A választót hülyének nézik

Racionális ember nem a pártprogramok alapján dönti el, kire szavaz. És, ha a pártprogramok olyanok, mint amiket a mostani választáskor látunk, akkor ennek örülnünk kell. Sőt, ilyen programokra nincs is szükség. Örüljünk, hogy a két fő esélyesnek nincs ilyen.

Nincsenek programok

Idén két egymástól független kezdeményezés is indult (a Mit ígérnek? és a Mit választunk?) a pártok választási programjainak értékelésére. Ezek eredményeit ismertetve a beszámolók sajnálkozva emlékeztek meg arról, hogy a kormánypártok nem tettek le az asztalra programot.

Azt is megtudtuk, hogy a többi párt programja viszont alacsony színvonalú (fontos kérdésekre nem ad választ, ha pedig ad, akkor vagy nem elég megalapozott, nem számonkérhető, nem hiteles), megvalósíthatatlan. Kisebb visszhangot váltott ki, de azért nem árt megjegyezni: mindkét projekt felhívta a figyelmet arra is, hogy nem csak a kormánypártoknak nincs programja, hanem a Kormányváltásnak se. Az azt alkotó pártoknak van, de azok mindkét elemzés szerint egymástól elég távol állnak.

Ezt a programtalanságot az elemzések általában, mint a választást megnehezítő körülményt értékelik: nem tudhatjuk, mihez kérik a pártok a szavazatunkat, felhatalmazásunkat. Én ezzel vitatkoznék. A racionális választó számára ezek a programok fölöslegesek, nem ezek alapján választanak.

A magam részéről ezekben a projektekben épp azért vettem részt [a szerző a Mit ígérnek? projekt védnöke, a Mit választunk? projektnek pedig külső szakértője volt], mert nem gondolom, hogy a racionális választónak a választási programok alapján kellene választani. Ezektől az értékelési projektektől éppen azt a hatást vártam, hogy elriasztanak majd a programírástól: amennyiben szakértői kritika fenyegeti a pártokat, akkor tartózkodni fognak ilyen írásművek elkészítésétől. Úgy tűnik a Fidesz és a Kormányváltás esetén ez a várakozásom be is jött.

Értelmes ember nem olvas pártprogramot

De miért nincs szükség szerintem programokra egy megalapozott választáshoz? Anthony Downs 1957-ben publikálja híres könyvében, A demokrácia közgazdasági elméletében fogalmazza meg a racionális választó hipotézisét, és erre építve kezdi ki a demokrácia idealizált felfogását (mely szerint a demokratikus választás fő előnye, hogy ilyenkor megbüntethetjük a politikusokat, ha rosszul működnek, illetve megjutalmazhatjuk, ha jól). Kiindulópontja szerint a racionális választó nem megy el szavazni, illetve, ha erre valamiképpen rá is veszik (mert "erkölcsi kötelezettsége"), akkor pedig nem informáltan teszi.

Nem azt fogja végiggondolni, hogy melyik jelölttől mit várhat reálisan. Egy ilyen tudatos ugyanis döntés információt követelne, és az információ nincs ingyen. A politikáról nem érdemes részletes információkat gyűjteni, mert itt a döntés, vagyis az, hogy ki kerül kormányra, igen kis eséllyel múlik a mi szavazatunkon. Ha rosszul döntünk, akkor sem befolyásoljuk a választás végeredményét.

Érdemes inkább arra fordítani az időnket, hogy megfontoljuk, hol ebédeljünk, mit vásároljunk, hol vegyünk lakást, hova menjünk nyaralni, hogyan műveljük kertjeinket. Nem azért, mert azok tétje nagyobb – a tét nagyságát a modell nem vonja kétségbe. Azért mert ezek csakis a mi döntésünktől (vagy legalábbis egy nagyon kis csoport döntésétől) függ.

Ideológia, értékek, jellemhibák

Persze nem állítja Downs azt sem, hogy az emberek (akár a racionális emberek) teljesen tudatlanul döntenének választások idején. De az információt akkor sem programok olvasgatásából fogják összegyűjteni. Bőven elég nekik az ideológia (néhány jelszó), az adott jelölt – politikai tevékenységével egyébként össze nem függő – jellemhibáinak ismerete (negatív kampány), az adott szavazó értékrendjéhez közel álló, vagy a szerinte az ő érdekében eljáró szervezettől (egyháztól, szakmai szervezettől, stb.) érkező nyílt vagy rejtett utalás a megfelelő jelölt személyére, és hasonlók. Sőt, inkább szóba jöhetnek még az ilyenkor választás idején elszaporodó, „melyik pártot válasszam?” weblapok is, mint a pártprogramok.

De mégis. Nem úgy van az, hogy a program nélküli választás „különösen aggályos, mert a képviseleti demokrácia alapja a megválasztott képviselők számonkérhetősége, így tud megvalósulni a közhatalom gyakorlói és a felhatalmazó nép közötti visszacsatolás mechanizmusa”? Nem úgy van az, hogy bár a mai magyar programok alapján nem lehet számonkérni a politikusokat, de ha jobb programok lennének („bezzeg Hollandiában!”), akkor az jó alap lenne erre – és ezért nekünk az ilyen jól kidolgozott programokért kellene küzdeni? Nem. A fentiek miatt a választókat a jól kidolgozott programok sem érdeklik.

Éppen ezért láttam és látom én ma Magyarországon (ahol nincs koalíciós kényszer, és ezért az sem fontos, hogy a pártok megismerjék egymás részletes programját a koalíciós tárgyalások előtt) a pártprogramok értékelésének célját csakis abban, hogy elriasszunk a „kormányprogram szerűségek” alkotásától. Aki akar, csináljon, lobogtassa – próbálja ezzel bizonyítani a kormányképességét.

De a választást nem csúfolja meg az, aki ilyet nem csinál. Nem csúfolja meg a Fidesz és a Kormányváltás sem. Ha nincs program, attól még nyilatkozhatnak arról, hogy számukra mi a fontos, most és itt miket tartanak elsőrendű problémáknak. (És úgy tűnik a fent említett „melyik pártot válasszam? weblapok elég jól működnek a pártprogramok hiányában is. Ezek szerint mégiscsak lehet tudni, hogy mit is akarnak – bár a Kormányváltás koalíció ezekben nem egységes választásként, hanem három, négy külön alternatívaként jelenik meg.)

Erről kéne beszélni

A pártoknak – szerintem – arra kellene választ adniuk, hogy baj esetén mihez nyúlnának először, és mihez utoljára?

Mit tennének, ha jön egy természeti katasztrófa és át kell szervezni a költségvetést; ha összeomlik az orosz piac (mint 1998-ban); ha kiderül (vagy bevalljuk), hogy a gazdaság állapota nem olyan, mint a programban feltettük (mint 1994-ben, vagy 2006-ban); ha jön a gazdasági válság (mint 2008-ban). De ezek megválaszolásához sem kell program. Elég (lenne) a világos beszéd – de ezt meg hiába is várnánk választási kampányban. A választót hülyének nézik, és csak a szépet akarják neki elmondani. Azt hiszik, hogy ha a rossz dolgokat szóba hozzák, akkor szavazatokat vesztenek.

Szóval ne sírjunk a választási kampány, az elmaradt szakmai viták miatt. A racionális szavazókat ez úgysem érdekli. A magyar választók nagy része pedig racionális: a pártprogramokat, a politikusi ígéreteket már régen leértékelte. Jól mutatja ezt a kétfarkú kutya párt vicckampányának népszerűsége. Más kérdés, hogy míg a piaci szervezeteket a GVH jól megbünteti, ha olyan dolgot állítanak, amely (szerinte) nem teljesül, addig a pártok kampányát nem vizsgálja senki a fogyasztók megtévesztése miatt. De nem is kell.

A fogyasztó, a választó pontosan tudja, hogy mit higgyen el a reklámnak, politikusnak.

(Persze mondhatjuk azt is, hogy az emberek irracionálisak, buták, félre lehet őket vezetni reklámokkal, csalfa banki ajánlatokkal, és ezért a fogyasztóvédelem szent zászlaja alatt meg kell őket védeni. Mondhatjuk – de ha A-t mondunk, akkor mondjunk B-t is: akkor a választójogukat sem fogják tudni értelmesen gyakorolni, mert megvezetik majd őket a politikai reklámok, a pártok csalfa ígéretei. Ez utóbbi fogyasztóvédő álláspont legszebb leírása Madách athéni színe.)

Utóirat

A pártprogramok értékelése persze azért is fontos (és ezért is vettem részt bennük), mert ezek révén megpróbálhatunk témákat kényszeríteni rájuk. Nem a választókat akarjuk tájékoztatni, hanem a saját kérdéseinkre szeretnénk, ha válaszolnának.

A kérdés az, hogy jól választjuk-e ki ezeket a kérdéseket. Mindkét jelzett idei program ezt is tette. A Mit ígérnek? első lépésben a legfontosabbnak tűnő társadalmi problémákat azonosította külső szakértők megkérdezésével, és – többek között – a pártok ezekre adott válaszait kereste. A Mit választunk? projekt pedig egyetlen roppant fontos problémával szembesítette a pártprogramokat: a politika átláthatóságával.

Ez utóbbi szerintem elsősorban azért fontos, mert ez a világon mindenhol megjelenő, itthon pedig jó 25 éve létező haveri kapitalizmus [crony capitalism] elleni küzdelem egyik legfontosabb eszköze.