi és nagyon zsúfolt ország. És zsúfolásig telve problémákkal. Vegyük sorra most ezeket.

Kezdjük ott, hogy ez a 35 ezer négyzetkilóméteres lakható és művelhető terület sem valami könnyen kezelhető és összeköthető, amolyan Belgium alakú kompakt területet fed le. Az emberi létfenntartásra alkalmas terület, maga az egyiptomi civilizáció és állam kizárólag a Nílus folyóhoz és annak deltájához kötődik.

Eltekintve az utóbbitól, ez egy olyan sáv a folyó körül, ami sosem lépi túl a 30 kilóméteres szélességet. Ez a szalagszerű művelési és településszerkezet jellemzi az országot a déli határtól (Asszuáni gát északi fala) az egészen Kairóig húzódó kétezer kilóméteres szakaszon. Csupán a fővárostól északra kezd ez a terület kiszélesedni, ahogy a Nílus deltává ízesül, ellaposodik és mocsaras legyezőszerű területként találkozik a mediterrán partszakasszal.

A delta terület nem rendelkezik egy egyértelmű nagy folyóággal, amire egy mélytengeri kikötő ráépülhetett volna. Az ország fő kikötője, Alexandria is éppen ezért a delta nyugati részén épült meg. Emberi beavatkozás (öntözés és az áradások vizének visszatartása) nélkül a deltavidéktől eltekintve a sivatag egészen a folyópartig húzódna le.

Egyiptom domborzata, vizei és a lakható/művelhető terület eloszlása
Egyiptom domborzata, vizei és a lakható/művelhető terület eloszlása

Zöld: a Nílus vize (áradás és öntözés) által művelhetővé tett terület növényzete

Ez az a földrajzi alapképlet, ami immár ötezer éve meghatározza a mindenkori egyiptomi civilizációk arculatát. Hogyan fordítódik le mindez az ország gazdasági és társadalmi adottságainak szintjére? A Nílus korántsem a más földrészeken megszokott megbízható nagy folyó, ami összeköt.

Habár az éves vízhozam ciklus kiszámítható, mert két független vízgyűjtő területe van, a folyó kereskedelmi hajózásra alkalmatlan. Ráadásul Egyiptomban alig nő fa. Nem csoda, hogy a nyersanyag, de még inkább a hajózható folyórendszerek híján Egyiptom sosem fejlesztett ki hajózási kultúrát. Ennek végzetes következményei lettek az ország mindenkori fejlődési lehetőségei szempontjából.

Mivel Egyiptom egy 100 százalékos Nílus-sztori, vagyis az ország léte teljesen a folyóra épül és a folyó olyan, amilyen, az ország is olyan, amilyen. Magyarán: a folyó hajózhatatlan volta, szélsőségesen változó vízállása és az ebből eredő település és művelési szerkezet alapvetően határozza meg az ország gazdasági, társadalmi és politikai szerkezetét és a fejlődési kereteket. Miért fontos a hajózás egy ország gazdasági potenciája tekintetében?

A vízi szállítás a szárazföldihez képest tizedannyi egységköltségű (egy tonna szállítása egy kilóméteren költsége). Ez az egyik sarokköve az elmúlt pár ezer év gazdaságtörténetének. A vízi szállítás egy alapvetően tőkehiányos gazdaságban értékes tőkét kímél meg, mert nem kell a mezőgazdasági termelés többlet eredményét drága szárazföldi projektekbe ölni. És éppen ez az a tőke, ami a klasszikus gyáripari tőkeakkumuláció előtti időszakban (18-19 századi Európa), a mezőgazdasági és manufakturális ipari elő-forradalom idején (17. századi Európa) a modern értelemben vett gazdasági növekedés, technológiai fejlődés beindulásához kell.

Nos, ez az a gazdasági-technikai beindulás , ami Egyiptomban sosem történt meg. Ennek oka kétszeresen is a folyóban keresendő. Egyrészt a folyó vízrajzából adódóan az ország nem élvezheti az olcsó, tőkekímélő vízi szállítás előnyeit. Így ami tőkét csak össze tud kaparni, azt javarészt elviszik a szállítási és öntözési infrastruktúrával kapcsolatos állandó kiadások. Ezért nem tud félretenni tőkét más tőkejavakba történő beruházásra, a gazdaság beindítására. Ez az egyik fő ok: tehát nincs érdemi többlet tőke a fejlesztésekre.

A másik, hogy ami meg van, azt meg leköti a létfontosságú infrastrukturális rendszer fenntartása. És ennek csak kisebb része a közlekedési rendszer. Sokkal nagyobb tétel a végtelenül kifinomult öntözési hálózat. Eredendően Egyiptom egésze (kivéve a delta mocsarát) – és ezt nem lehet eleget hangsúlyozni – alapesetben egy üres sivatag. Itt nem azért kell öntözni, amiért a Volga vagy a Mississippi vízgyűjtő területén: hogy az amúgy is termő talaj hozamára rásegítsünk egy-egy kevésbé jó időszakban. Hanem azért, mert öntözés nélkül bármiféle mezőgazdaság lehetetlen. Ez nem választás, hanem kőkemény szükségszerűség kérdése.

A klasszikus 22-es csapdája: ahhoz hogy Egyiptom mint olyan létezzen, olyan termelési rendszereket kell üzemeltetni, amik lehetetlenné teszik az érdemi tőkefelhalmozást és még a kevés többlet tőkét is elszívják. Egyiptom éppen ezért évezredek óta egy nagyon kényes ökológiai és gazdasági kötélen egyensúlyozó stagnáló gazdaság, ahol nagyon kevés esély van a gazdasági növekedés beindulására.

 Ország GDP per fő (2010, USA dollár)
Egyesült Arab emírségek $14 407
Kuvait $32 530
Omán $18 041
Szaúd-Arábia $16 641
Líbia $12 062
Libanon $10 019
Algéria $4 478
Jordánia $4 435
Tunézia $4 160
Szíria $2 892
Marokkó $2 868
 Egyiptom  $2 771
Irak $2 626
Jemen $1 231

Forrás: IMF World Economic Outlook

A centralizált ország

A társadalmi-politikai rendszer ugyanis a földrajzi és gazdasági adottságok által erősen determinált. A túléléshez szükséges hatalmas beruházások, az öntözőrendszerek és a folyó két oldalán ezer kilóméteren át kígyózó szállítási kapacitások építése és fenntartása felemésztik a társadalom szinte összes energiáját. Ez a gazdasági modell a rendelkezésre álló erőforrások optimális kihasználására épül.

Ehhez központi tervezés és irányítás kell, ami kiterjed az emberi erőforrásokra és a tőkére nemzetgazdasági értelemben. Ez volt a modell a fáraók korában és némi változtatásokkal, ez most is. Ezen gazdaságpolitikai szükségszerűségből eredően az egyiptomi politikai rendszer hagyományosan a központi hatalomra épül, ami szervezi és irányítja az ilyen beruházásokat.

Az ilyen hatalom természete hogy nem tűr meg érdemi ellenvéleményt, kilógást a sorból. Nem mondhat le az országban megtermelt tőkejavak feletti ellenőrzésről, hiszen akkor az államszervezet létalapja kerülne veszélybe. Az ilyen hatalom uralja a tömegeket és dominálja a közbeszédet és gondolkodást.

Egyiptomban nem azért volt az ősidők óta erős elnyomó központi hatalom, mert éppen mindig a rossz fiúk voltak jó helyen és jó időben. Hanem azért, mert az országot csak így lehet kézben tartani, tekintettel a körülményekre és adottságokra. Legjobb példa erre maga a legutóbbi diktátor, Mubarak elnök, aki önmagát rendszeresen az ókori fáraókhoz hasonlította, hogy hatalmának legitimitását hangsúlyozza. És igaza is volt. Ugyanúgy a központi erőszakszervezeteken keresztül tartotta fenn hatalmát mint a fáraók.

Jogos ekkorra a kérdés, hogy akkor Mubarak bukásával mégis végeszakadt egy hosszú hatalomgyakorlási gyakorlatnak? Hogy a fentiekben vázolt földrajzi és gazdasági szükségszerűségek immár nem érvényesek? A látszat erre utalhat. A látszat azonban csal. A jelenlegi egyiptomi helyzet kapcsán az a lényeges ugyanis, amiről éppen alig hallunk a mindennapokban. Mint oly sokszor a történelemben láthattuk, ami a színfalak mögött van, az az igazán érdemi és bír magyarázó erővel. Mi van a színfalak mögött? Mi a helyzet valójában? És mi történt igazán 2011-2013 között?.

A Pénz Beszél rovat keretei mindezen, önmagukban is egyenként igen magvas kérdések megválaszolására - a műfaj kereteiből természetesen adódóan - szűkek. A szerző azonban, akinek egyik fő szakmai-befektetési területe az ún. frontier (talán "legfeltörekvőbb"-nek fordíthatnánk) országok, az Egyiptommal kapcsolatos gazdasági-történeti-geopolitikai elemzését teljes terjedelmében, több részben közzétette, a felvetett kérdésekre ott kaphatnak választ.