Képes a piac megoldani a klímaváltozás problémáját?

12 hozzászólás

Ha a klímaváltozásra adott társadalmi reakciókat nézzük, akkor egy jó és egy rossz tendencia látszik kibontakozni világszerte:

A jó hír, hogy az ember okozta klímaváltozás kérdése mára a legszélesebb értelemben vett közbeszéd része, mindenki erről beszél, mindenki ezt tartja a világot érintő egyik legnagyobb kihívásnak, és gondolkozik, akár tesz is a megoldás érdekében.

A rossz hír az, hogy mindenki a saját véleménybuborékján belül keresi a megoldást:

  • A baloldal a tőle valamivel távolabb álló kapitalizmust, szabad piacot okolja a túlfogyasztásért, így a saját ideológiáját támasztja alá a környezeti problémák megjelenésével. Ők jellemzően Greta rajongók.
  • A jobboldali pártok és szervezetek pedig attól rettegnek, hogy a másik oldal kezében lesz a narratíva és kisajátítva magának szavazatokat vesznek el tőlük, csökkentve ezzel a kapitalizmus térhódítását. Ők pedig általában Greta gúnyólok közé tartoznak.

Az egyik fél kisajátítja magának a kérdéskört, és messiásként azt hirdeti, hogy a megoldás csakis az ő kezében van. A másik fél pedig igyekszik kisebbíteni a témakör jelentőségét a kommunikációjában, felelősségérzetének hiányától és intelligenciájától függően akár teljesen tagadva is azt.

Így mindkét fél tovább növeli a problémát, akarva-akaratlanul is akadályokat gördít annak megoldása elé. Ahogy sok más területen a társadalom polarizációja tovább erősödik. Ez már önmagában is nagy baj az olyan vitakérdésekben, mint az egészségügy vagy az oktatás, ahol Magyarországon is milliók jóléte, sőt élete függ. Azonban a klímaváltozás témaköre esetén kivétel nélkül mindenki érintett és a közvetlen befolyása arra a lehető legkisebb.

Az utóbbi hónapokban ezért egyre inkább előtérbe került a fenti ellentét központi kérdése:

Lehet-e a klímaváltozás problémájára választ adni a szabad piac által? Képes a piacgazdaság megoldani világunk legnehezebb kihívását?

Vevő a Király

Ahhoz, hogy a kérdésre választ tudjunk adni, meg kell tudnunk határozni, hogy mit is jelent ez a fogalom és mi a legfőbb előnye. A piacgazdaságban egymással helyzettől függően versengő vagy együttműködő szereplők decentralizált módon, magántulajdon által, egymással megállapodva hozzák meg a döntéseiket arról, hogy miből mennyit termeljenek és ezt milyen áron adják oda a fogyasztóknak, illetve a fogyasztók mennyit hajlandóak fizetni ezekért.

A szabad piac, ha úgy tetszik a valódi értelemben vett kapitalizmus, noha korántsem tökéletes, de az eddigi legjobb rendszer arra, hogy az igényeket minél inkább kielégítse. Itt pedig felmerül egy szintén fontos kérdés: mi is a fogyasztók igénye?

A közgazdaságtan elmélete sokáig úgy gondolta, hogy a cél a fogyasztás maximalizálása. Még nagyobb ház, még gyorsabb autó, még több trópusi nyaralás. Idővel ez finomodott és bevezették a hasznosság fogalmát, amely elsőre ugyan árnyalta a képet, de a lényeg nem változott: minél több, annál jobb, még ha az összefüggés nem is lineáris. A pénzügyi viselkedéstan hetvenes években kezdődött felfutásával mára a modellek is figyelembe veszik, hogy az emberek nem racionálisan döntenek, ami alapvető szinten visszahat a döntéseikre, így a piac működésére is. Ezek a kutatások azonban nagyon sokáig még így is a száraz pénzügyi dilemmákat vizsgálták. A személyes értékpreferenciák, az emocionális kötődés még csak mostanában kezd el beépülni az elméletekbe.

Hogy egy nagyon is aktuális példát hozzak fel: Magyarországon az elmúlt hetekben akár tízezrek adták össze a világ legdrágább gyógyszerére a pénzt egy addig a számukra teljesen ismeretlen, súlyos betegséggel küzdő másfél éves gyermeknek. A hagyományos közgazdaságtan nem tudott volna mit kezdeni ezzel a jelenséggel, és simán irracionális lépésnek tekintette volna, ami történt. Mégis mindannyian pontosan tudjuk és érezzük, hogy ez mennyire helyénvaló és nemes gesztus volt. Emellett azt is joggal remélhetjük, hogy valamennyi résztvevő jól járt az adakozással. A család azért, mert a kisfiú esélyt kapott az életre. A gyógyszergyártó azért, mert emelkedtek a bevételei és nőtt a létjogosultsága az általa piaci alapon kifejlesztett gyógyszernek. Az adakozók pedig azért, mert jó érzéssel tölti el őket, hogy segíthettek és részesei lehettek egy összefogásnak (illetve azon adakozók, akiknek neve nyilvánosságra került, akarva-akaratlanul PR-oldalon is nyerhettek az ügyön, de ez persze önmagában nem cáfolja a jó szándékot sem).

Nemcsak arról van szó, hogy a társadalomtudományoknak kellett fejlődnie, hogy mindezt felismerjék és képesek legyenek modelleket létrehozni ezekhez. Sokkal inkább arról, hogy a fejlett társadalmak, azon belül is a jólétbe már beleszületett fiatalabb generációk mostanra jutottak el tömegesen arra a szintre, hogy a fogyasztás maximalizálásán túl más szempontokat is figyelembe vegyenek. Ők jellemzően az ún. LOHAS (Lifestyle Of Health And Sustainability) fogyasztói csoportba tartoznak, és egyes kutatások szerint a fejlett országokban már megközelíti az 50%-ot az arányuk a teljes lakosságon belül.

Nekik kiemelten fontos, hogy olyan termékeket és szolgáltatásokat vásároljanak, amelyek fenntartható módon lettek létrehozva és elősegítik az egészséges életmódot. Ez igaz az összes olyan termékre is, ami a dekarbonizáció felé tett lépésnek minősül. Szó nincs arról, hogy ezek az emberek alapvetően visszafognák a fogyasztásukat, szinte az összes vizsgálat kimutatja, hogy ők az átlagnál magasabb jövedelemmel rendelkeznek és többet is költenek, ezt viszont ésszerűen és a környezetre, társadalomra gyakorolt hatások figyelembevételével teszik.

Nem véletlen, hogy sorra jelennek meg az elemzések arról, hogy a megújuló energia ára az innovációnak és a valós piaci keresletnek köszönhetően mára olyan szintre csökkent, ami bőven versenyképes a fosszilis energiahordozókra épülő áramtermeléssel, de a hosszútávú gazdasági hatásokat tekintve még a nukleáris energiával is. Persze az igazán hatékony, és a megújulókhoz nélkülözhetetlen energiatárolás, virtuális erőművek és ún. smart grid-ek területén még nagy lépéseket kell tenni, de a trend itt is világos. Hasonló a helyzet a közlekedésben, napi szinten jelennek meg mind a közösségi, mind az egyéni közlekedésben a hírek az új fejlesztésekről és az egyre inkább valós gazdasági alternatívát jelentő eszközökről.

Az adatok a minden szempontból fejlett térségekben egyértelműen alátámasztják, hogy a fogyasztás minőségi átalakítása, sőt még az ebből fakadó gazdasági növekedés sem áll szemben az üvegházhatású gázok kibocsátásával. Az Európai Unió mostani országaiban 1990 óta 22%-kal csökkent az emisszió, miközben nőtt a lakosság, az életszínvonal átlagban nagymértékben nőtt, az egy főre jutó GDP is emelkedett, a teljes GDP pedig egyenesen két és félszeresére nőtt.

Ezer tonna kibocsátásra jutó GDP
Ezer tonna kibocsátásra jutó GDP

Virítsd a Lóvét

Az igazi probléma ma már nem is a kereslet és pláne nem a technológia oldalán van. A másik oldalon a fejlesztések, beruházások finanszírozása áll. Erről a területről sokkal kevesebb szó esik, pedig a jelentősége óriási. Látványos példa: a Tesla autók se lepnék el az utakat manapság, ha nem lennének befektetők, akik közül sokan nagyon nagy kockázatot vállaltak fel, főleg a kezdeti szakaszban, hogy a szükséges fejlesztések megtörténjenek. Ehhez nagyon komoly bizalom kellett, sokan szkeptikusok voltak, és be kell valljam, jó ideig én is közéjük tartoztam (a jelenlegi értékeltség persze már egy másik kérdés).

A finanszírozási oldal mára a kulcskérdés a klímaváltozás elleni harcban, ugyanis az átállás a tiszta energiára minden szektorban csillagászati összegekbe kerül, ami még akkor is probléma, ha a hozamok mára versenyképesek piaci alapon is. Durva egyszerűsítéssel azt lehet mondani, hogy 2050-ig globális szinten megközelítőleg évente 2000 milliárd dollárnyi, kifejezetten zöld beruházásra van szükség ahhoz, hogy a klímaváltozást kiváltó üvegházhatású gázok kibocsátását megfelelő szintre vissza lehessen nyomni. Sőt, a legfrissebb kutatások alapján a következő 10 évre kellene a tőke nagy részét koncentrálni, hogy a nagy bajt megelőzzük.

Az utóbbi évek szerencsére nagy változásokat hoztak a megújuló energia és egyéb kibocsátást mérséklő befektetések területen. Ha csak a nyilvános kibocsátásokat és nyilvánosan kereskedett értékpapírokat nézzük, a 2000 milliárd dollár eleve nem tűnik elérhetetlennek. A háttérben két betűszó változtatja meg a befektetések világát: SRI (Socially Responsible Investing – Társadalom- és Környezettudatos Befektetések), illetve ESG (Environment, Social, Governance – Környezet, Társadalom, Felelős Vállalatirányítás). Az előbbi a befektetési döntések részben vagy egészben fenntartható és etikus irányba történő elmozdulását jelenti. Például kevesebb olaj és dohánycég a portfóliókban, és több megújuló energia, vagy emobilitás. A második betűszó pedig ennek az irányzatnak az elméleti hátterét adja, mára hatalmas adatmennyiséggel és módszertannal elősegítve azt.

Öt éve, amikor elkezdtem ezzel a területtel foglalkozni, itthon mindenki úgy nézett rám, mint egy marslakóra, ma már csak úgy, mint aki egy másik kontinensről érkezett. A Társadalom- és Környezettudatos Befektetések mostanra a vagyonkezelési ágazat toronymagasan leggyorsabban növekvő szegmensét jelentik világszerte. Azon vagyontömeg, amelynél az alapkezelők és portfólió menedzserek alkalmazzák az ESG-t vagy valamilyen módon szűrnek 2018 végére átlépte a 30 ezer milliárd dollárt. Ez önmagában is hatalmas szám - a magyar lakosság nettó pénzügyi vagyonának a 189-szerese - de még inkább meglepő, ha a trendeket nézzük. A növekedés ugyanis mindössze két év leforgása alatt közel 8000 milliárd dollár volt, ami 34%-os növekedést jelent.

A hatalmas összeget még jobb perspektívába helyezi, ha megnézzük, hogy mekkora a teljes kezelt vagyonon belül a Társadalom- és Környezettudatos Befektetések aránya. Az Európai Unióban, Kanadában, Ausztráliában és Új-Zélandon mára megközelítette, sőt az esetek többségében meg is haladta az 50%-ot a hasonló típusú vagyonkezelés aránya a teljes tortán belül.

Még a részben sokkal inkább „klímaszkeptikus” Egyesült Államokban is 25% feletti ugyanez a mutatószám. Külön érdekesség, hogy Japánban négy év alatt 3%-ról 18% fölé emelkedett a fenntarthatóságot deklaráltan szem előtt tartó befektetések aránya, így a szigetország az elmúlt két évben hatszoros növekedést tudott felmutatni ezen a téren.

Az EU-n belül viszont azt kell kiemelni, hogy noha a beáramló tőkét tekintve még kétszámjegyű növekedés figyelhető meg, a szigorodó sztenderdek miatt enyhe mértékben a teljes vagyonhoz képest még csökkent is az arány. Ez azonban azt is jelenti, hogy az érettebb piacokon nemcsak egyre többen lépik át a küszöböt, hanem belső minőségi javulás formájában tovább fejlődik a Társadalom- és Környezettudatos Befektések hatása.

Társadalom- és Környezettudatos Befektetések aránya a teljes vagyonkezelt összeghez képest
Társadalom- és Környezettudatos Befektetések aránya a teljes vagyonkezelt összeghez képest

A növekedés szinte teljes mértékben a piaci szereplők saját döntése és józan belátása alapján történt. Vannak ugyan szabályozási szigorítások a jelentéskötelezettség terén (például az Európai Unióban), de jelenleg ezeknek az intézményi befektetőknek állami oldalról senki sem írja elő, hogy mibe fektessék a pénzüket, legalábbis nem környezetvédelmi megfontolások alapján.

Az ENSZ (azon belül is Kofi Annan) által életre hívott PRI (Principles for Responsible Investment) közösség önkéntes kötelezettségvállalását mára minden fontosabb pénzügyi szereplő aláírta és alkalmazza, ők együttesen mára több mint 90 000 milliárd dollárt kezelnek, és vállalják, hogy ezt a társadalmi és környezeti hatások figyelembevételével teszik. A vállalások elsőre üres és számonkérhetetlen ígéreteknek tűnnek, de önmagában az ESG elemzés és szűrés kötelező igénybevétele egy hatalmas lépés, amiből már nemigen lehet visszatáncolni, nincs is értelme és innentől a mérés miatt már a számonkérhetőség és a sztenderdek szigorodása is sokat segíthet.

Külön érdemes még kiemelni a kisebb hatású, de egyes területeken szép eredményeket felmutató Divestment mozgalmat, amelynek résztvevői azt vállalják, hogy egyáltalán nem fektetnek kifejezetten ártalmas ágazatok részvényeibe. Részben nekik köszönhető, hogy a szénbányák és a hozzájuk kapcsolódó hőerőművek egyre nehezebben és drágábban jutnak finanszírozáshoz, és egyre csökken a súlyuk az energiamixen belül.

Az ESG használata persze önmagában nem egyenlő a kizárólag fenntartható cégekbe és projektekbe történő befektetéssel. Még ha évente – ahogy 2016 óta láttuk - 4000 milliárd dollárral is nő is az ide tartozó vagyon, az csupán annyit jelent biztosan, hogy ez a pénz valamivel zöldebb módon kerül felhasználásra. Az egyes szegmensekre leásva azt láthatjuk, hogy van három csoport, amelyik kifejezetten a pozitív hatású befektetési célokat, cégeket finanszírozza: a Best-in-class (Pozitív szűrés) és a Sustainability themed (Fenntarthatóságot célzó), illetve az Impact Investing (ez már inkább közvetlen, makroszintű finanszírozást jelent). Szintén fontos, hogy a deklarált és auditált zöld kötvények esetén is csak hasonló beruházások valósulhatnak meg.

Társadalom- és Környezettudatos Befektetések alkategóriáinak éves növekedési üteme az utóbbi években (pirossal a klímaváltozás szempontjából teljes mértékben pozitív hatású befektetések)
Társadalom- és Környezettudatos Befektetések alkategóriáinak éves növekedési üteme az utóbbi években (pirossal a klímaváltozás szempontjából teljes mértékben pozitív hatású befektetések)

A Best-in-class és Sustainability themed szegmensek együtt két év alatt önmagukban behoztak 2000 milliárdot, és a zöld kötvények ehhez évről éve még további százmilliárdokat adnak ehhez – ez egy olyan tendencia, amelyik szintén gyorsul. Másképpen megfogalmazva: a nyilvános piac már most finanszírozza a dekarbonizációhoz minimálisan szükséges éves tőke több mint 50%-át, és akkor a zárt cégeken, vagy magánberuházásokon keresztüli összegekről nem is beszéltünk. Belátható közelségbe került tehát, hogy a piac önmagában, saját akaratából és jól felfogott érdekéből finanszírozza az átállást.

A tendencia pedig önmagát erősíti: azon intézményi, vagy akár magánbefektetők, akik alkalmazzák az ESG-t, nemhogy hátrányba nem kerülnek, de az eddigi tapasztalatok alapján azonos kockázati szint mellett még magasabb hozamra is számíthattak, szemben azokkal, akik ezeket a tényezőket teljes mértékben figyelmen kívül hagyták.

Mindezek tükrében a válasz egyértelmű: Igen, a szabad piac képes megoldani a klímaváltozás problémáját.

Van még időnk?

Ahogyan minden fogyasztói és befektetői igényre, a valódi kapitalista modell most is meg fogja találni, sőt sok tekintetben már most is megtalálta a megoldást. A probléma nagysága azonban olyan nagy, és olyannyira széleskörűek a következmények, hogy lehet, még ez is kevésnek bizonyul: ugyanis nem tudjuk, hogy van-e elég idő. Nem tudjuk hol szakad el a cérna az ökoszisztémákban, a társadalmakban és hogy mikor lépjük át azt a pontot, ahonnan már nem lehet visszatérni a kiinduló állapothoz.

Önmagában már a mostani kibocsátás, illetve annak trendje melletti számítások is erősen eltérnek az időjárás változásairól. A klímaváltozás eredendő hatásai önmagukban is nagyon bizonytalanok, hallunk a század végére kettő, de akár hét fokos átlaghőmérséklet növekedésről. Még nehezebb azonban megítélni, hogy a társadalmak miként reagálnak majd a nehézségekre. Talán észbe kapnak és drasztikusan csökkentik a kibocsátást.

Talán tagadják majd a valóságot és még nagyobb fokozatba kapcsolnak, háborúkkal és az eddigiéknél nagyságrendekkel nagyobb, tömeges népvándorlást okozva ezzel. Ezt a fajta kiszámíthatatlan visszahatást hívják reflexivitásnak, amely eredendően bizonytalanná tesz minden modellt. A jelenlegi helyzetben olyan kockázatot vállalunk fel, amelyről azt tudjuk, hogy hatásai nagyok, de azt már kevésbé, hogy mennyire nagyok.

Ezért a kockázat csökkentése és az átállás érdekében igenis szükség van egyfajta állami, társadalmi szintű ösztönzésre a megfelelő technológiákra való átállás kapcsán, főleg azok első szakaszaiban.

Ez nemcsak azért van, mert a piac lassan árazza be az externáliákat (külső, nehezen árazható behatásokat másik piaci szereplő tevékenysége miatt), hanem azért is, mert az átállás erősen beruházás igényes, a rendelkezésre álló források, a javuló tendencia ellenére pedig – ahogy fent is láthattuk – egyelőre nem érik el a megfelelő értékeket. Nem segít az sem, hogy a korábban már említett pénzügyi viselkedéstan által feltárt jelenségek miatt sokan túlságosan rövidtávon és az összes faktor figyelmen kívül hagyásával hoznak döntéseket.

Tipikus példa, ahogyan az elektromos autók árára reagál az emberek többsége. A legtöbben túl drágának tartják őket a belső égésű motorral hajtott járművekhez képest. Ha az árcédulát nézzük, akkor sokszor még állami támogatással együtt is igazuk van. Ám ha a teljes élettartam sokkal alacsonyabb fenntartási költségeit nézzük, gyakran (a felső és egyre inkább a közepes kategóriákban) versenyképesek a klasszikus autókkal szemben. Hasonló a helyzet a katasztrofális hazai lakhatási helyzeten belül az elmaradott szigetelési megoldásokkal, de beszélhetnénk egy családi ház tetejére tett napelem rendszerről is.

A többség csak a kezdő árat nézi, jobb esetben megtérülési idővel számolnak, de az ideális a nettó jelenérték alapú számítások, az ún. opportunity cost (alternatív költség) és a teljes hatással való számítás lenne. Ezekkel kalkulálva a legtöbb megújuló energiára, energiahatékonyságra, de gyakran még e-mobilitásra vonatkozó számítás is pozitív szaldót mutat, legtöbbször már piaci alapon is. Ezt a saját magam is tapasztaltam, amióta fenntartható életstílusra igyekszünk áttérni: nehéz az indulás, de utána meglepően jók az eredmények legyen szó az energiatermelésről, felhasználásról, közlekedésről.

A közösségnek tehát az idő sürgetése miatt támogatnia kell az átállást: globális, nemzeti, helyi és egyéni szinten is. Ez jelenthet konkrét támogatást, adókedvezményt és tájékoztatást egyaránt. Az évi 2000 milliárd dollárhoz szükséges rés záródni látszik, és ezekkel az eszközökkel ezt pár éven belül biztosan be is lehet csukni (és még így sem lehetünk benne biztosak, hogy nem túl későn). Ennek érdekében az ideális persze az lenne, ha mindkét fél hallgatna egymásra, és próbálna kompromisszumot kötni.

Akár a piac önállóan, akár részben az állam, különböző programok és kedvezmények segítségével próbál megoldást találni, az egyedül kevés lesz. A Greta rajongóknak fel kell ismerni, hogy a pozitív folyamatok már beindultak. A Greta gúnyolóknak pedig el kell fogadniuk, hogy ezeknek a sebessége még nem megfelelő, és többet kell tenni a cél érdekében. A klímaváltozás olyan szintű kihívás, amire eredményes választ csak közös erővel lehet adni.