Az igazat mondd! – a devizahitelről is

A BLOGRÓL

A bejegyzések a szerzők személyes véleményét, nem a cégek álláspontját tükrözik, és semmilyen formában nem minősülnek befektetési ajánlatnak.

A visszaemlékezés szubjektív műfaj – s bármennyire igaza van ebben Király Júliának, a fent idézett József Attila-i intelemre is illik törekedni –, ugyanis a dokumentumok egyoldalú leírása és az azokhoz fűzött megjegyzések (a szépirodalmi analógiák kivételével) már nem a szubjektivitáshoz, hanem a féligazságokhoz sorolhatók.

(Francis Bacon szerint „Könnyebben elhisszük azt, amit igaznak óhajtunk ... gyakran fel sem ismerhető módon torzítja el és fertőzi meg értelmünket az érzelem ....”). A féligazságot (értelmező szótár szerint: a félrevezető állítást) az olvasók számára segítő szándékkal kötelező helyreigazítani.

Király Júlia „A tornádó oldalszele” című könyve, és különösen az annak kapcsán adott interjúi számos féligazságot tartalmaznak, illetve elhallgatnak fontos tényeket. Ezekre világítok rá az alábbi írással.

Az összes lehetséges részletkérdést megelőzően fel kell tenni és meg kell válaszolni, mi indította el, s tette vonzó, piacképes termékké a deviza-, azon belül elsősorban a svájci frank, másodsorban az euró és harmadsorban (az időszak vége felé) a jen alapú hitelezést? A válasz röviden: a kamatkülönbség. Kissé hosszabban: a kereskedelmi bankok profitorientált vállalkozások, amelyeknek a részvényesek felé elszámolási kötelezettségük van. Közöttük a piaci verseny ugyanolyan természetes jelenség, mint az autógyárak közötti konkurencia (új karosszéria, új technikai megoldások stb.).

Az osztrák bankok már a kilencvenes években a svájci határ mellett célszerűen elkezdték a bérük devizaneme alapján fedezett és így kockázatmentes svájci frank hiteleket az osztrák ügyfeleknek folyósítani. Majd ezt követően ezt a hitelezési gyakorlatot Kelet-Ausztria felé is terjesztették, figyelmen kívül hagyva, hogy az euróbért kereső osztrák adósoknak a nem túl jelentős euró és svájci frank kamatkülönbözet előnyéért már árfolyamkockázatot is viselniük kellett.

Nem meglepő, hogy a hazai osztrák leánybankok a forint és a svájci frank nagymértékű kamatkülönbözetét kihasználva a svájci frank alapú hitelezést itthon is elkezdték. A sikeres akció a jelzáloggal fedezett lakáshitelek piacvezetőjénél, az OTP Banknál azonnal piacvesztést okozott. Elképzelhető, hogy a Bank elnök-vezérigazgatója a menedzsmenttel együtt cselekvés helyett csupán csodálkozva regisztrálja a tőzsdén jegyzett OTP részvények esését? Ismerve a Bank döntési mechanizmusát, Király Júlia állítása, mely szerint kezdetben a Bank egyik vezérigazgató-helyettese akadályozta meg a svájci frank alapú hitelezést, képtelenség. Ha a menedzsment egy tagja akadályozhatta, az csak Csányi Sándor lehetett.

Az OTP Bank Nyrt. 2007 őszén hirdette meg világhitel termékét, benne a japán jen alapú devizahitellel. 2007-ben a Bank piaci részesedése a jelzáloggal fedezett lakáshiteleknél (a szabad felhasználású hitelállomány nélkül) a 2003-as 53 százalékról 36 százalékra csökkent, míg a devizahiteleknél 21 százalék volt az arány. A kamatkülönbözet a svájci franknál 5-6 százalékra, az eurónál 3-4 százalékra csökkent. Az előbbi számokból kiindulva a világhitel bevezetésének az indoka a további piacvesztés megakadályozása lehetett. E lépés egy tőzsdei cégnél nemcsak lehetőség, hanem kötelezettség is. Tényként rögzíthető:

  • A világhitelt, benne a jenhitelt az OTP Bank vezette be, majd azt két másik hazai bank is megtette, de a jenhitel állománya nem nőtt jelentős mértékűre;
  • 2008. február 15-én az MNB elnöke és a Felügyeleti Tanács elnöke közös AJÁNLÁS-t tett közzé a devizahitelezés rendszerszintű kockázatairól. Az ajánlás a következő mondatot is tartalmazza: „A jen alapú hitelezés kockázatai a pénzügyi stabilitás szempontjából eltérnek az euró vagy svájci frank alapú hitelezéstől”, azaz az euró és a svájci frank alapú hitelezés kockázata kisebb, a teljes szöveg alapján jóval kisebb, amiket ugyan nem támogatnak, de megtűrnek.
  • 2011-ben a Bank nyilvánosan közölte, a jenhiteles ügyfelek törlesztési fegyelme kedvező képet mutat. A hátralékos ügyletek aránya jenhitelesek esetében sokkal alacsonyabb, mint a többi devizahitelesnél.

A devizahitelezésből származó robosztus méretű társadalmi és gazdasági veszteséget ismerve, nem kerülhető el a kérdés: kik a felelősök?

Egyrészt a nem hitelképes ügyfelek, akiket az egyetlen nyertes csoport tagjai, a jutalékkal foglalkoztatott hitelközvetítők a hitelfelvételre rábeszéltek, másrészt a kereskedelmi bankok, melyek a forintban nem hitelképes ügyfeleket hitelezték, harmadrészt a Nemzeti Bankot és a Felügyeletet is magába foglaló Állam, ha jobban tetszik, a Pénzügyminisztérium.

Csányi Sándornak, mint a legnagyobb magyar kereskedelmi bank vezetőjének a kifakadása indokolt volt. Királytól idézve: „2008. április elején, egy munkaebéden az egyik nagybank vezérigazgatójának jeleztem, hogy az MNB-PSZÁF közös ajánlásának megfelelően mérsékelni kellene bankjában a devizahitelezést. Ő nevetve csak annyit válaszolt, hogy rendben, másnap egy egész oldalas újsághirdetést fog feladni, amelyben közzéteszi, hogy az ő bankja olcsó hitelt szeretett volna nyújtani az ügyfeleinek, de Király Júlia alelnök asszony (cím, telefonszám) nem akar több ilyen hitelt látni” (51. oldal). Ha mindenki, így az MNB, a PSZÁF, a Pénzügyminisztérium vezetői is – előre jól látták (nem a kockázatot, mert azt mindenki láthatta) a bekövetkezett hatalmas mértékű kockázat lehetőségét, miért nem avatkoztak be együtt, miért nem korlátozták az ügyfelek és a bankok lehetőségét?

És akkor a Magyar Nemzeti Bank miért hagyhatta figyelmen kívül nem csak a devizahitelezést kiváltó és ösztönző, hanem a reálgazdaságot is sújtó magas kamatszintet? Ha a kamatszint magas, a kamatkülönbözet a devizahitelezést ösztönzi, és azt a külföldi tulajdonú leánybankok fenntartják, az OTP Bank elnök- vezérigazgatójának a részvényesek rövid és hosszabbtávú érdekeit is képviselnie kell, a bank piaci részesedésének a csökkenését meg kell akadályoznia.

Mi hiányzik Király visszaemlékezéséből?

  1. A devizaalapú hitelezés elterjedésének az alapvető oka – több más ki nem zárható okkal együtt – az MNB kamatpolitikája. A magas kamatszint nemcsak a forinthitelezést korlátozta, hanem a reálgazdaságot is sújtotta.
  2. Az árfolyamkockázat a külföldi deviza alkalmazásakor evidencia. Ha az MNB-ben előre látták a rendkívüli mértékű árfolyamkockázatot - amelynek közvetlen következménye lett a devizahitelek tömeges bebukása -, akkor bármilyen áron kötelességük lett volna beavatkozni, akár korlátozott lehetőségükkel önállóan, de a Felügyelettel és a Pénzügyminisztériummal együtt a megfelelő eszközök is rendelkezésükre álltak. Szerintem nem célszerű az MNB akkori menedzsmentje, különösen a pénzügyi stabilitásért felelős alelnöke részéről hangoztatni, hogy mindent előre láttak, de csak szóbeli figyelmeztetésekre voltak képesek. Ha ez igaz, akkor az állam jogi felelőssége is felvethető.
  3. A jenben és az un. világhitelben keletkezett adósságállomány nem volt jelentős mértékű, abból drámai helyzetek tudtommal nem következtek. Több évtizedes lejáratú hiteleknél az egyik valutának a másikkal szembeni kockázatosabb voltát előre ki lehet-e jelenteni és lehet-e azt előre bizonyítani? Aligha.
  4. Végül: az OTP-t kivéve az összes hazai kereskedelmi bank menedzsmentje jól cselekedett? Sajátos és egyéni ez az álláspont, és szerintem nem is igaz.

Végül Király Júlia után szabadon egy szubjektív történet 2005-2011-ből

  1. Monetáris Tanács-i tagságom alatt az MNB menedzsmentjétől elhangzott felém az udvarias kérés, lennék szíves lemondani. Kevésbé voltam udvarias: Nem! Feleltem. Ami nem sikerült akkor, 2019-ben Király, az MNB 2007 és 2013 közötti alelnöke az ismert korábbi politikai gyakorlatot követve könyvében kiretusált a Monetáris Tanács tagjai közül. Ez már siker.
  2. Király Júlia könyve 51. oldalán név nélkül egyik nagybank vezérigazgatójára célozva ismerteti a már idézett, szóban elhangzott fricskát. Utolsó (?) interjújában rákérdeztek: „Ki volt? Csányi Sándor?” A válasza szerint a jogászok tanácsára a nevet a könyvből kihúzta. Ezek után megtisztelve érzem magam, ha a könyvében a Monetáris Tanács döntéseiről írva az „egy ellenszavazattal” kitétel szerepel, aki mindig én voltam (ha kettő volt az ellenszavazatok száma, akkor is az egyik csak velem azonosítható).