A Tudósító ráébred, hogy más városi népekhez hasonlóan kimenekült a házak közül, valami fesztivál ürügyén, hogy aztán ismét egy sötét helységben találja magát, a valóság tükreinek (?) tartott műalkotásokat vizsgálva. Úgy tűnik, a helybéliek inkább e furcsa paradoxon miatt bóklásznak a kiállításokon. A valóságos ligetek, mezők karéjában élve nincs értelme a való másait kutatni; néznek minket, nézik a kiállításitárgyakat, és nem értik.

A „Mit keresünk a kiállításokon, mikor végre szabadon kóborolhatnánk a virágos mezőkön, szélben lobogó hajjal?” problémájára találja meg ki-ki a maga válaszát. A Tudósító, a maga részéről a „Mit találunk a kiállításokon?” kérdésére kísérel meg felelni. Itt van rögtön a fentebb említett tégla, mint kiállítási tárgy. A Szőke hacienda egyik helységében felsorakoztatott régi üvegek, padlásról előkotort rokka, fakanál, egyéb népi-izék gyűjteménye önmagában alulmúlja bármely tanyaközpont kisiskolásainak helytörténeti múzeumát. Amitől mégis a falu legemlékezetesebb kiállításává lesz az egész, azok a fehér papírra, Times New Roman betűtipussal nyomtatott szövegtöredékek. Nincs szó bennük lelőhelyről, dátumról. A Tudósító a tárgyhoz lazán kapcsolódó életképeket olvas: a tégla egy a jövőben hívő parasztcsalád titkos rejtekének záróköve volt, melyre, tudták, a jövő évszázad embereinek nem lesz már szüksége. Mert eljön a szebb jövő.

A padláson kallódó szerszámos táska valaha egy szerelem kezdetét jelentette. A birtokvázlatok száraz számjegyei és geometriai alakzatai mögül ránk néz a jegyző, és a bort szopogató, nehéz csizmájú földmérők. Jó kiállítás, nem a tárgyakról, néprajzról, művészetről, hanem az emberről szól. A tárlat, életközelisége miatt csupán a helyiek közönyének volt tárgya.

Taliándörögd kis közösségének hangulatát inkább az Alsósikolába helyezett kiállítások borzolták. Egyesek szerint Erdélyi Boglárka fotóművész önmagát bemutató képei legjobb esetben is közintézmények 200 méteres körzetén kívül kerülhettek volna csak bemutatásra. A női, vagy inkább az emberi test, és a természeti táj hasonlóságán merengő, fekete-fehér fényképek a vendégkönyv tanúsága szerint két pártra, az erkölcsi értékekért aggódókra, és a nyíltságot igenlőkre osztották a közönséget. A harmadik utat, az emberi test érzékektől mentes szemlélését, a formák, vonalak önmagáért való szépségét kevesen értik még –e hazában. Persze nincs itt szó urbánus és népi különbségről: néhány hónapja egy kortárs budapesti múzeum exkluzív környezetébe fogadást szervező férfi-életmódmagazin takartatott le pornográfiával vádolt modern alkotásokat. A Taliándörögdiek kuncogása legalább egészségesnek mondható reakció…

Megfordult még ezután a Tudósító néhány teremben, ahol neo(?)primitív nindzsa-festményekkel, matematikai összefüggések által uralt vásznakkal, mechanikus szerkezetek által inspirált kompozíciókkal ismerkedett meg. Megtekintette egy családterapeuta nehéz napjait betetőző alkotótevékenység gyümölcseit, például a Függőség címűt, melyben egy alak boros üvegekről lógó cérnaszálon függ. (Értik?… Függ.) És miközben egy bátor művész, a korai Iron Maiden lemezborítók Eddie figurájából okosan merítő festményeit nézte, azon merengett, hogy nem kellene mégis kezdeni valamit a tájjal? Ilyen ugyanis tényleg csak itt található.