Egy bukott filozófus: Soros György és a reflexivitás

Nincs ember, aki ne hallott volna Soros Györgyről, mint legendás hedge fund managerről, dúsgazdag filantrópról, a globálisan működő Nyílt Társadalom Alapítvány atyjáról vagy épp mint messiástudatú „állam nélküli államférfiról”.

Ugyanakkor Soros Györgyről, mint „bukott filozófusról” (teoretikusról) valószínűleg kevesebben hallottak, jóllehet Soros számos cikkében, interjújában, beszédében, valamint tizenöt megjelent könyvében mindújra kifejtette ún. reflexivitás-elméletét, ami bevallása szerint „konceptuális keretet” biztosított számára mind befektetői, mind filantróp tevékenységéhez az elmúlt évtizedek alatt.

A Soros-féle reflexivitás-elmélet kardinális meglátása az, hogy az egyének kettős „funkcióban”, mint megfigyelők és mint cselekvők, vesznek részt az emberi történésekben, és e két funkció egymástól elválaszthatatlanok. Azok a történések, amit az egyének megismerőként megérteni igyekeznek („kognitív funkció”), valójában tulajdon cselekedeteik eredménye, miközben cselekedeteiket („manipulatív funkció”) a történésekre vonatkozó megértésük vezérli, ezért a két funkció szüntelen visszahatása alakítja az emberi folyamatokat.

Más szóval az emberi történések és a szereplők e történésekre irányuló megértése folytonos visszahatásban vannak; a folyamatok valóságos menetében benne foglaltatik a résztvevő egyéneknek a mindenkori helyzetre vonatkozó megértésének, értékelésének, várakozásának stb. a hatása.

A reflexivitás e gondolata Sorost megelőzően sem volt ismeretlen. A szociológus Robert Merton egy 1948-as nevezetes tanulmányában azt a társadalmi jelenséget írja le, amikor az emberek valamilyen kezdeti meggyőződése „önmaga képére formálja a valóságot”, amennyiben az önbeteljesítő folyamatokat indít el. Merton egyebek mellett a korai bankpánikok esetét hozza fel példaképpen: ha egy bank fizetésképtelenségéről szóló szóbeszédnek kellően sok betétes ad hitelt, akkor a bankot megrohanva az valóban fizetésképtelenné válik.

De a reflexivitás hasonló problematikáját ragadják meg Emile Grunberg és Franco Modigliani közgazdászok egy 1954-es tanulmányukban, melyben annak lehetőségét vizsgálják, hogy lehetséges-e érvényes nyilvános előrejelzést tenni, tudva azt, hogy az előrejelzés befolyásolhatja a cselekvők várakozásait, és ezáltal befolyással lehet viselkedésükre, azaz a nyilvános előrejelzés maga is azon tényezők egyikévé válhat, melyek meghatározzák az elkövetkező események menetét, és így az előre jelzett értéket. Ugyanezen reflexív viszony nyilvánul meg az ún. Goodhart-törvényben, mely szerint ha egy számszerű mutató válik gazdaságpolitikai vagy szabályozási döntés alapjává, akkor a szóbanforgó mutató információs tartalma idővel torzulni fog, amennyiben az érdekelt szereplők megpróbálják azt manipulálni.

Hovatovább a Soros-féle reflexivitás fejeződik ki az ún. Lucas-kritikában is, ami az elmúlt fél évszázad egyik legnagyobb hatású makroökonómiai fejleménye. Lucas kritikája eredetileg úgy szól, hogy egy historikus adatokból nyert ökonometriai összefüggésre alapozott gazdaságpolitika könnyen kudarcot vallhat, amennyiben a gazdaságpolitika változása éppen azt a gazdaságpolitikai kontextust változtatja meg, melyek között az ökonometrai összefüggés érvényes volt. Magyarán a gazdaságpolitikai irányváltás maga érvényteleníti azt az ökonometrai összefüggést, amire az új politikát magát alapozták. Ennek oka pedig abban keresendő, hogy a megváltozott gazdaságpolitika maga változtatja meg a gazdaság szereplőinek korábbi várakozását és viselkedését.

A Lucas-kritika valójában azt állítja, hogy a gazdasági folyamatok menetében benne foglaltatik a résztvevők mindenkori gazdasági helyzetre vonatkozó értékelése, várakozása stb., mely gazdasági helyzetnek az aktuális gazdaságpolitika szintén része, ezért annak megváltozása megváltoztatja magát a helyzetet, ezáltal a résztvevők helyzetértékelését és cselekvését. Azaz, a gazdaságpolitikai történések és a gazdasági szereplők e történésekre vonatkozó értékelése visszahatásban vannak, aminek végül nem az lesz az eredménye, amit a gazdaságpolitikusok eredetileg szerettek volna elérni.

Azon teóriák, melyek nem számolnak a „kognitív” és „manipulatív” funkció reflexív viszonyával, tévesen írják le az emberi folyamatokat. A közgazdaságtan esetében a reflexivitás-elmélet mindenekelőtt azt jelenti, hogy a szereplők a piacon nem kizárólag cselekvőként vannak jelen, de épp annyira a piaci helyzet értelmezőiként. Vagyis a szereplőknek a piaci folyamatokat illető értelmezése, várakozása stb. maga is a piaci folyamatok meghatározó tényezője, amennyiben az hatással van a szereplők cselekvésére.

Avagy Soros korai megfogalmazásában: a piac állapota épp annyira meghatározza a keresletet és kínálatot, mint a kereslet és kínálat a piac állapotát. Hozzátéve, hogy mennél rugalmasabb a piac, annál inkább ki van téve a „kognitív” és „manipulatív” funkció szüntelen oda-vissza hatásának és körkörös kauzalitásának. Ezért, vélekedik Soros, ha mindezen megfontoláshoz még figyelembe vesszük az emberi megértés eredendő tökéletlenségét, tehát azt, hogy a szereplők helyzetértékelése elkerülhetetlenül inadekvát (torz, hiányos stb.), akkor könnyen érthetővé válik, hogy a spekulatív piacokon miért alakulhatnak ki „egyensúlytávoli helyzetek”.

A „kognitív” és „manipulatív” funkció reflexivitásának eredményeképpen az emberi folyamatok általában is hajlamosak az instabilitásra. Ennek kapcsán állapítja meg 1995-ös interjúkötetében Soros: „stabil rendszert nem lehet fenntartani alapvető értékek nélkül”. Ahol „alapvető értéknek” az számít, ami képes lehorgonyozni a két funkció egyikét, mert ezáltal a másik képessé válik hozzáigazodni, következésképp a két funkció hektikus oda-vissza hatása megszűnik. Épp mint amikor két ember igyekszik egy szűk sikátorban kitérni egymás útjából: ilyen esetben legcélszerűbb az, ha az egyikük megáll, máskülönben mozgó célponttá válnak egymás számára, ahogy kölcsönösen próbálják egymáshoz igazítani kitérő mozdulataikat, kis menüettet prezentálva ezáltal.

Ebben az értelemben pl. szintén „értéknek” tekinthető a gazdasági szereplők mindazon meggyőződése, melyek stabilan tartják várakozásaikat. Azáltal ugyanis, hogy a szereplők „kognitív funkciója” rögzül, lehetőség adódik várakozásaikhoz igazítani tevékenységüket („manipulatív funkció”) anélkül, hogy közben kiszámíthatatlan reflexív folyamatok indulnának be. Azaz, a szereplők stabil helyzetértékelése stabilitást visz a tevékenységükbe, ami aztán stabilizálja az események menetét, ezáltal pedig a szereplők helyzetértékelése és a kialakuló folyamatok ténylegesen konvergálni fognak egymáshoz.

E megfontolásból következik, hogy amennyiben egy kiszámítható (pl. szabálykövető) és hiteles gazdaságpolitika képes stabil meggyőződést (várakozást) kialakítani a gazdaság szereplőiben, úgy növeli a gazdasági folyamatok stabilitását. Ezzel szemben a publikum számára kevésbé kiszámítható (pl. diszkrecionális vagy épp teljességgel önkényes) gazdaságpolitika növeli az instabilitást, amennyiben módosítja a gazdasági szereplők várakozásait, ezáltal tevékenységüket, ami aztán hatással lesz a kialakuló helyzetre, ami újra csak a várakozások felülvizsgálatához vezet, miközben a tényleges folyamatok és a szereplők helyzetértékelése egyre távolabb kerülhetnek egymástól. Legrosszabb esetben, kölcsönösen egymás lépéseire reagálva, a publikum egyre a gazdaságpolitika változásaihoz igazítja a tevékenységét, a politikacsinálók pedig az így kialakuló helyzetekhez a gazdaságpolitikát. Az időinkonzisztencia problematikája szintén tárgyalható a Soros-féle reflexivitás-elmélet keretében.

A rendszer stabilitását legfőképpen az adta, hogy olyan szabálykövető pénzügyi rendszerként működött, amiben mind a politikacsinálók, mind a publikum mélyen hittek. A szabályok megkérdőjelezhetetlensége adta a rendszernek azt az „értéket”, ami lehorgonyozta a gazdasági szereplők tevékenységét és várakozását, összhangot teremtve egyúttal a kettő között. Amikor pl. az angol font az ún. aranypont alá gyengült, a külföldi befektetők spekulációs céllal rögtön fontot vásároltak, mert tudták, hogy a Bank of England elkötelezett a paritás mellett, és mindent megtesz, hogy rövid időn belül a font visszaerősödjék, ami tőkenyereséget jelentett a spekulánsoknak.

A spekulációs célú font vásárlás viszont maga erősítette vissza a fontot (így a Bank of Englandnek valójában alig volt szüksége tényleges beavatkozásra). Ahogy William Thomas szociológus, akitől Merton az önmagukat beteljesítő jóslatok gondolatát kölcsönözte, egykoron fogalmazott:

Ha az emberek bizonyos szituációkat valóságosnak tekintenek, akkor ezek, következményeiket tekintve, valóságosak lesznek.

Márpedig az aranystandard-rendszert egészen az első világháború kitöréséig roppant mód valóságosnak tekintették. Ami pedig a rendszer két világháború közti hanyatlásának folyamatát illeti, azt jól jellemzi Sorosnak a fent említett interjúkötetéből vett gondolata: „önmagát erősítő kölcsönhatás alakul ki az irányadó értékek és az események menete között”.

Az 1920-30-as évek nemzetközi pénzügyi fejleményei szegről-végről összefoglalhatók a következőképpen: amikor megingott a politikacsinálók aranystandardba vetett hite, eltértek tőle, és mert eltértek tőle, az többé nem működött megfelelően, és mert nem működött megfelelően, még jobban megrendült benne a hitük, hogy aztán e lejtő végén végleg lemondjanak róla. A két világháború közti időszak egyre kaotikusabb nemzetközi pénzügyeire nem kis részben e folyamat ad magyarázatot. Attól a pillanattól kezdve, hogy az aranystandard nem élvezett többé megrendíthetetlen intellektuális horgonyt, a monetáris politika számára sem jelentett többé feltétlen igazodási alapot; a diszkrecionális elemek megjelenése a monetáris politikában viszont olyan pénzügyi folyamatokat indított el, amit az aranystandard logikája mentén nem lehetett értelmezni.

A tényleges történések és a szereplők helyzetértékelése egyre távolabb kerültek egymástól, destabilizálva ezáltal a rendszert. Érdemes ugyanakkor megjegyezni, az aranystandard stabilitását nem annak sajátos játékszabályai adták, hanem azok „érték” státusza. William Thomas imént idézett mondatát parafrazeálva, az aranystandard-rendszer bukását valójában az okozta, hogy az emberek többé nem tekintették azt valóságosnak, melynek következményeképp megszűnt valóságosnak lenni.

Soros társadalomtudományokra vonatkozó elgondolása szintén reflexivitás-elméletének folyománya. Soros egy 2013-as tanulmányában következőképp fogalmaz: „[A] társadalomtudományos elméletek — legyen az marxizmus, piaci fundamentalizmus vagy a reflexivitás-elmélet — megváltoztathatják vizsgálatuk tárgyát”. Más szóval a társadalomtudományoknak nemcsak „kognitív”, de „manipulatív” funkciójuk is van. A társadalomtudományok képesek arra, hogy megváltoztassák a társadalmi valóságot oly módon, hogy hatással vannak az emberek nézeteire. Egy elmélet szintén helyzetértékelés. Ha pl. a befektetők elfogadják a hatékony piacok elméletét, akkor az megváltoztatja azt a módot, ahogy befektetnek, ami viszont hatással van a piacra, melynek résztvevői.

Újra idézve Soros 1995-ös interjúkötetét: „A pénzügyi piacokon az elméletek módosítani tudják a szubsztanciát, amelyre vonatkoznak. A hatékony piac elmélete például a derivatívok széles körű használatához vezetett, a derivatívok pedig alkalomadtán a piacok összeomlását idézhetik elő”. Elmélet és objektuma ugyanahhoz a valósághoz tartoznak, és reflexív viszonyban állnak: az elmélet megváltoztatja a valóságot, hogy később aztán hozzáigazodjon e maga által megváltoztatott valósághoz.

Az 1920-30-as évek a gazdaságelméletet tekintve is turbulens évek voltak, és a korszakban újonnan felbukkanó különféle teóriák maguk is hozzájárultak a pénzügyi rendszer bomlásához. Valójában a két világháború közti időszakban jutott a gazdaságelmélet döntő befolyáshoz az egyszerű szabálykövető politika felett. Az aranystandard-rendszer működéshez tkp. nem volt szükség cizellált pénzelméletre, utána annál inkább.

A rendszer megszűnése döntő jelentőségű fejlemény volt, amennyiben a monetáris politikát és a nemzetközi pénzügyeket többé nem egy árupénz határozta meg, hanem különböző beállítottságú szakértők. A második világháborút követő Bretton Woods-i rendszer pedig az első olyan nemzetközi pénzügyi rendszer a történelemben, amit tisztán elméleti megfontolásokat követve íróasztaloknál találtak ki.

Az elmélet szerepének ilyetén felértékelődése a gazdaságpolitikában és az intézményépítésben viszont növeli az instabilitást, amennyiben nincs elmélet, amit teljeskörű szakértői konszenzus övezne, ezért aztán egyik sem nélkülözheti a hitelességet rontó kritikát. Keynes az aranystandard-rendszert ugyan „barbár relikviának” nevezte, ámde szándéka ellenére fején találta a szöget: egy elmélet előtt viszonylag ritkán borulnak le áhítattal. Ezzel szemben az aranystandard-rendszert szinte babonás tisztelet vette körül, és ebből fakadt hitelessége; egészen addig, míg az elmélet végül le nem számolt a babonával. (A társadalomtudományok a világ „varázstalanításával” tkp. növelik a társadalmi instabilitást azáltal, hogy relativizálják az „alapvető értékeket”.)

A Soros-féle reflexivitás-elmélet felől közelítve a dolgot, a körmönfont teóriák gyengébb horgonyt jelentenek a „kognitív” és „manipulatív” funkció számára, mint néhány egyszerű szabály, kivált ha azokat a fétis aurája veszi körül. Hozzátéve ehhez, hogy a szabálykövető gazdaságpolitikát propagáló elméletek maguk sem számítanak épp megingathatatlan fundamentumoknak. A reflexivitás-elmélet értelmében mennél nagyobb a teóriák szerepe a társadalmi folyamatok alakításában, annál nagyobb a tények és az elmélet közti reflexív folyamatok kialakulásának valószínűsége. Az aranystandard-rendszer bukása óta az épp aktuális paradigmát főként az elmélet és a különféle gazdasági sokkok reflexív kölcsönhatása alakította: a valóság idővel érvénytelenítette azokat a modelleket, amelyekből táplálkozott.

Soros több alkalommal bevallotta: sokáig kétségei voltak reflexivitás-elméletének jelentőségét illetően. Elvégre triviális meglátásnak tűnik, hogy az egyének egyszerre viselkednek cselekvőként és megismerőként. Az 1987-es A pénz alkímiája című kötet ugyan gyorsan népszerűvé vált a pénzügyi befektetők és üzletemberek körében, az akadémiai tudományosság ellenben nem vett róla tudomást, ami tovább fokozta Soros kételyeit.

Végül a 2007/2008-as hitelválság meggyőzte Sorost, hogy elmélete rendelkezik azzal a magyarázóerővel, ami a válság értelmezéséhez szükséges, illetve tudós körökben kezdett az elmélet némiképp kedvezőbb megítélést nyerni. Ahogy e rövid írásból is kitűnik talán, a reflexivitás-elmélet valóban alkalmas „konceptuális keretet” nyújtani néhány olyan jelenségre, melyek máskülönben nem ismeretlenek a közgazdaságtan előtt.

Sorostól tudjuk, az elméleteknek nemcsak „kognitív”, de „manipulatív” funkciójuk is van. Milyen hatása lenne a reflexivitás-elméletnek a pénzügyi piacokra, ha általánosan elfogadott paradigmává válna? Soros van annyira önreflexív, hogy azt mondja: „A stabilitást, az egyensúlyközeli feltételeket nagyon is kívánatosnak tartom, de a reflexivitásról szóló elméletem aláássa az alapvető értékekbe vetett hitet”. Azaz, könnyen megeshet, hogy a reflexivitás-elmélet, mint általános paradigma csak növelné a pénzügyi instabilitást. Ami némiképp ellentmond annak, hogy Soros az elméletet új paradigmának javasolja. No de, mi mást is várhatnánk egy bukott filozófustól?

Főbb kútfők:

Bertalan László (szerk.) (1987) Magyarázat, megértés és előrejelzés. Budapest: Tömegkommunikációs Kutatóközpont.

Soros György (1987/1996) A pénz alkímiája: A piac gondolataiban olvasva. Budapest: Európa Könyvkiadó.

Soros György (1995/1997) Én vagyok a Soros. Budapest: Kalligram Könyvkiadó.

Soros György (2008/2009) A 2008-as összeomlás és következményei: A pénzügyi piacok új paradigmája. Budapest: Scolar Kiadó.

Soros György (2013) Fallibility, reflexivity, and the human uncertainty principle. Journal of Economic Methodology. Vol. 20, No. 4. Rövidített változata magyarul Soros György A nyílt társadalom védelmében című kötetben (Budapest: Noran Libri Kiadó, 2020.)

(Borítókép:  MTI/EPA/Clemens Bilan)