Küldje el ezt a cikket barátjának, ismerõsének!
Nyomtatható változat

Minden kolléga kiszállt a terepre tudósítani, térerő nélkül ültem a ház előtt, és azon gondolkodtam, hogy el tudna –e találni egy kertkapun belőtt nyílvessző. Körülbelül akkor szólalhatott meg a zongora, mikor a házibácsi gyermeke végre bejött a nyavalyás íjjal a kezében. Először nem tűnt föl, hogy nem hallom a Hobo hangját, mert azt néztem, a kölök csak újabb nyílvesszőket kér aputól, vagy ráunt a lövöldözésre. A zongora meg csak szólt, és valami fúvós is, egészen olyan volt, mint a dzsessz zene. Azt gondoltam, a Hobo befejezte a koncertet, elment írni a Csavargók Újabb Tízparancsolatát, a banda meg maradt, zenél tovább, amit kedve van.

A történetbe itt ismét belép a völgy akusztikája, ugyanis a falu felé sétálva mind halkabb lett a koncert hangja, és a közelbe érve már semmi nem hallatszott. A tudósító csapat törzshelye, a Mogyorók Háza azonban üres volt, illetve lézengett néhány alak a fehér lámpafényben. Megkérdeztem az egyik srácot, hogy hol van a Hobo koncert, igen, így kérdeztem, mert ők hátha nem tudják, hogy lelépett. Mondta, hogy egyenesen tovább kell menni, a Hobo ott játszik. A gyereknek téglalap alakú napszemüvege volt, és szőke hullámos haja, tudtam, hogy nem bízhatok meg benne, és ott, ahol délután a Szőke András a zsömlekészlet feltöltésére szólított fel egy mellettem álló asszonyt, megkérdeztem még valakit. A fekete bőrkabátos, csillogó szemű tinilány bizonyult megbízhatónak. A Klastromban van, bólogatott, és mutatta az utat.

A felszökő, megvilágított rom tövében úgy éreztem magam, mintha a Roxett hajdani videoklipjében lennék, abban, amit még a Fidesznek írt ajándékba. Ez nem volt rossz érzés, a zenészek pedig játszottak valami blues ritmusból kibontakozó dzsesszes dolgot. Szépen építkezett a dallam, szerencsére hamar maguk mögött hagyták a blues elemeket, átsétáltunk az improvizatív-, aztán egyre inkább a 80-as évek elektronikus dzsessz világába. Mögöttem egy alacsonyabb falrom húzódott, onnan szólított meg a Család, emelkedő rangsorrendben. Először egy rövidnadrágos srác jött, hogy álljak arrébb, aztán a mama, mert nem látnak, végül a papa kopogtatta meg a hátam, hogy „hé öreg, nem érted, hogy nem látunk tőled?!” Mondtam, hogy egyrészt, ha én el is tűnök, a többi ötven úgyse fog, csak azért, hogy a pokrócokba burkolózott családja láthassa az „adást”. Nem haragudtam rá, gondolom már alapvetően ideges volt, mert itt nem használhatott távirányítót. De csak akkor ült vissza a helyére, mikor cigarettapapírt kértem tőle.

Másnak sem volt papírja, ráadásul előjött a Hobo és váratlanul énekelni kezdett. Ez már Tom Waits volt, felismertem. Végül is, én csak felvételről hallottam őt, nem tudom, hogy szólhat élőben. Itt pontosan szólt. Pontosan lehetett hallani a kétharmad, meg a háromnegyed végét. Ráadásul a Hobo tovább csinálta azt a dolgot a mikrofonnal, és ettől a zenészek mindjobban összezavarodtak. A lassanként széteső zene az ének szüneteiben azonban mindig összeállt. Eljátszottak néhány számot, a Hobo közben frissen fejt tejet ivott, kacsintgatott, a közönség nevetett. Mondta a tejre, hogy ez nem Mizo, a pokrócokból meg csak jött a nevetés.

Hobo nélkül

Mikor lankadni kezdtem, az énekes sorban bemutatta a zenekart: Babos Gyula, Balázs Elemér, Hárs Viktor, Szakcsi Lakatos Béla, Tomsits Rudolf, csupa híresnek mondható zenész. Aztán elhallgatott, én pedig vártam, ki lesz az a megalkuvó, aki spontánul bekiáltja Hobo nevét. Öreg, cinikus dzsesszisták voltak mind, nekiálltak játszani inkább. Jó zenét csináltak, Szakcsi a Tom Waits-es dolgokkal ellentétben nem úszott el, pontosan ott volt. Hobónak persze nem azért van évtizedes gyakorlata, hogy ne tudja, mi az az ütemérzék. Nagyon szépen mondta be a zongorafutam egy pillanatnyi szünetében: Szakcsi Lakatos! És a zongoristára mutatott egyenesen: rajta volt a szemüvege. Tényleg remek volt ez a morcos, mély orgánum, és a mozdulat. A Hobo koncert emlékezetes pillanata marad nekem örökre. Azután minden zenész levonult, letompultak a fények; csak a billentyűs maradt és Hobo, aki bárszéket húzott maga alá, levette a szemüvegét, és nem kacsintott, nem bohóckodott, mert egy olyan dalt készült előadni, ami neki, gondolom szívügye. Én azonban ezt már nem akartam kivárni.

A földúton baktattam, a Hobó meg maradt, mer’ ő olyan. Mi megyünk, ő ott marad, ahová egyszer leült, a bárszékén, amin kuporgott már József Attila, Jim Morrison, de ők felálltak, és elmentek, Waits is barangol valahol egy viszkis üveggel. Ők talán nem tudják, amit Hobó, hogy aki megy az fárad, az nem jó, leülni jó, és csak lenni.