Kórházszövetség: Sok a baj a magyar egészségüggyel

67 hozzászólás

Sokszor elkapja a hév az elemzőt, hogy egyszerű válaszokat adjon bonyolult kérdésekre. Jó is ez, ha valóban létezik egyszerű válasz, máskor azonban a kérdésfeltevés is bonyolult, az adatok szerteágazók, így a válaszok sem evidensek. Így van ez a magyar egészségüggyel is. 

Lantos Gabriella Mi a baj a magyar egészségüggyel című írása ezt ez egyszerűsítést próbálja megtenni: sok részigazságból általánosít, és gyors megoldást kínál. Sajnos azonban az elmúlt évtizedek hasonlóan egyszerűsítő, súlyos kudarcba fulladt reformkísérletei jelzik, hogy ez az út – a látótérbe hozott részigazságok tisztázó hatása ellenére – nem járható.   

Sok vagy kevés az orvos Magyarországon? Sajnos kevés. Igaz ugyanis, hogy kb. 30 000 orvosnak van működési nyilvántartása, de a közfinanszírozott fekvő- és járóbeteg szakellátásban csak 17 000, az alapellátásban 5000-nél kisebb számban dolgoznak. A többiek? Van közülük, aki cégalkalmazottként szerződéssel betegeket lát el, mások privát vagy külföldi praxisban, esetleg hivatásukat feladva más ágazatban tevékenykednek.

Gyakrabban járunk orvoshoz

Az ilyen formában bizonytalan létszámú, de a cikkben jelzett 30 000-nél valószínűleg jóval kisebb létszámú szakembergárda látja el a hazai betegeket, akik ráadásul 2-4-szer gyakrabban fordulnak orvosokhoz, mint más országokban. Utóbbinak az az oka, hogy betegebbek és megszokták, hogy az orvos mindig elérhető kell, hogy legyen. A rosszabb egészségkilátásoknak pedig elsősorban nem az ellátórendszer hibái és szervezetlensége áll a hátterében, hanem az életforma, a környezet, a stressz, stb.

Sajnos harmadával több a nem egészségben eltöltött életéveink száma, mint a szomszédainkéi, és 5 évvel élünk rövidebb ideig, mint pl. a szlovénok. A súlyos népegészségügyi helyzettel küzdő orvosok általában idősek, hiszen döntően a fiatalok és a középkorúak mentek külföldre vagy egészen más szakterületre. Ráadásul a korábbi uniós munkaidő-direktíva hiányában mások számára elképzelhetetlen mennyiségű munkán vannak túl.

Tényleg gond a szakdolgozók hiánya

Igaz a cikk azon állítása is, hogy a szakdolgozók súlyos hiánya és a jogi túlbiztosítás miatt rengeteg ápolási és adminisztratív feladat hárul fölöslegesen erre az egészségében nemritkán megrokkant, alulfizetett társaságra. Minden tisztelet az övék, hiszen elsősorban lelkiismereti okokból nem hagyják cserben a betegeket, bár kétségtelen, hogy a kiégésükből és időzavarukból adódóan nem mindig kedvesek és türelmesek. Fizetésükből középosztálybeli igényekkel megélni valóban nem tudnak, ezért jönnek az önkizsákmányoló egérutak: paraszolvencia, magánrendelés, klinikai vizsgálatok, üzleti érdekeltségek, stb.

Ezek kiváltása a visegrádi államok orvosaihoz vagy a hazai kiemelt szektorok (pénzügy, igazságügy) diplomásaihoz igazított óradíjakkal új helyzetet teremtene. Ma a szellemi foglalkozásúak tizennyolc ágazatot érintő kereseti listáján az egészségügy csak a tizenhatodik.

Tudást is hoznak az orvosbárók

A paraszolvencia – cikkben leírt – súlyos torzító hatásainak megszüntetéséhez is ez a kiindulópont. Azonban ennél is több kell még: a valóban túlhierarchizált rendszer következetes leépítése (bár az életbevágó döntéseket hozó szervezetekben mindig jellemző a hierarchia, és a kultúraváltás a leginkább időigényes feladat, így gyors sikerben nem bízhatunk), a kórház- és orvosválasztás díjazásának valamint az ezekhez kapcsolódó extra szolgáltatások megfizetésének legalizálása mind szükséges.

Amíg ezekben nem lépünk előre, hiába szapuljuk az „orvosbárókat”, akik ha vannak is, nem a leírt mértékben gonoszak: valóban túl sok paraszolvenciát zsebelnek be, és esetenként extrém hatalomra tesznek szert, de rengeteg tudást, tapasztalatot és munkát is hozzátesznek a rendszerhez. Védeni nem akarjuk őket, de azt látni kell, hogy a jelentőségükről, kapzsiságukról és korrumpálhatóságukról festett kép igazságtalanul túlzó.

A módszeresen megtervezett és végigvitt, elvileg hatalmi erejüket csökkentő várólistaprogram pl. 200-400 nappal rövidítette meg a várakozást a legfontosabb (drága és korszerű) műtétekre. A cikkben leírt „beszállítóktól kapott kenőpénz” külön említést érdemel: ez vagdalkozó vádaskodás, amelynek csak konkrét bizonyítékok esetén lenne létjogosultsága.

Valóban sok a kórház

Mi az igazság a kórházrendszerünkkel?  Tényleg sok a kórház Magyarországon. Ha mindent beleszámítunk, 17 jut 1 millió emberre. Valójában azonban kevesebb: nem 160, ahogy a cikkben szerepel, hanem 102. Igaz, hogy 168 gyógyító intézménynek fizet a társadalombiztosítás a fekvőbeteg-kasszából, de ezek között vannak az oly kívánatosnak ítélt egynapos sebészetek a járóbeteg-rendelőkben, és a szociális ellátó helyekhez illesztett, elsősorban szenvedélybetegeknek kialakított néhány ágyas egészségügyi egységek is. A 102 valódi kórházból a hazai egészségügy fejlődéstörténetéből következően 40 szakintézmény, tehát összesen 62 a sokszakmás, komplett kórháznak nevezhető gyógyító hely.

Ez is sok. De sok a beteg is, és éppen elsősorban azok válnak ellátásra szorulókká, akik szociálisan rossz helyzetűek. Siralmas anyagi helyzetükön túl a közlekedésszervezés sem segíti az ő távolba utazásukat. Veszedelmes következményekkel járna az egyébként is súlyos egészségügyi esélyegyenlőtlenségre nézve, ha pl. Ózdon, Kisvárdán, Sátoraljaújhelyen vagy Balassagyarmaton valaki megpróbálná bezárni a kórházat.

Ráadásul a tradíció sem kedvez az ügynek: a magyar kórházrendszer kialakulásában mintát jelentő Németországban ma 40, Ausztriában 32 kórház jut 1 millió lakosra, vagyis összességében bő kétszer több mint Magyarországon. Az egészségügyi kasszából arányaiban se költünk sokat a kórházakra – 5 százalékkal kevesebbet, mint Lengyelország, 10 százalékkal, mint Ausztria, 15-tel, mint Dánia. Tudjuk azt is jól, hogy a helyi társadalom minden erejével védi az identitásához erősen kötődő, munkahelyeket biztosító kórházait.

Kevésnek tűnik tehát a mozgástér, de az alapelv igaz: kevesebb kórház jobb lenne, biztonságosabb lenne a központokba szervezett gyógyítás. Vannak megyék, országrészek, ahol ez szakmailag indokolt, és szociális hátrányokozás nélkül megvalósítható lenne. Ugyanakkor az ellátást 22 súlyponti kórházba ma nem lehetne komoly betegbiztonsági kockázatok nélkül központosítani. Megjegyezzük, a „súlyponti kórház” nómenklatúra négy éve nem létezik, azóta a mai európai gyakorlatnak megfelelő kb. 1 millió lakosra szervezett egészségügyi térségi rendszerről beszélünk.

Azért vannak eredmények

Sok pénzt azonban (a pilotszerű tapasztalatok ezt bizonyítják), ilyen radikális átalakítással sem lehetne nyerni. A munkatársak bérrendezéséhez ez biztosan édeskevés lenne, hiszen a bérhányad az intézményi költségvetések kb. 70 százaléka, a kórházbezárással megspórolható energia, szállítás, stb. viszont ennek a töredéke.

Egyetértünk azzal, hogy mindennek ellenére ezen a téren folyamatosan lépni kell. Nem közismert azonban, hogy feszített is volt a menet más országokhoz képest: hazánkban az aktív ágyak számának csökkentése az utolsó évtizedben elérte a 30 százalékot, miközben az Unióban csak 18 százalékot. A drága aktív ágyak négy évvel ezelőtt 14 kórházban szűntek meg, arányuk hazánkban a 3. legalacsonyabb kontinensünkön. Mindeközben a korszerű egynapos kezelések háromszorosára nőttek, de kétségtelen, hogy ebben is sokat kell még javulnunk.

Anélkül azonban nem szabad tervezni, hogy ne lássuk a veszélyeket: aki a műtét napján hazamegy, ahhoz közel kell lennie a háziorvosnak és szövődmény gyanújakor hamar el kell tudnia érni a kórházat. Megvalósítható ez ma Vilmányban vagy Tiszadobon? Az esélyegyenlőség javítása vált mára a magyar egészségügy – a cikkben felvetett kérdéseknél sokkal súlyosabb – tehertételévé. Ehhez hatékonyságvesztéssel járó áldozatokat kell vállalnunk a kórházi fekvőbeteg-ellátások emelkedésével, a magasabb ágyszámokkal, a több kórházzal. Közben módszeresen vissza kell építeni – szintén nagy áldozatvállalással – az egyenszilárdságú alapellátást, hogy évtizedes távlatban radikálisabban hozzá tudjunk nyúlni a kórházi struktúrához. 

Nem megy könnyen

Sok tehát a baj és sok a teendő a magyar egészségügyben. Forrásbővítés, a finanszírozási igazságtalanságok módszeres megszüntetése, életpályaprogramok, képzési keretbővítések, társadalmi bizalomépítés, betegút-szabályozás, az alapellátás és a mentés fejlesztése, a modernebb technikák befogadása és elterjesztése, a kórházstruktúra érzékeny átalakítása, stb.

A paraszolvencia kivezetése és az „orvosbárók” hatalmának csökkenése évtizedes tisztázó, odafigyelő, tervszerű cselekvéssel érhető el. Nem úszható meg olcsón és gyorsan az egészségügy rendbetétele, sajnos nincsenek csodadiagnózisok és gyors gyógytapaszok sem.