Kínában is a japán recept működik majd

A jüan felértékelődése és a bérköltségek emelkedése elindította a relatív árak kiigazítását. A kínai gyárak − ha nem hagyják el az országot − az olcsóbb munkaerőt jelentő belső területekre költöznek, írja a Napi.

A kínai helyzet alakulását nyomon követők jelenleg arra várnak, hogy kiderüljön, vajon sikerül-e az országnak a túlfűtött gazdaság lehűtésével és egy fenntarthatóbb növekedési ráta elérésével végrehajtania egy sima landolást, vagy az ázsiai sárkány a földhöz csapódik − ahogy előtte már mások is tették a térségben. A mostani elnökválasztási évben azonban néhány − különösen amerikai − politikus kizárólag egyvalamire koncentrál: Kína kereskedelmi mérlegére. Igaz, a jüan nem is olyan régen még jelentősen alulértékelt, Kína kereskedelmi többlete pedig igen számottevő volt. A helyzet azonban változik. A kínai gazdaságban a kiigazítás ideje jött el, és ehhez a külföldi véleményalkotásnak is igazodnia kell.

Lassan, de megtörtént a korrekció

Kína kereskedelmi többlete 300 milliárd dolláron tetőzött 2008-ban, azóta csökken. (Sőt a hivatalos adatok 31 milliárd dolláros deficitet mutattak februárban, ami a legmagasabb érték 1998 óta.) Világos, mi történt. Miután három évtizeddel ezelőtt Kína újra csatlakozott a globális gazdasághoz, kereskedelmi partnerei buzgón vásárolták fel feldolgozóipari exportját, az alacsony kínai bérek ugyanis kiemelkedően versenyképessé tették azt.

Az elmúlt években azonban a relatív árak közeledtek egymáshoz. A változás mérhető a reálárfolyam-felértékelődéssel, ami részben a jüan dollárral szembeni nominális felértékelődéséből, részben a kínai inflációból tevődik össze. A kínai kormány jobban tette volna, ha a reálfelértékelődés nagyobb részét hagyja nominális felértékelődésként megjelenni (dollár per jüan). De mivel nem így történt, ez inflációként mutatkozott meg.

A természetes árigazodási folyamatot késleltették. Először is a hatóságok 1995 és 2005 között, majd 2008 és 2010 között közbeléptek annak érdekében, hogy a dollárral szembeni árfolyamot voltaképpen rögzítsék. Másodszor, Kína egyre termelékenyebb part menti gyárainak munkásai nem kapták meg az értéküknek megfelelő javadalmazást. A gazdaságban nem teljesedett ki a Maótól a piacig vezető átmenet, következésképpen Kína továbbra is áron alul adott el mindent.

Ekkor azonban végre engedélyezték, hogy a jüan felértékelődjön a dollárhoz képest − összesen 25 százalékkal a 2005 és 2008, valamint a 2010 és 2011 közötti időszakban. Ráadásul munkaerőhiány is jelentkezett, a kínai munkások pedig hirtelen béremeléshez jutottak. Peking, Sencsen és Sanghaj drasztikusan emelte a minimálbért az elmúlt három év folyamán − átlagosan 22 százalékkal 2010-ben és 2011-ben. Ezzel párhuzamosan ráadásul egy másik termelési tényező költsége − a föld ára − még gyorsabban emelkedett.

Megindult a termelés áttelepítése

Mindezek eredményeként a jüan közelmúltbeli jelentős alulértékelése nagymértékben csökkent. A kínai árakat a hasonló jövedelmi szintű országokban tapasztalttal összevetve (az úgynevezett Balassa−Samuelson-hatás alapján) kiderült, hogy a jüan a dollárral szemben 25 százalékkal alulértékelt volt még 2009-ben is. A jüan reálfelértékelődése az elmúlt három év folyamán azonban elérte a 12 százalékot, nagyjából a felére csökkentve az alulértékeltség mértékét. A kínai relatív bérek folyamatos emelkedésével további árigazodás várható. Akárhogy is, Kína reálárfolyama már most is közelebb van a becsült egyensúlyhoz, mint a legtöbb országé.

A költségek emelkedése Kína part menti tartományaiban a kiigazítás különböző formáit hívja életre. A gyártás egy része az ország belsejébe vándorol, ahol a bérek és a földárak még mindig aránylag alacsonyak, bizonyos exporttevékenységek pedig olyan országokba helyeződnek át, mint Vietnam, ahol az árak még alacsonyabbak. Ráadásul a kínai vállalatok elkezdtek automatizálni, tőkével helyettesítve a munkaerőt, és kifinomultabb javakat termelnek, azt az utat követve, amelyet Japán, Korea, valamint a "repülő vadlibák" modelljéhez tartozó más ázsiai országok jelöltek ki. Azok a multinacionális vállalatok, amelyek bizonyos tevékenységeiket az Egyesült Államokból vagy más, magas bérekkel rendelkező országokból Kínába helyezték át, most visszaköltöznek, hiszen a termelékenység ott még mindig magasabb.

Kína nemzetközi megfigyelőinek többsége számára ezek a megállapítások nem számítanak újdonságnak. A nyugati politikusok közül azonban sokan képtelenek túllépni azon a szillogizmuson, amely egy évtizede még oly támadhatatlannak tűnt: (1) a kínaiak csatlakoztak a világgazdasághoz; (2) a bérszínvonal fél dollár óránként; (3) egymilliárdan vannak és (4) a kínai bérek sohasem lesznek felhajtva arra szintre, amelyet a tankönyvek szokásos közgazdaságtani törvényei előírnak, következésképpen exportjuk korlátok nélkül növekedni fog. Kiderült azonban, hogy a közgazdaságtan alapvető törvényei végezetül érvényre jutnak − még Kínában is.

A japán tapasztalat segíthet Kínát megérteni

Az Egyesült Államok és Kína közti gazdasági viszony egyéb aspektusaihoz hasonlóan a kínai kiigazítás is Japánra emlékeztet, harmincéves késéssel. Japán kereskedelmi mérlege 2011-ben deficites volt, 1980 óta először. Az elmúlt évben olyan rendkívüli tényezők is szerepet játszottak, mint a magas olajárak, valamint az áprilisi cunami hatása. A kereskedelmi mérleg lefelé tartó tendenciája azonban egyértelmű. Januárban még a folyó fizetési mérleg is deficites volt.

Ezek a történések viszonylag kevés figyelmet kaptak az Egyesült Államok és más kereskedelmi partnerek részéről, ami felettébb érdekes, tekintve hogy két évtizeddel ezelőtt Japán számottevő kereskedelmi többlete fokozott figyelem és aggodalom tárgya volt − ahogyan most Kínáé is. Akkoriban némely befolyásos elemző arra figyelmeztetett, hogy a japánok felfedeztek egy jobb gazdasági modellt, amely többek között stratégiai kereskedelempolitikára épül, és hogy az lenne a legjobb, ha követnénk őket. Vagy ez volt a helyzet, vagy a japánok "csaltak", és ebben az esetben meg kellett állítanunk őket.

A közgazdászok többsége elutasította ezeket a "revizionista" nézeteket, és amellett érvelt, hogy Japán folyófizetésimérleg-többlete azért volt olyan nagy, mert a nemzeti megtakarítási rátája magas volt, ami a demográfiai jellemzőket tükrözte, nem pedig kulturális különbségeket vagy a kormányzati politikát. Más fejlett gazdaságokkal összevetve a japán népesség viszonylag fiatal volt, de rohamosan öregedett a születési ráta 1940-es évektől tartó csökkenése és a növekvő élettartam miatt.

Ez a nézet azóta beigazolódott. 1980-ban Japán népességének 9 százaléka volt 65 éves vagy idősebb, most ez az arány 23 százalék, az egyik legmagasabb a világon. Következésképp azok a japán állampolgárok, akik harminc éve megtakarítottak a nyugdíjas éveikre, ma felélik a megtakarításaikat, pontosan úgy, ahogy azt a közgazdaságtani elmélet előre jelezte. A nemzeti megtakarítási rátával párhuzamosan a folyó fizetési mérleg többlete is csökken.

Kínának hasonló demográfiai tendenciával kell szembenéznie, ahogy azzal a nyomással is, hogy amennyiben fenn akarja tartani a GDP-növekedést, szabadjára kell engednie a lakossági fogyasztást. Japánhoz hasonlóan Kína megtakarítási rátájának lefelé tartó tendenciája is éreztetni fogja hatását a folyó fizetési mérlegben. A nemzetközi közgazdaságtan törvényei még mindig érvényesek.

Copyright: Project Syndicate, 2012
www.project-syndicate.org