Enikő, Melitta
9 °C
24 °C
Index - In English In English Eng

Túl jó volt nekünk a Kádár-rendszer

2012.01.14. 11:29
A magyar gazdaság a recesszió szélén van, egyes elemzők 2 százalékos visszaesést sem tartanak lehetetlennek 2012-ben. Matolcsy Györgynek növekedési tervet kell készítenie, és ha a modellek között válogat, felmerülhet, nem lenne-e érdemes az ezredfordulóban sikertörténetnek számító balti utat követni. Sajnos nem, az elmúlt húsz évvel már elszúrtuk ezt az esélyt, mert nem voltunk kellően bátrak.

A jelenlegi gazdasági helyzetben – mikroszkopikus növekedés, zuhanó forint, költségvetési bizonytalanság – még látványosabbá válnak azok a problémák, amelyekkel Magyarországnak az utóbbi időkben nem sikerült megbirkóznia. Mivel egyelőre minden jel arra mutat, hogy a mostani kormány is adós maradt azokkal a strukturális reformokkal, amelyek beindíthatnák a hosszú távú növekedést – bár ezen egy kellően jól összerakott IMF-elváráscsomag változtathat –, érdemes körbenézni a hozzánk valamelyest hasonló országok háza táján, milyen modell volt sikeres.

Míg a rendszerváltás környékén minket tekintettek a mintadiáknak, az ezredfordulót követően leginkább a balti országok példája lett irányadó. Ez a három kis ország – különös tekintettel az észtekre – példátlan hatékonysággal vezette be a piaci reformokat 1989 után, és a gazdasági átmenetet követő 2000-es években kiemelkedő gazdasági növekedést mutattak fel. Észtország például, amely a rendszerváltást követően a magyar GDP mintegy kétharmadával rendelkezett, 2006-ra beért minket, és bár a válság igencsak megtépázta a gazdaságát, be tudott lépni az eurózónába is.

Nagyon megszenvedtek

A balti országok gazdasági sikerekhez vezető út rögös volt, és érvényesült az unalomig ismételt tétel, hogy a boldog jövőért áldozatokat kell hozni. De miért nem tudtunk, tudunk mi, magyarok is hasonló fejlődési pályára állni, és hogy egyáltalán, milyen átalakítások lennének – vagy lettek volna – szükségesek ahhoz, hogy mi is ámulatba ejtsük Európát?

Bár szokás a balti modellről beszélni, az észteket, a letteket és a litvánokat egy kalap alá venni körülbelül akkora általánosítás, mintha a visegrádi országokról akarnánk egységesen beszélni. Ha példát akarnánk választani, a három közül Észtország lehetne az, mivel egyrészt a legfejlettebb és legsikeresebb, másrészt pedig érezhetünk velük valamilyen közösséget a közös nyelvi eredet miatt.

 

Az ország 1920-ban vált függetlenné, a rövid demokratikus időszakot diktatúra, majd szovjet és német megszállás követte. A Szovjetunió tagállamaként eltöltött négy évtized sem segített sokat az egyébként is megviselt országon. Míg a huszadik század elején Észtország az Orosz Birodalom egyik leggazdagabb régiója volt, nagyjából Finnországgal azonos fejlettségi szinten, a rendszerváltáskor az észt GDP már csak kevesebb, mint fele volt a finnek.

A kényszerű iparosítás és tervgazdaság által megtépázott gazdaságon tehát volt mit megreformálni a függetlenség kivívása után. Annál is inkább, mivel a Szovjetunió összeomlása következtében a frissen megalakult országon egy hiperinflációval súlyosbított recesszió lett úrrá, amelyet kétszámjegyű GDP-visszaesés jellemzett.

Öt kemény év

Az észt „sokkterápia” sikerét jól bizonyítja, hogy az 1995-ig tartó átmenet lezárulása után az ország elképesztő növekedési ütemet tudott felmutatni. A reformok legfontosabb eleme az állami szféra visszahúzódása volt a gazdaságból. Egyrészt, a posztszocialista országok közül talán a leghatékonyabban hajtották végre a privatizációt, elérve, hogy néhány évvel a rendszerváltás után mindössze egy-két vállalat maradjon állami kézen. Emellett Észtország volt az egyik első állam, ahol bevezették az egykulcsos adót, és a feltétel nélküli gazdasági nyitottságot.

A gazdasági átmenet elsőrendű célja a makrogazdasági stabilitás volt. Az észt korona árfolyamát rögzítették az akkori német márkához, és az új kormány kemény lépéseket tett az államháztartási hiány lefaragására. Belátták, hogy az ország csak akkor lehet hiteles a külföldi befektetők szemében, ha a jelentős adócsökkentés a közkiadások visszavágásával együtt megy végbe.

Leharmadolták magukat

Persze a sokkterápiát azért hívják így, mert rövidtávon igencsak fájdalmas. A reformok a lakosságot egyrészt a gazdaság átalakulása miatt érintették érzékenyen – megszűntek a munkahelyek a veszteséges állami vállalatokban –, másrészt a jóléti juttatások jelentősen csökkenésén keresztül. Az országban 1991 és 1993 között a GDP 33 százalékkal csökkent, akiknek meg is maradt az állása, 40 százalékos reálbéresést szenvedetek el. A nyugdíjakat és segélyeket a minimálisra csökkentették, ráadásul az óriási infláció miatt az állami juttatások sokak számára a létfenntartást sem tették lehetővé. Összességében elmondható, hogy az átalakulás jóléti költségei nagyságrendekkel felülmúlták azt, amivel például a lengyel, vagy a magyar népességnek kellett szembenéznie.

 

Az eredmények a kilencvenes évek második felében jelentkeztek. Azokban az években az észt gazdaságba áramlott be a legtöbb külföldi beruházás a régióban, és az EU átlaghoz viszonyított hátrányukat 1997 és 2006 között a felére dolgozták le. A külföld is elismerte a sikereiket: Észtország rendszeresen a gazdasági környezetet értékelő rangsorok élbolyában van, és az észtek iránti bizalmat jelzi az is, hogy 2011-ben az eurozónába is felvételt nyert.

Bár a balti ország még nálunk is jobban megsínylette a 2008-ban beütő válságot (a 14 százalékos GDP-visszaesésük világviszonylatban is rekord), most úgy tűnik sikeres gazdaságpolitikát választottak. A kormány a recesszióra belső leértékeléssel válaszolt, ami rövid távon ugyan az életszínvonal kilencvenes évek elejéhez hasonló csökkenéséhez vezetett, de az előrejelzések alapján az ország a következő években már vissza fog tudni térni a korábbi növekedési pályára.

Támogatott sanyargatás

Az észtek történetéből egy tanulság mindenképpen levonható: ennyire durva reformokat kizárólag akkor lehet végrehajtani, ha van hozzá a politikai akarat – és választói támogatottság. Az, hogy az észtek a nyugati modell bevezetésével ténylegesen közelebb jutottak a nyugati életszínvonalhoz, talán nem meglepő. Sokkal inkább érdekes, hogy az észt társadalom egy jó része önként beleült a fogorvosi székbe: az első demokratikus választáson arra a pártra szavazott, amelyik a legradikálisabb reformprogrammal állt elő.

Ennek egy lehetséges oka, hogy az észtek – és általában a baltiak – gyűlölték a szocialista rendszert, így önként vállaltak óriási áldozatokat azért, hogy sok év után egy egészen más jellegű országban élhessenek. Az első évek szenvedését talán könnyebb volt, ha nem is elviselhetővé, de elfogadhatóvá tenni, mivel az egy független állam újjáépítésének időszakában ment végbe. Azt is fontos megemlíteni, hogy a veszteségek feldolgozásában a bűnbakok megtalálása is fontos szerepet játszott: a lakosság mintegy harmadát kitevő orosz kisebbséget megfosztották az állampolgárságuktól és a jóléti juttatásoktól.

Ezzel szemben Magyarországon talán pont azért nem mentek végbe hasonló léptékű változások, mert nekünk, a legvidámabb barakkban, sokkal jobb életünk volt. Nálunk a rendszeren belüli reformok kudarcai szitokszóvá varázsolták a strukturális átalakítást. Bokros sokáig nem sikeres reformer, hanem népnyúzó volt, és a magyar választók azóta is minden alkalommal nyilvánvalóvá teszik: nem kérnek az olyan műtétből, ami fáj. Lehet beszélni egyes modellek előnyeiről és hátrányairól, meg arról, hogy azok mennyire kompatibilisek Magyarországgal, de látni kell: az átfogó és fájdalmas reformok nálunk csak akkor jöhetnek, amikor azok híján elkerülhetetlennek látszik az összeomlás.