Mi lehet a klímaváltozás elleni harc reális útja?

GettyImages-1185601688
Az emberi történelem azt mutatja, hogy az energia rendszerek átalakítása - főleg nagy gazdaságok esetében - hosszú időt, akár 50-100 évet is igénybe vesz. Az EU előtt álló 30 év nagyon kevésnek tűnik, hogy ezt a teljes változást végre lehessen hajtani és a célként kitűzött nettó nulla üvegház hatású gáz emissziót elérje a 28 tagállam. Ráadásul először fordul elő az emberiség története során, hogy a kibocsátás csökkentése a cél és nem kizárólag az, hogy javítsunk az energiarendszer hatékonyságán. A múltban ugyanis mindig az a rendszer diadalmaskodott, amely javítani tudott az egységnyi energiabefektetésre jutó energianyereség mértékén.

Az egyik kedvenc energetikai szakértőm, a cseh származású, Kanadában élő dr. Vaclav Smil népszerűsítette az ún. EROEI mutatót szakkönyveiben. Ez a mozaikszó egy angol kifejezés, az „energy returned on energy invested”-ből származik, lényegében azt mutatja meg, hogy mekkora energiát nyerünk ki egységnyi energiabefektetés által. A professzor által leírt elmélet szerint az emberiség mindig arra törekedett, hogy olyan megoldásokat találjon, ahol az a mutató javul, vagyis minél több energiát tudjunk nyerni egységnyi energiabefektetésre vetítve. Ez javuló energia nyereség sokkal magasabb szintű humán életszínvonalat eredményezett.

Számomra ez a nettó karbonsemlegeségért folyó harc azért tűnik különösen nehéznek, mert egy új változó, a kisebb üvegházhatású gáz kibocsátás is belépett a képbe. Tehát olyan megoldásokra lenne szükség, amely jobb vagy legalább is nem lényegesen rosszabb EROEI mutatóval rendelkezik, mint a most használt, zömében fosszilis égetésen alapuló technológia, miközben sokkal kisebb (sőt igazán kívánatos esetben akár negatív) karbon és egyéb üvegházhatású gáz kibocsátással jár együtt. Vannak olyan már működő fejlesztések, melyek bizonyos tevékenységekre, főleg az elektromos áram termelésére, adnak kielégítő megoldást. Viszont a dekarbonizáció más esetekben – például egy korábbi cikkemben említett acél, cement vagy műtrágyagyártás esetében – egyelőre gyakorlatilag kivitelezhetetlen a mai technológiai tudásunk alapján.

A globális klímaváltozás megállítása, mint feladat, meglehetősen homályos. A tudomány ugyanis nem tudja megmondani, hogy ha a mai 407 ppm-es CO2 szint mondjuk 450-re vagy 500-ra nő, az pontosan mekkora átlaghőmérséklet növekedést okoz, illetve ilyen hőmérséklet mellett milyen változások következnek be pontosan a globális ökoszférában. Ezeket a változásokat ugyanis nem lehet egy laboratóriumban modellezni, a globális ökoszisztéma egy komplex, bonyolult és összetett rendszer. Vajon a globális átlaghőmérséklet 4 Celsius fokot meghaladó emelkedése az egész emberiség kipusztulását hozhatja el előbb-utóbb magával vagy csupán a globális GDP 3,0-8,5%-os csökkenését, amit a tavaly Nobel díjat kapott William Nordhaus amerikai közgazdász DICE modellje 2017-ben prognosztizált?

Magyarul nem tudjuk, hogy milyen gyorsan és mennyi áldozatot kellene egy kívánt állapot eléréséért tennünk és ez az állapot az ipari forradalmat megelőző időszakhoz képest mekkora változást jelent. Nem véletlen, hogy a bizonytalanság és a veszélyérzet miatt a globális klíma alakulása miatti félelmekre remekül lehet politikai mozgalmakat építeni.

Számomra egyébként a jobboldalinak titulált, a klímavédők és a zöld politikusok által finoman szólva sem igazán kedvelt Bjorn Lomborg válasza tűnik inkább racionálisnak. A dán közgazdász ugyanis azt mondja, hogy vegyük sorra az emberiség előtt álló feladatokat, nézzük meg a költségeket és azokat a projekteket vegyük előre, ahol a legmagasabb a megtérülés. Vagyis racionálisan közelítsük meg a kérdést és ne feltétlenül és kizárólag a globális CO2 kibocsátás csökkentésére törekedjünk, ha van ennél környezetvédelmileg vagy más az emberiség számára fontosabb és kisebb költséggel megoldható feladat.

A szakember szerint egyébként a klímaváltozás egy lényeges és létező kihívás, aminek a megoldását technológiai oldalról kellene megközelíteni.

Például úgy, hogy a világszinten állami energetikai alapkutatásokra fordított 25 milliárd dollárt sokszorozni kellene, mert az ide elköltött pénz várható megtérülése a legmagasabb.

Bjorn Lomborg egyébként támogatja egy széleskörű karbonadó kivetését is, bár szerinte önmagában az adózás nem oldja meg ezt a problémát. Példaként írja le, hogy a 19. század közepén, amikor a halolajért vívott harcban majdnem kipusztult az összes cet. A megoldás nem a halolaj megadóztatása volt, hanem a kőolajkitermelése elindulása, ami egy sokkal bőségesebb és olcsóbb kerozinforrást biztosított, amivel világítani lehetett a cetolaj helyett. Mellékhatásként a bálnák túlélték az iszonyatos lehalászást.

Olcsóbb, jobb EROEI-vel rendelkező és mellesleg nem szennyező technológiával az egész világot rá lehetne venni egy gyorsabb energetikai váltásra, így talán le lehet csökkenteni a Smil által megfigyelt 50-100 éves időszakot és rá lehetne venni a nagy energiaéhségű fejlődő világot is, hogy ebbe az irányba fektessen be. Máskülönben marad a számomra egyébként nem túl szimpatikus, megoldás, ami korlátozást, betiltást vagy akár valamiféle más, kommunisztikus elosztását jelenti a javaknak.

Ez persze nem zárja ki, hogy a pazarló fogyasztás – repülés, SUV-ék, élelmiszer kidobás, extenzív hús vagy ruhafogyasztás externális költségeit ne fizettessük, meg a felhasználókkal mondjuk komolyabb karbon alapú adók segítségével.

De ha olyan megoldást találunk csak, amely drasztikus életszínvonal csökkenéssel jár, könnyen lehet, hogy feleslegesen hozunk áldozatokat. Lehet, hogy egy 3 fokkal melegebb, kisebb lakosságszámú és gazdagabb világ egy jobb optimum, mint egy 1,5 fokos felmelegedés mellett nyomorogni.

Talán újra kellene gondolnunk azt a bibliai és a modern közgazdaságtan által is elismert gondolatot, hogy szaporodjatok és sokasodjatok. A következő évtizedek a fenntarthatóságról és az élhető világ megőrzéséről kellene, hogy szóljon.  Érdemes elengedni érzelmeinket és racionálisan végignézni, hogy valójában mit is tehetünk.

(Nyitókép: Christophe Gateau/dpa)