Mit tehetünk valójában a felmelegedés ellen?

Érdeklődve olvastam a legutóbbi írásomra adott reakciót Antal Miklóstól. Azt gondolom, mielőtt a haragunkat bárkire kivetnénk, meg kell ismerkedni a realitásokkal. Érdemes végiggondolni, hogy az emberiség történetében példa nélküli jólét mennyire a fosszilis iparágaknak köszönhető. Az különösen fontos, hogy csak egy szűk csoport ráerőltetett akarata miatt használunk-e még mindig főleg földgázt a fűtésre, nyersolaj származékokat a szállításra és kőszenet az áram előállítására vagy az acélgyártására vagy ennek a magyarázata az, hogy nincs reális alternatívánk. És vajon reális cél-e, hogy a „lehető leggyorsabban nullára csökkentsük a kibocsátást”, amire nincs példa az emberiség történetében, amióta „Prométheusz ellopta az Istenektől a tüzet”.

Van egy speciális német energetikai kifejezés, a „Dunkelflaute”, ami olyan napokat jelent jellemzően a késő őszi és téli időszakban, amikor egész Németország sűrű ködbe burkolózik és a szél lényegében leáll. Ezekben az akár két hétig is tartó időjárási ablakokban a szezonálisan erős, 80GW-os teljesítményt egyidőben igénylő németországi elektromos rendszer teljes mértékben a belső, nagyrészt fosszilis áramtermelésre és az importra szorul.

Hiába van ugyanis Németországban jelenleg 45GW-nyi nap- és 53GW-nyi szélkapacitás, ezek csak akkor működnek, ha van napsütés és kellő erősségű szél (a túlságosan nagy szélsebesség sem alkalmas elektromos energiatermelésre, mert veszélyezteti a szélerőművek fizikai stabilitását). 

A világ egyik legnagyobb megújuló energiatermelő országa kénytelen megelégedni 12% és 22%-os kapacitáskihasználási faktorokkal ebből a két erőforrásból. A legmagasabb napsütéses óraszámmal rendelkező Atacama sivatagban sem tudtak 22%-nál magasabb napenergia kapacitás-kihasználtságot elérni, míg szélenergiában 50% körüli maximális kapacitásfaktorral szoktak számolni a legjobb, tengeri erőművek esetében.

Hiába szeretnénk egy modern elektromos rendszert kizárólag nap vagy szélenergiára építeni, a legjobb infótechnológiával is maximum 25-30%-nyi termelést tudunk elérni ezekből olcsó ipari áramtárolási megoldások nélkül.

A fennmaradó részt főleg a fosszilisekből lehet megtermelni – különösen a földgáznak nőtt meg a szerepe, mivel ez az energiahordozóra épített áramtermelés a legflexibilisebb és emiatt nagyon jól passzol a megújulókat is tartalmazó áramrendszerekhez. Németország a teljes felhasznált áram mennyiségének 35%-át termelte 2018-ban megújulóból, de ehhez hozzájárult a jelentős, 38,5 TWH nettó exportértékesítés is. A 2022-es évet bezárólag 680 milliárd eurót költött és fog költeni az ország a kiskereskedelmi árba beépített megújuló támogatásokra, melynek köszönhetően a német lakossági fogyasztói ár hozzávetőlegesen háromszorosa a magyarnak.

Ha az emberiség által felhasznált teljes energiamennyiséget nézzük, tehát nemcsak az áramtermelést, hanem az összes olyan tevékenységet egy kalapba tesszük, ahol energiát használunk, a fosszilis részarány 2017-ben 81% volt, három évtizede gyakorlatilag változatlan. Az energiarendszerek átalakulása nem volt soha gyors a történelem során és feltételezhető, hogy ez most sem megy gyorsan. A fosszilis energia használata ugyanis olyan technológiai előnyökkel jár, amit egyszerűen nem lehet más módon reprodukálni.

Vegyük például az acéltermelést. Erről az anyagról lekicsinylően szoktak beszélni, pedig gyakorlatilag mindenhez szükséges a gépektől kezdve az épületekig. Nos, magas minőségű acélt szinte kizárólag koksszal való olvasztással lehet előállítani, a világ acéltermelésének 70% készül koksz technológiával, a többi, főleg a hulladék vas feldolgozása, elektrolízissel. Az éves globális koksz termelés eléri az 1 milliárd tonnát és masszív növekedést mutatott az elmúlt két évtized során. Ez a tevékenység több mint 4 milliárd tonna CO2 kibocsátással jár önmagában, ami a teljes globális 90 milliárd tonna CO2 kibocsátás 4,5%-a.

A másik érdekes példa a műtrágyagyártás. Ennek a legjellemzőbb alapanyaga a földgáz, mivel a szükséges hidrogént ebből lehet messze a legolcsóbban előállítani. A 200 millió tonnás globális műtrágyagyártás nélkül ma a világ népességének felét-kétharmadát gyakorlatilag nem tudnák táplálni. Itt legalább létezik alternatíva, mivel elektrolízis segítségével, víz bontásával is lehet hidrogént előállítani, igaz ennek a költsége többszöröse a fosszilis eljárásnak. Ha ez az elektromosság döntően fosszilis forrásból származik, akkor a teljes üvegházhatású gázkibocsátás több mint a földgáz alapú műtrágyagyártás során keletkező CO2.

Értem, hogy jó lenne ezeket a szén-dioxid kibocsátásra épülő technológiákat lecserélni, de racionálisan nézve erre évtizedekre van szükség és egyáltalán nem biztos, hogy sikerül helyettesítő technológiát találni. Amivel egyetértek Antal Miklóssal, hogy drasztikusan csökkenteni lehetne a fosszilis felhasználást és alapvetően racionálisan kéne bánni ezekkel a nem megújuló forrásokkal.

Néha megdöbbenek, amikor a „már 5000 forintért elrepülhetsz Barcelonában” plakátokat látom, vagy olvasok arról, hogy a megtermelt élelmiszer 40%-át kidobjuk. Nem is beszélve mondjuk arról, hogy 2 tonnás SUV-ék szállítják az embereket, gyakran kizárólag egy utast. A fosszilis energiahordozók olcsóak, a használatukkal okozott környezeti kárt és szennyezést nem fizetik meg a használók. Még Magyarországon is, ahol tavaly 7,4%-kal nőtt az üzemanyag kiskereskedelmi értékesítés 2017-hez képest, minden idők legmagasabb értékére.

S hogy mit lehetne tenni a felelősségteljesebb racionális felhasználásért? Mivel technológiai megoldás rövidtávon nincsen, ezért csak közgazdasági megoldás létezik, ami remélhetőleg változást okoz a mentalitásban. Semmiképpen sem bonyolult szabályozásra van szükség, hanem egyetlen egyszerű lépésre: olyan árképzést kell kialakítani az összes fosszilis forrásra, ami tükrözi a felhasználás negatív, másokra vonatkozó hatásait, vagyis a negatív externáliákra.

Ennek mindenkire vonatkoznia kéne a világban kivétel nélkül és azonos mértékben, hogy versenysemleges legyen. Az összegyűlt adóból aztán lehetne támogatni állami szinten is a kutatást, ami a megújuló energiafelhasználást segíti, a legnehezebb helyzetben lévő fogyasztókat segíteni vagy éppen az amazóniai őserdőket megmenteni, melyek kulcsszerepet játszanak a szén-dioxid lekötésében. Sőt talán magát az adórendszert is erre az alapra lehetne felépíteni, kevésbé a jövedelemadózásra.

Emlékszünk még a német Zöldek 1998-as javaslatára, mely alapján 5 német márkára (kb. 2,5 euróra, kb. 800 forint) növelték volna az üzemanyagok kiskereskedelmi literenkénti árát? Nos, ilyen mértékű áremelés lenne valahol reális, ami tényleges változást hozna magával és rábírná az embereket ezeknek az erőforrásoknak a reális használatára. Biztosan megszavaznák az emberek azt a politikust, aki ezt a javaslatot teszi (a német Zöldek még ma is érzik ennek a javaslatnak a negatív politikai hatását)? Nehezen hiszem el.

Pedig ez lenne a racionális lépés klímavédelmi szempontból. Nemcsak az a baj ezzel, hogy politikai és választói támogatást sem kapna, hanem társadalmi instabilitást okozna a már amúgy is szélsőséges jövedelemréssel rendelkező világban. Rövidtávon nem a klímaváltozás, hanem az ennek elkerülését orvosló politika miatt lenne társadalmi felfordulás. Ezért óvatosan kell ezzel a politikával bánni, de határozottan ebbe az irányba kellene lépni. Szerintem ez az ésszerű megoldás a problémára, nem a fosszilis gyártók iránti érzett harag.