A jó reklámnak tökmindegy, hogy kicsi a baj, vagy nagy, ha azt akarja, hogy a célcsoport megjegyezzen valamit, vagy akár örökre a fejébe vésse az úgynevezett üzenetet, bármi is legyen az. A Reklám elemi első osztályában megtanultuk, hogy a gyakoriság ereje és az impulzív látvány lesz az, ami kellő hatást gyakorol a leendő fogyasztókra, nem a jelentékenység vagy jelentéktelenség.
Mit tegyünk viszont akkor, ha kevés az idő a gyakorisághoz, vagy kevés a pénz?
(Itt ismételten fel kell hívjuk a Tisztelt Olvasó figyelmét, hogy készül már a szakma még újabb etikai kódexe, csak még nincs kész, de kész lesz, és akkor abban ezek után már le lesz írva feketén-fehéren, hogy soha ne vetemedjünk arra, hogy két börtönviselt bűnözővel csináljunk reklámot a helyes burgonyasütés fortélyait bemutató tévésónknak. Az ilyesmi legyen kizárt.)
Nyugi, amit Ön most érez, az nem a koronavírus. A furcsa, tűnni nem akaró borzongást eksztázisként írja le a szaksajtó, és higgye el, hogy azt csak úgy érzi, hogy a talpából gyökerek futnak a földbe.
Tehát: szeretnénk, hogy akár egyetlen megtekintés után is aktívan felidézzen majd bennünket a célcsoporton belül jól profilírozott fogyasztó perszóna? Ilyen egyszerű ez, mint itt.
Kapjunk elő egy bennfentes kereskedésért börtönre ítélt tévépaprikás sütisnénit, valamint egy birtoklásügyben többszörösen visszaeső rappert - ha lehet, olyat, akit gyilkosság vádja alól is mentettek már fel. Helyezzük őket egy olyan szituációba, amit egyikük elkötelezett rajongói sem bocsátanak majd meg, és tegyük alájuk azt a zenét, ami miatt egyszer már megszűnt az ózonpajzs, és mind megvakultunk. Ha ez mind megvan, akkor elég lesz, ha a végtermék csak egyetlen egyszer lemegy valahol, bármelyik tévén.