Az előadást végig követő túlélők beszámolóiból, azonban kiderült – a művésznő tényleg fehér vászonnal indított. (Mindezt csak a teljességre való igény deríttette ki velem. Bizton állíthatom: a mű élvezetéből nem vont le semmit, sőt!)

Érkezésünk pillanatában a vászon már túlesett szüzessége elvesztésén, és épp kiteljesedni látszott alkotójával fenntartott bizarr testi kapcsolata. A festék főleg kézzel került fel a színpadot hátulról záró bungi falára erősített hatalmas alapra. (A bungi szó Dörögd közeli esztergályos szleng, jelentése fészer, szerszámos kamra.) A festőnő a hagyományos segédeszközökön (kéz, ecset, szivacs) túl, egészen perverz szerszámokat is bevont az alkotás folyamatába. A legdurvább a gigantikus autómosó-kefe, mely funkcióját tekintve a Clear Screen ősi kommandjával egyenértékű. A legfinomabb a néhány centiméter széles gézszalag, mely a festményt a síkból a harmadik dimenzió felé hivatott kiterjeszteni. Kortárs képzőművészet, rulez!

„Mindig van egy pont, amikor megkérdezik: mi ez az egész?” - ezzel a mondattal fogadott Gál Eszter táncoslány, Molly festőt performanszilag kiegészítő mozdulatbajnok. Van rá egy habos kávém, hogy ez az emlegetett pont a közönség nagy része számára 30 másodperc és 4 perc között realizálódott. Az előadás (összesen) három mondata közül az utolsó arról szólt, hogy vendégségben vagyunk a művészet kertjében és magát az alkotást élhetjük (láthatjuk) át. Na mármost, ami nekem lejött ebből az egész vendégeskedésből, az annyi, hogy itt mindenki azon dolgozik, hogy én rosszul érezzem magam. Már az is felmerült bennem - az előadás addig tart, ameddig a kábé negyven fős publikum utolsó tagjai is elhagyják a helyszínt.

A kollektív menekülés díjára jó eséllyel pályázó előadás azonban meglehetősen ironikus véget ért. A dinamikusan indító Gál, már az élőadás közepére elvesztette lendületét, kamerát ragadott, leült, bámészkodott, látszott rajta, unja magát. Nem tudott mit kezdeni magával. Talán azért, mert ugyan az improvizáció hatalmas találmány, de a résztvevő felek közti közös hullámhossz nélkül szart sem ér. Rádásul a színpad baloldalán mozdulatlanul ülő háromtagú zenei kíséret (a Bálványos Társulat) a diszharmonikus jazz műfajában nyomult, ami még inkább kihangsúlyozta a felek közti meg nem értést. Pedig a szétesettség, az apró darabokra bontás, majd annak újbóli összerakása számomra igen szimpatikus művészeti megoldás. Itt azonban csak destruáltak, egymást és a közönséget, létrehozni, alkotni (legalábbis közösen) nem voltak képesek.

Volt azonban egy pillanat a végén mikor úgy tűnt mégis összeérnek a szálak. A zenészek megnyugodtak, a táncos és a festő közösen nézte az elkészült alkotást, de hirtelen Molly Ackermann (USA) ismét vásznának esett, ezúttal az autókefével és az eddiginél még lelkesebben rombolta azt, mit maga épített fel. Szegény magyarjaink tanácstalanul néztek egymásra, össze-összenevettek, majd jött az abszurd abszurdja – a zenészek elhallgattak és úgy döntöttek a kép be van fejezve. Molly még egyszer próbálkozott, hátha hagyják még egy kicsit performálni. (The show must go on!) No way - mondták a zenészek, felálltak és meghajoltak.