Nem is a gazdasággal van a baj

2014.05.28. 09:16
160 hozzászólás

Mély figyelemmel olvastam Duronelly Péter írását a pénz beszél blogon, mely azt próbálja taglalni, hogy igazából senki nem tudja a megoldást Magyarország gazdasági bajaira. Egyik politikai erő sem találta fel a spanyolviaszt az elmúlt 25 évben.

Ezzel szemben úgy vélem létezik megoldás, ami alapjaiban orvosolná a gazdasági helyzetet.

A probléma sokkal inkább az, hogy ezt a politikát miként lehet az ország lakóival elfogadtatni. Ebből a szempontból Péternek igaza van: senki nem találta ki az elixírt, hogy miként lehet rávenni az ország többségét a rövidtávú áldozathozatalra.

Magyarországgal nem gazdasági bajok vannak – inkább mentalitásunk, hozzáállásunk és érzelmi túlfűtöttségünk a gond. A bizalom hiánya megöli az áldozatvállalásba vetett hitet. Ez pedig gátolja a gazdaság gyökeres, alapokat is érintő átalakítását.

A recept a több kapitalizmus, kevesebb és hatékonyabb állam

A magyar 50 százalékos GDP arányos költségvetési újraelosztási arány, ami gyakorlatilag a rendszerváltozás óta változatlan, az országra jellemző alacsony társadalmi kohézió és gyenge minőségű állami szolgáltatások mellett egyszerűen nem hatékony. A magas újraelosztás miatt az adóterheket az adófizetők sarcnak érzik és igyekeznek kibújni alóluk, főleg, hogy az ellenőrzés nem hatékony és a magasabb adófizetéssel nem jár többletszolgáltatás vagy társadalmi elismerés. Az állam apanázst kapók szintén elégedetlenek az alacsony szintű juttatások és a gyenge színvonalú közszolgáltatások miatt.

A megoldás az lenne, hogy az 50 százalékos költségvetési újraelosztási arányt 40 százalék alá vigyük le, hasonlóan többi közép-kelet európai államhoz (Csehország: 42 százalék, Lengyelország 42 százalék, Szlovákia 39 százalék, Észtország 38 százalék, Románia 35 százalék - mind 2013-as adat).

Vagyis hagyjuk az előállított jövedelem nagyobb részét azoknál, aki megtermelik. Az államot pedig reformáljuk meg - határozzuk meg, hogy a fenti kereten belül mit biztosítson a köz és ezt mekkora költséggel tegye. A részletekről lehet vitatkozni, de azt gondolom, hogy a fő csapásirány egyértelmű.

A kisebb újraelosztás pénzt hagyna a gazdaságban, ami ösztönözheti a növekedést és a munkahelyteremtést. Tapasztalatok szerint a magángazdaság hatékonyabb – a saját pénzemet hatékonyabban költöm el magamra, mint az állami szereplő a mások pénzét másokra. Ennek tengernyi irodalma van és kevesen vitatják ezen tételeket.

Na de ha ez ilyen egyszerű, miért nem valósul meg?

Mert az ország többsége rövidtávon ellenérdekelt a változásban. Az országot vezető politikai réteg nem érdekelt a kisebb államban. Számukra a magas újraelosztás több hatalmat és erősebb befolyást jelent. Elvárni tőlük, hogy az érdekeikkel ellentétesen politizáljanak, nem reális. Ők nyilvánvalóan szeretnék fenntartani a vízfejű államot, főleg, ha erős politikai támogatást is kapnak hozzá.

A választók akarata jelenti a határt, ameddig a politika elérhet. Nyilvánvalóan jöhet egy Széchényi formátumú politikus, aki hajlandó saját magán példát statuálni és szembesíteni az országot a magas szétosztás negatívumaival, de saját gyarló párttársai és a rövidtávon ellenérdekelt rétegek haragja gyorsan visszahúzzák a merész vállalkozót.

Mi sem akarjuk

A magyarok egy jó része szintén ellenérdekelt a rövidtávú áldozathozatalban és támogatja is ezt a politikát. Egy komoly átalakításnak azonban szembe kellene mennie a szavazók többségének rövid távú érdekével.

Egyik politikus sem akarja ezt a népharagot elviselni, amivel a valódi reformok járnak, miközben ezzel a saját rövidtávú érdekei ellen is játszik. Sokkal jobb számukra az osztogatásos rendszer kis mutyival fűszerezve, mint egy szűkebb állam, főleg, ha a többség is az előbbire szavaz.

A kiadások csökkentése akkor következik be kizárólag, ha külső kényszer van, akkor is csak addig, amíg helyre nem áll az egyensúly és általában fűnyírószerűen, illetve ott, ahol kisebb az ellenállás.

A haszonélvezők

Ez a politikai támogatás abból a nem heterogén csoporttól jön, akit nevezhetünk az „államtól nettó kapó” rétegnek. Ide tartoznak a nyugdíjasok, a szociális ellátottak, a közalkalmazottak, köztisztviselők, állami cégek alkalmazottjai, munkanélküliek, kismamák és az egyetemi hallgatók stb. Mindenki, akinek az egzisztenciája többségében az állami redisztribúciótól függ. Ezek az emberek egy kisebb állami újraelosztással rövidtávon rosszabbul járnak. S mivel nem bíznak abba, hogy hosszútávon, mondjuk 10 év múlva a reformok sikere nyomán nagyobb támogatásban részesülnek, ezért zsigerből elleneznek minden áldozathozatalt.

Ha megnézzük a magyar statisztikákat, közel 2 millió ember kap öregségi nyugdíjat, 800 ezer egyéb jogcímen kap nyugellátást, míg 700-850 ezer közalkalmazott, köztisztviselő és közmunkás van. Az „államtól nettó kapok” a nyolcmillió szavazó nagyobb fele és függő viszonyuk miatt általában ők a politikailag aktívabb réteg.

És a finanszírozók

Az „állam felé nettó fizetők” ezzel szemben kisebbségben vannak (példaképpen bruttó havi 500 ezer forint bevallott összjövedelem felett 170 ezer ember befizető volt 2012-ben, ők az SZJA egy negyedét, 326 milliárd forintot fizetnek be évente személyi jövedelemadóként).

Mivel politikai erejük kisebb és a civil társadalmi erejük gyenge, nem is állnak a politika célkeresztjében. Ők maximum a lábukkal szavaznak: a feketegazdaság vagy külföld felé veszik az útjukat.

Pedig ez a csoport – mivel ők termelik meg a szétosztható jövedelmet – valójában nagyobb befolyással kellene, hogy bírjon. A civil összefogás hiánya és a magyar individualizmus azonban sokkal inkább az egyéni megoldásokat preferálja. Amíg ebben nincs változás és ez a réteg nem akar tisztább viszonyokat és képtelen az önszerveződésre, esély sincs a változásra. A változásra márpedig szükség lenne, és persze arra, hogy az adót valóban befizessük.

Nekünk egy összeomlás kell?

Sokszor felmerül, hogy talán egy gazdasági visszaesés esélyt adhat egy új struktúra kialakítására a mostani fenntarthatatlansága miatt. Ez sajnos a véleményem szerint nincs így.

A mostani felállás nem optimális, a szokásos ciklusos lefelé menet valószínűleg a gyengébb struktúrája országokat jobban sújtja. Zárójelben megjegyzem, hogy a korábbi évek unortodox politikája miatt mi is sebezhetőbbek vagyunk. Ha jön a menetrendszerű ciklus lefelé – ami jön, ez csak idő kérdése, hiszen ez a központi irányítás nélküli kapitalizmus velejárója – akkor minket duplán fognak ütni.

A kényszer miatt a politika kénytelen lesz csökkenteni az osztást. Ez az állapot azonban csak ideiglenes: a helyzet kismértékű javulásával együtt elindul a visszarendeződés, mivel az alapfelállást nem kívánja senki megváltoztatni. Amíg ez a perverz struktúra áll, esélyünk sincs egy tartós gazdasági kiemelkedésre.

Sőt, a példák az mutatják, hogy ilyen kohézió nélküli és magas eltartottakkal rendelkező országokban (lásd Venezuela, Argentína – miért is van velük tele a hazai sajtó?) még nő is az ellenségkeresés és a populizmus gazdasági recesszió esetén. A politika és az nettó eltartottak rövidtávú áldozathozatala nélkül el lehet itt felejteni örökre a jólétet – mi enélkül Európa humán összeszerelő robotjai maradunk.