Vége a franciák tőkeellenességének?

Kering egy történet a dél-franciaországi, Marseilles-től nem messze fekvő Le Rove nevű kistelepülés polgármesteréről. A történet szerint - amelyet egyébként a polgármester maga is nagy élvezettel ad elő - a hetvenes évek közepén befektetők egy csoportja nekiállt felvásárolni a település határában fekvő dombos, hegyes területet. A rekettyés, bozótos vidék közvetlenül a Földközi-tenger partján fekszik, lélegzetelállító kilátással az azúrkék vizekre. A befektetők nyaralókkal, víkendházakkal akarták beépíttetni a környéket, amelyet addig kis, családi gazdaságok birtokoltak.

A polgármester, akkor még csak a város tanácsának tagjaként, azonban ellenállt. A vidék csendjét és környezeti értékeit féltve a buldózerektől, megtagadta az építési engedélyek kiadását, és kijárta, hogy a földközi-tengeri partvidék megóvásán fáradozó Conservatoire du Littoral nevű szervezet visszavásárolja az egész területet. A környéket később tájvédelmi körzetté nyilvánították. "Ennek a helynek a befektetők voltak a legnagyobb ellenségei" - mondja a polgármester, aki egyébként 1981 óta vezeti a kisvárost, és a lakosok majdhogynem hősként tisztelik harcáért.

A "francia kivétel"

A történet sokat elárul Franciaországról. A gonosz befektető a hős polgármester ellenében. A befektető, mint a környezet ellensége. Franciaország az a nyugati ország, ahol az államnak, a közösség vezetőinek rendkívül nagy tekintélye van. A közigazgatás viszonylag centralizált, a politikai berendezkedés számos tekintélyelvű elemet tartalmaz. A franciák általában igen nagyra tartják a közösségi, állami megoldásokat, szolgáltatásokat. Az "angolszász" tipusú liberalizmusnak, piacpártiságnak, kapitalizmusnak, globalizációnak itt nincs sok híve. Jobb- és baloldali politikus itt egyaránt állampárti. A saját berendezkedésükre igen büszke franciák mindezt csak úgy nevezik: l'exception francaise - vagyis a "francia kivétel".

"Mi hiszünk abban, hogy vannak bizonyos alapvető szociális jogaink, amiket nem lehet a piac szeszélyére bízni" - mondja Francoise Pons, a konzervatív Le Figaro gazdasági mellékletének munkatársa. Rendben van, de e jogok köre azonban szokatlanul tágasan értelmezett, legtöbben közéjük sorolják például a telefonhoz való jogot is, ami Pons szerint az egyik oka annak, hogy a franciák rendkívül idegesen reagálnak az olyan "angolszász" - és Brüsszelben is népszerű - elképzelésekre, mint az energia- és a telekommunikációs szektor megnyitása, a masszív állami szolgáltatók privatizálása.

És valóban: Franciaországban az állami monopolcégeket és vállalatokat nem övezi a Magyarországon - és sok nyugati országban is - megszokott ellenszenv. Az energiaóriás Electricité de France (EDF) a legnépszerűbb vállalat az országban, és a franciák büszén tekintenek az államvasutakra, az SNCF-re is. Kicsit gázos itt a politikusoknak a másutt divatos kérdéseket feszegetni.

Új idők járnak

Mindez azonban változóban van. A francia kivétel kimúlóban. Persze nem a most esedékes elnökválasztások miatt. Az Elysée-palotáért versengő jelenlegi államfő, a gaullista (konzervatív) Jacques Chirac és szocialista ellenfele, a jelenlegi miniszterelnök Lionel Jospin programja alig-alig különbözik. Óvatos, semmi esetre sem radikális, "szoft". Inkább beszélnek olyan divatos témákról, mint a közbiztonság, vagy a franciák kedvence, a "globalizáció megrendszabályozása". A piacnyitás és privatizáció szavakat egyikük sem meri kiejteni, még ha jól tudják is, hogy mindkettő elkerülhetetlen.

Miért? Egyrészt az Európai Unió miatt. Az EU aktuális gazdasági stratégiájának alapvetése a piacnyitás, az állami monopóliumok felszámolása olyan területeken is, mint az energiaszolgáltatás, a telekommunikáció vagy a vasút. Bár a franciák mindent megtesznek, hogy fékezzék a folyamatot, megállítani nem nagyon tudják.

A másik ok az, hogy a "francia kivétel" nem is olyan kivételes. Lehet, hogy a francia állami vállalatok példás szolgáltatás nyújtanak versenyképes árakon, de a számok csalókák. Az európai szinten is olcsó villamosenergiát nyújtó EDF főként atomenergiára támaszkodik, és az árban - egyelőre - nem jelenik meg a reaktorok jövőbeni leépítésének, kikapcsolásának gigászi költsége. Az állami vasút 40 milliárd euró mínuszba van, és a lukakat az államnak kell betömni - a magas adókból.

A harmadik ok a szükség. A nagylelkű állami támogatások megszűntével friss tőkét csak a piactól várhatnak az olyan vállalatok, mint az EDF vagy a gázóriás GDF. A GDF-nek csak ebben az évben 1-2 milliárd euró tőkére van szüksége, hogy a nemzetközi piacon helyt álljon, de az állam nem ad. A privatizáció már tervbe van véve. Az EDF-nek stratégiai célja, hogy 2005-re bevételének fele másból folyjon be, mint elektromosságból, ehhez azonban külföldön is meg kell jelennie. Hogyan tehetné ezt meg, ha elutasítja a hazai liberalizációt?

Így a liberalizáció és az állami cégek, sőt a vasúti infrastruktúra eladogatása valójában már évek óta folyik, ráadásul a Jospin vezette szocialista-kommunista-zöld koalíció országlása alatt. Franciaország a barcelonai EU-csúcson még az energiapiac 60 százalékos megnyitásába is belenyugodott. Bár a legtöbb liberális kommentátor kudarcként értékelte a megegyezést, valójában újabb súlyos pofon ez a "francia kivételnek".