Miért nem jó, ha túl nagy?

Nincs általánosan érvényes ideális mértéke a gazdasági növekedésnek, az mindig az adott ország társadalmának, gazdaságának fejlettségétől függ – kezdi Palócz Éva, a Kopint-Datorg tudományos vezérigazgató-helyettese. Hozzáteszi ugyanakkor, hogy a gazdaság túlfűtöttségének, a tartósan túl gyors növekedésnek éppúgy lehetnek káros hatásai, mint annak, ha egy ország gazdasága a lehetséges pályánál jóval lassabban fejlődik.

A túl gyors gazdasági növekedés problémái az elmúlt hónapokban kerültek előtérbe. A világon jelenleg két olyan térség van, ahol a bruttó hazai termék (GDP) ugrásszerűen nő, és a gazdaság gyors növekedése immár tartósnak mondható. Az egyik a távol-keleti térség, ahol a növekedés fő hajtóereje Kína, míg a másik az új EU-tagállamok, azon belül is elsősorban balti országok területe.

Amikor jó, amikor nem

A gazdasági túlfűtöttségnek alapvetően két oka lehet. Az egyik az export erősödése, a másik a belső felhasználásé. Ha a gazdaság exportvezérelten növekszik, annak nincsenek negatív makrogazdasági hatásai – mondja Palócz Éva, vagyis az állami gazdaságpolitika irányítóinak nincsenek tennivalóik.

Ha azonban a belső felhasználás táplálja a gazdaságot, annak két negatív következménye is lehet. Egyrészt jelentős keresleti inflációs nyomás jelenhet meg, ami a balti államokban már bekövetkezett – és ki is tolta az euróbevezetés dátumát –, míg Szlovákiában most érezhetők ennek az első jelei. Másrészt a külgazdasági és a fizetési mérleg egyenlege drasztikusan romolhat. A két jelenség – az adott gazdaság nyitottságától függően – általában egyidejűleg jelentkezik.

Kamatemelés, és ami utána jön

A túlfűtött gazdaság hűtésének legjobb eszköze a kamatemelés. A központi bankok a kamat növelésével egyfelől azt akadályozhatják meg, hogy a reálkamatok – az infláció emelkedése miatt – mínuszba kerüljenek át, másrészt a drágább hitel visszafoghatja a lakosság fogyasztási és a vállalkozók beruházási kedvét. A kamatemeléssel is óvatosan kell azonban bánni, mert a magasabb kamatszint felhajtja a nemzeti deviza árfolyamát, ami az importőröknek kedvez.

A jegybank mellett a pénzügyi kormányzatnak is vannak eszközei a gazdaság fékezésére. Erre szolgálhat egyrészt az adóemelés – bár ezt ritkán alkalmazzák –, és ezt segítheti elő az úgynevezett restriktív fiskális politika alkalmazása. Utóbbi azt jelenti, hogy az állam visszafogja saját költekezéseit, csökken az állami munkahelyek száma, lefaragja a közpénzekből megvalósuló berendezéseket, megrendeléseket. Ez a módszer akkor alkalmazható igazán hatékonyan, ha a gazdaság pörgésének alapját a közpénzekből megvalósuló beruházások képezték.

Lassít az állam

Csakhogy jó konjunkturális közegben és kellően nyitott gazdaságokban – mint az európai uniósok – korántsem biztos, hogy az a gazdaság az állami beavatkozás miatt tud erőteljesen nőni. Sőt, Palócz Éva szerint az európai uniós tagállamok többsége éppen arra példa, hogy a kisebb állami szerepvállalással nagyobb GDP-növekedést tudnak elérni. A jó konjunktúrában ugyanis az aktív állam az elvonásokkal csak elveszi a pénzt onnan, ahol ezt hatékonyabban tudnák felhasználni – a gazdasági szereplőktől.

Az EU-ban az ideálisnak mondható gazdasági növekedés mértékét nagyban befolyásolja egy-egy ország fejlettségi szintje. A fejlett államok régióiban, vonzáskörzetében lévő kevésbé fejlett társadalmakban működik az úgynevezett felzárkózási effektus, vagyis addig, amíg utol nem érik a környező államok szintjét, gyorsabban nőnek – ez a folyamat zajlik a Baltikumban, ahol mindhárom ország utolérheti a skandináv államok életszínvonalát –, majd azt követően a gazdaságuk bővülése visszaáll az adott régió növekedésének szintjére.

Írek és magyarok - a jó kivétel és a rossz

Ez alól vannak kivételek – figyelmeztet Palócz Éva. Írországban azt követően sem maradt abba a robosztus gazdasági növekedés, hogy az ország utolérte az akkori Európai Unió átlagos színvonalát, így a szigetország mára az uniós gazdaság egyik motorjává vált.

Ellentétes példának – nem meglepő módon – az átlagosnál fejletlenebb Magyarországot említhetjük, ahol a gazdaság a lehetségesnél lassabban növekszik, így a felzárkózás elhúzódik. Igaz, a gazdaság lassulását nálunk is állami beavatkozás okozza, de nem a túl gyors gazdaság lehűtésének, hanem az elszabadult deficit lefaragásának a szándékával.

Kína nagyon más

A baltikumihoz vagy a magyarországihoz hasonló makrogazdasági problémákat nem jelent, de még súlyosabb válságokhoz vezethet a kínai gazdaság robogása. A távol-keleti ország GDP-je 2004-ben 9,5 százalékkal, 2005-ben 9,8 százalékkal nőtt, míg erre az évre 10,4 százalék várható. Noha a fejlődést korábban főként az export vezérelte, mostanra a beruházások és a kivitel már csaknem azonos aránnyal szerepel a bruttó hazai termékben, így a pekingi kormány évek óta próbálja hűteni a gazdaságot.

A kínai növekedés makrogazdasági feltételrendszere és körülményei korántsem írhatók le olyan egyszerűen, mint a balti országoké. A kínai ugyanis egy speciális, részben direkt állami irányítással működő piacgazdaság, amit Kornai János közgazdász egy december eleji előadásában nem kapitalista, hanem szocialista típusú struktúrának nevezett, és ami miatt szerinte még a kínai gazdaság robbanásszerű növekedése sem mondható sikertörténetnek, hiszen azt nem önálló gazdasági mechanizmus gerjeszti.

Világpiaci egyensúlytalanság

Kornaival szemben mégis sikertörténetnek tartja a távol-keleti ország elmúlt éveit Bogóné Jehoda Rozália közgazdász, aki évek óta kutatja Kína gazdaságát. Szerinte a gazdaság hűtését azért kell elkezdeni, mert az export mellett egyre inkább beruházásvezéreltté vált, ráadásul az energiaigényes ipari szektorban voltak komoly fejlesztések.

Ez nemcsak makrogazdasági problémákat vet fel, hanem világpiaci egyensúlytalanságot is eredményezhet. Az ázsiai ország ugyanis hatalmas keresletet gerjesztett a beton, az acél, az olaj, valamint számos egyéb nyersanyag és energiahordozó piacán, aminek Palócz Éva szerint hosszabb távon drámai következményei lehetnének.

Rebalance, a kínai peresztrojka

Valószínűleg azonban nem lesznek, ugyanis az elmúlt években megkezdődött a kínai gazdaság átállása – vagyis pártutasításos alapon az átállítása, amit angolul rebalance-nak hívnak –, az energiaigényes, termelő ágazatok felől a helyi igényeket kielégítő szolgáltatások, a pénzügyi, egészségügyi, oktatási ellátások fejlesztése felé. Az "újraegyensúlyozás" okai között szerepel az is, hogy az elmúlt években nagyon sok beruházást megfelelő piackutatás nélkül kezdtek el.

A kínai fejlesztési és átalakítási bizottság főosztályvezető-helyettese, Csu Hong-reng a Kínai Nemzetközi Rádióban már 2004-ben úgy nyilatkozott, hogy emiatt fokozódott a keresleti feszültség a széniparban, a villamosenergia-iparban, a kőolaj- és a fuvarozási ágazatokban. Mindez a szakértő szerint a termelőeszközök és nyersanyagok árának olyan mértékű drágulásához vezetett, ami erősítette az inflációs nyomást, és mivel az áremelkedés közvetlenül befolyásolja a vállalatok gazdálkodását, a már eddig is veszteséges vállalatok tovább növelték veszteségüket.

Nem tudják hová tenni

Bogóné Jehoda Rozália szerint az infláció kifejezést óvatosan kell használni, hiszen nem piaci, hanem hatóságilag megállapított árak vannak, és noha 2005 nyarán részlegesen felszabadították a jüan árfolyamát, az továbbra is nagyon szűk sávban mozog. Peking ráadásul azt sem hozta nyilvánosságra, milyen devizák szerepelnek a valutakosárban, amelyhez a jüan mozgását kötik. Mindenesetre a jüan "csúszó felértékelése" valamelyest visszafoghatja az export bővülését – vélekedik a szakértő, aki szerint a kínai gazdaságot feszítő probléma az is, hogy "lassan nem tudják hová tenni a pénzüket".

A külkermérleg folyamatos többlete miatt óriási devizatartalékok is felhalmozódtak az országban, miáltal Kína kezd rátelepedni a világgazdaságra. Jön-e a sárga veszedelem?– idézünk a Bibliából, vagy hogy lefordítsuk közgazdaságira: jön-e az államszocialista imperializmus? Bár erre a provokatív kérdésre nem is kapunk választ, a szakértő által felsorolt tőkeexportlista igencsak terjedelmes.

Terjeszkedés mindenfelé

Kína már nemcsak az amerikai gazdaságot finanszírozza az USA állampapírjainak vásárlásával - becslések szerint 1000 milliárd dollárnyi értékpapír-befektetése van a kínai államnak –, hanem hamarosan a legnagyobb befektető lehet Afrikában és a volt szovjet tagállamok egy részében is, amelyekben már mostanra többségi tulajdont szerzett a stratégiai jelentőségű ágazatokban.

Az ország emellett megkezdte a közeledést a latin-amerikai országok felé is, valamint egyre több pénzt költ presztízsbevásárlásra, nagynevű, ám rossz helyzetben lévő cégek megszerzésére. És ez még csak a kezdet: a pekingi kormány nemrégiben jelentette be egy olyan állami befektetőcég létrehozását, amelynek a feladata az lesz, hogy vásároljon és beruházzon a világban.