Tomatito – a gitáros, akinek a vérében van a flamenco
Tomatito, azaz José Fernández Torres a flamenco őshazájában, az andalúziai Almeríában született, felmenői a műfaj legjelentősebb gitárosai közé tartoztak. Gyermekkorában így mindennapos élmény volt ez a zene, és nemcsak családi körben, hanem a város klubjaiban is gyakran játszott együtt rokonaival. Művészneve is családi örökség, édesapját és nagyapját is Tomaténak hívták, így lett ő Tomatito, azaz kicsi paradicsom.
Tizenkét éves korában Málagába költöztek, ahol a felkapott flamencobárokban elkezdődött Tomatito professzionális karrierje. Három évvel később a Taberna Gitanában hallotta meg a huszadik századi flamenco két óriása és megújítója, az énekes Camarón de la Isla és a gitáros Paco de Lucía, akiknek annyira megtetszett a játéka, hogy bevették a zenekarukba. Tomatito így már tinédzserként a flamenco élő legendáival turnézhatott a világban. Néhány év múltán Paco de Lucía szólókarrier építésébe kezdett, de Tomatito – immár vezető gitárosként – Camarónnal maradt, annak 1992-ben bekövetkezett haláláig. Az együtt töltött években tucatnyi lemezük jelent meg: a Como el Agua, a Calle Real, a Viviré és a Potro de Rabia y Miel címűn Paco de Lucía is játszott; de még ezeknél is sikeresebb volt a rock, a dzsessz és a keleti zenék által is befolyásolt La Leyenda del Tiempo és a Royal Filharmonikus Zenekarral felvett Soy Gitano, mely az első spanyol aranylemez lett. Camarón tragikus hirtelenségű halála után Tomatito első gondolata az volt, hogy felhagy a zenéléssel, és inkább kereskedőként boldogul. Úgy érezte, a közönség sem lenne rá kíváncsi egyedül. De még abban az évben felkérték, hogy Elton John előtt játsszon annak spanyol turnéján, és olyan pozitív fogadtatásban részesült, ami kaput nyitott szólópályafutása előtt.
Az azóta eltelt két évtizedben Tomatito a tradicionális és a fúziós flamenco területén egyaránt kirívó albumokkal bizonyított. Követői a modern flamenco úttörőjeként tekintenek rá, aki úgy képes feszegetni a műfaj határait, hogy közben megőrizze annak önazonosságát. Azt a varázst, azt a személyességet és azt az intimitást, amely megteremti az előadó és a befogadó közötti totális azonosulást, a flamenco katarzisát, az úgynevezett duendét. Kísérte napjaink legjelentősebb flamencoénekeseit – így például Duquendét vagy Potitót –, számos színházi- és filmzenét írt többek közt Tony GatlifVengójához, melyért César-díjat kapott.
Kollaborációi közül a dominikai dzsesszzongorista Michel Camilóval közös munkái a legszembetűnőbbek. 1998-ban a barcelonai dzsesszfesztiválon játszottak együtt először duóban, a következő év végéig azonban mintegy negyven koncertet kellett adniuk, a karib zene, a dzsessz és a flamenco addig ismeretlen ötvözetével. 2000-ben Spain, 2005-ben Spain Again címmel látott napvilágot közös albumuk.
Aguadulce és Sonanta Suite című albumaiért Tomatito a legrangosabb elismerést, a Grammy-díjat is elnyerte, 2013-ban megjelent „Soy Flamenco” című albumát pedig nemrégiben Latin Grammy-díjra jelölték. A Művészetek Palotájábatradicionális flamenco együttesével érkezik, hogy beavasson abba a páratlan mágiába, amihez az ének és a gitár, a taps és a táncosok sarkának kopogása bőven elég.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
