Ki nem hajlandó megfékezni a klímaváltozást?

Kell-e haragudni a szén, olaj- és gázipari cégekre, amiért növelni akarják a termelésüket? Pletser Tamás szerint nem igazán, mert a probléma forrása máshol van: a szabad piacon nem elég versenyképesek a tiszta technológiák – így aztán megoldás sincs, nem tehetünk semmit. Én úgy gondolom, hogy minden okunk megvan a haragra: a küzdelem nem szabad piacon zajlik, és a fosszilis cégek a bolygó és az emberiség jövőjét semmibe véve próbálják érvényesíteni gazdasági érdekeiket. Ha ölbe tett kézzel várunk az új technológiákra, akkor elérhetik a céljukat.

„Miért nem hajlandó megfékezni az emberiség a klímaváltozást?” –tette fel a kérdést  múlt pénteken az index gazdasági blogján Pletser Tamás, olaj- és gázipari elemző, az Erste Befektetési Zrt. munkatársa. Energiarendszerekkel és klímaváltozással foglalkozó kutatóként érdeklődve nyitottam meg a cikket, hátha új szemszögből világítja meg a kérdést.

„Mindig inkább a növekedést és a munkahelyeket fogjuk választani” – szólt a címlapon az egymondatos válasz. Ez gyanakvásra adott okot. Bár a jelenlegi gazdasági rendszer stabilitása és ezen belül a munkahelyteremtés  valóban függ  a gazdasági össztermék alakulásától, az egyáltalán nem világos, hogy miért kellene ennek örökké így maradnia. Miért kellene mindig egy több sebből vérző, az emberi jólétet nem mérő, absztrakt mutatót növelni ahelyett, hogy élhető világot teremtenénk magunknak? Miért kellene mindig olyan gazdasági rendszerben élnünk, ahol az emberek csak az éghajlati stabilitás felborítása árán kaphatnak munkát? Tényleg ennyire vagyunk képesek? Node haladjunk sorjában! Lássuk, hogyan jut a szerző erre a következtetésre, ha egyébként érvelésének jelentős része helytálló!

Az első fontos állítás, hogy ellentét feszül a fogyasztás folytonos növelése és a klímaválság megoldása között. Ezzel kapcsolatban egyetértünk. A második, hogy az átlagember és a politikus mindig a több fogyasztást választja. Ez az átlagemberekre vonatkozóan nem igaz: évtizedek kérdőíves felméréseinek eredményeit összegezve azt találtuk, hogy az emberek többsége sokszor a környezet védelmét részesíti előnyben, de jellemzően nincsenek határozott preferenciáik, ezért cselekedeteik sem konzisztensen egyik vagy másik irányba húznak. A politikusok jelentős része – illetve még inkább az őket befolyásoló gazdasági lobbicsoportok – azonban valóban ritkán helyezik az emberiség és a bolygó többi lakójának jövőjét a saját érdekeik elé. Ezt a szerző nem rója fel a világ legnagyobb privát olajvállalatának.

Itt vagy az ismeretanyagunk vagy a világlátásunk jelentősen különbözik. Az ExxonMobil az 1970-es évek óta tudta , hogy a tevékenysége globális éghajlatváltozáshoz vezet. Mérnökeik stabilabbra tervezték a fizikai infrastruktúrát, hogy ellenálljon az egyre szélsőségesebbé váló időjárásnak – miközben a kommunikációs részleg teljes erővel hazudott, hogy megtévessze az embereket és a politikusokat. Hosszú időn át áltudósokat fizettek, ami ellen a Brit Tudományos Akadémia is szót emelt . Dollármilliókat költöttek arra, hogy a szén-dioxid kibocsátást ne szabályozzák az államok, majd amikor ez már tarthatatlanná vált, akkor arra, hogy a szabályozás gyenge legyen. Ismerve az éghajlatváltozás várható következményeit és kockázatait, ez a földi élet, az emberiség, és a mai gyerekek elleni brutális merényletként értelmezhető.

Ennek tükrében látható, hogy itt messze nem csak egy technológiai kérdésről van szó. Az áram előállításának példája ezt nagyon világosan mutatja. A megújulók árzuhanása miatt ma már egyáltalán nem egyértelmű, hogy a fosszilis energia olcsóbb lenne, sőt, független elemzők illetve az Egyesült Államok Energiahivatala szerint ennek egyre inkább az ellenkezője az igaz. Hogy mibe érdemes fektetni, az jelentős részben olyan dolgoktól függ, hogy ki fizeti a támogató infrastruktúra kiépítését, melyik energiahordozó termelhet mindig a hálózatra és melyiknek kell időnként leállnia, illetve hogy a fogyasztás kétharmadát kitevő ipari felhasználók számára van-e olyan piaci ajánlat, ami ösztönzi a felhasználás termeléshez igazítását (pl. hogy ne akkor használják az áramot, amikor épp alacsony a termelés). Egy ilyen komplex helyzetben a stratégiai döntéseket sokszor az határozza meg, hogy ki tudja elhitetni a többiekkel, hogy az övé a legjobb megoldás – nem véletlen, hogy például a német energiafordulatról annyira eltérő dolgok jelennek meg a sajtóban.

A villamosenergia terén a források közötti árversenyt végleg eldöntené a szén-dioxid beárazása vagy a károkozást figyelembe vevő szabályozás. Ezért is küzdenek ellene a fosszilis energiában érdekelt cégek. A politikai befolyás kulcsfontosságú, mert globálisan a befektetések 95%-a nem szabad piaci környezetben, hanem államilag szabályozott körülmények között történik. A fosszilis érdekcsoportok a politika befolyásolására egész hálózatokat építettek fel. Ez hozhat nekik még néhány évtized profitot – a következő néhány évezred életminőségének radikális lerontása árán. Minden okunk megvan rá, hogy felelőssé tegyük őket a globális felmelegedés miatt.

Amikor az olcsó fosszilis energiáról beszélünk, akkor ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a világ évente több száz milliárd dollárt költ a fosszilis energia támogatására. Enélkül másként festene az ábra. És gondoljunk arra is, hogy egész rendszereket igazítunk a fosszilis alapon működő berendezéseinkhez! Városokat építünk az autók igényei szerint – ahelyett, hogy a gyalogos, biciklis, és tömegközlekedési megoldásokat segítenénk, a városok között pedig a vasúti összeköttetést javítanánk. Ha a jelenlegi rendszer alternatíváit keressük, akkor nem feltétlen az elektromos autókra kell gondolni. A témával kapcsolatban érdemes meghallgatni Vitézy Dávidot, illetve hogy hogyan lett olaj és autó alapú a közlekedés, hogy az Egyesült Államokból indulva ezek az érdekcsoportok hogyan vitték keresztül az emberek jólétét súlyosan csorbító, zajos, büdös, egészségtelen megoldásokat. Lehet, hogy ideje lenne megfordulni végre?

Persze technológiai akadályok és kollektív cselekvési problémák vannak és lesznek, ez teljesen világos. Tényleg nehéz egyedül lépni, tényleg nehéz a már kialakult rendszereket megváltoztatni. Tényleg nem arra készített fel minket az evolúció, hogy térben és időben távoli problémákat oldjunk meg.

De hogy mi lehetséges és mi nem, azt jól mutatta a gazdasági válság: a világ kormányai egyik pillanatról a másikra elő tudtak húzni több mint 3000 milliárd dollárt – ennyiből azért már az éghajlatváltozás elleni fellépés is hatékonyabb lenne. A befektetések egy része gazdasági előnyökkel járhat (erre játszanak a németek), másik része pedig olyan járulékos hasznot hoz, mint a légszennyezés csökkenése, ezáltal az élet hosszának és minőségének jelentős javulása (pl. Kínában vagy Magyarországon). Ha fel tudtunk építeni egy példátlan koordinációt igénylő globális gazdaságot, akkor nem szabad lemondani a példátlan kooperáció esélyéről sem. A párizsi vállalások – bár messze nem elegendőek az egyezmény céljának eléréséhez – jelentős elmozdulást jelentenek a korábbi helyzethez képest.

Mivel a probléma korántsem csak a technológiából származik, a „valódi megoldás” sem az, hogy ölbe tett kézzel várunk a helyzetet alapjaiban megváltoztató technológiára, és bízunk a szerencsében. Fel kell venni a harcot az évtizedek óta átgondolt stratégiával rendelkező fosszilis lobbival, hogy pusztító iparágaik mihamarabb eltűnjenek a föld színéről. Munkavállalóként bojkottálni kell őket. Társadalmi szereplőként számos lehetőségünk van a cikkírástól és a tüntetéstől a civil szervezeteken át a jogi vagy fizikai jellegű ellenállásig. Egyéni szinten a boldogságot és a kapcsolatokat a pénz elé kell helyezni, nemzeti szinten pedig csökkenteni kell a fogyasztás folytonos növelésétől való függésünket.

Abban egyetértünk, hogy a legnagyobb erőfeszítés is kevés lesz – kevesebb, mint amit szeretnénk. Fajok és emberek fognak elpusztulni, mert nem tudjuk az egész komplex rendszert kellő sebességgel megváltoztatni. De ahogy egy nagy háborúban is érdemes megmenteni akár egy embert is, az éghajlatváltozás esetében is az a cél, hogy mi jó irányba mozdítsuk a rendszert, és ez a végeredménytől független. A feladat nem az, hogy lassítsuk a szén-dioxid kibocsátás növekedési ütemét. A feladat az, hogy a lehető leggyorsabban nullára csökkentsük a kibocsátást – hisz amíg nem jutunk el ide, addig csak egyre több lesz a légkörben. Ha pedig valaki azt mondja, hogy ez értelmetlen, nem szabad hinni neki.

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!