Magyarországon is van világszínvonalú bringapálya

2017.06.07. 08:51
11 hozzászólás

Ha az ember Sopron felé veszi az irányt, a környezet érezhetően hasonlítani kezd egy fejlett nyugati országra. Az utak jobb minőségűek, kevesebb az elhanyagolt árokpart, feltűnnek a szélerőművek, olyan, mintha átérnénk Ausztriába. A helyi mentalitás jót tesz azoknak is, akik hobbijukat a természetben űznék, így jöhetett létre Sopronban az ország legjobb bringaparkja.

Rendes, hegyi bringapályához két dolog kell: hegy és a bringásokkal szemben nem elutasító erdészet. Egy lejtőzős bringapálya megépítése elkerülhetetlenül földmunkával jár, ráadásul így, vagyis alaposan kijelölt pályával lehet a bringásokat előre megválasztott nyomra terelni. Ez természetesen jár némi tereprendezéssel, viszont utána a két kialakított nyomtól eltekintve, az erdő nem sérül. Sopron belvárosától mindössze öt kilométerre található a Várhely, a Soproni-hegység egyik 482 méter magas csúcsa. Turisták számára a tetején álló fa kilátóról lehet emlékezetes.

A Hegymenet túra

Két héttel ezelőtt egy Suzuki Ignisszel és két bringával jártunk végig egy magyar és öt osztrák hegyikerékpáros pályát. Elképesztően szép helyeken jártunk, hihetetlen jókat tekertünk, és most részletesen bemutatjuk az állomásokat. A túra posztjait itt olvashatjátok.

Tóth Norbert az egyike annak a háromfős keménymagnak, amelynek tagjai elkezdték kiépíteni a pályát. Eleinte többször próbálkoztak az erdészetnél, de ott sokáig nemet mondtak a legális erdei bringapálya ötletére. Végül, 2006-ban kötöttek egy szóbeli megállapodást, 2008-ban pedig a terület tulajdonosa is rábólintott az ügyre, a TAEG Zrt.-vel, azóta pedig hivatalosan is kezelhetik a területet. Kezelhetik, hiszen nem csak a bringázás és a pálya fejlesztése a dolguk, de

vihar, vagy komolyabb havazás után nekik kell elszállítani a kidőlt fákat,

 és szemét sem maradhat a környéken a látogatók után. A pálya az elmúlt 11 évben folyamatosan fejlődött. Ma két nyomvonal várja a bringásokat, de ezek közt sok leágazás és átvezetés, így lehet őket kombinálni. A két nyom hossza összesen 1,3 kilométer, a szintkülönbség pedig 200 méter.

Mivel downhill pályákról van szó, nem cél, hogy fel is lehessen tekerni, ám mivel nincs felvonó, marad a tologatás. A hosszú rugóutas, nehéz, lejtőzésre optimalizált gépekkel amúgy is szinte lehetetlen komolyabb emelkedőket megmászni. Az persze veszélyes is lenne, ha a bringások a pályán tolnák fel a kerékpárokat, ezért egy oszlopokkal kijelölt feltoló utat is építettek a közelben.

A downhill nyom elég kemény, nem ritkán tizenmétereket kell ugratni, amihez sokszor óránként 40-50 kilométeres sebességgel kell rágurulni a kidobó ívre. Tekintve, hogy ehhez a kanyart is ennyivel kell bevenni, nem árt, ha az ember nem először ül biciklin. Próbáltam már pár évvel ezelőtt is, akkor könnyedén végigmentem rajta, de az utóbbi időben akkorát nőttek az ugratók, hogy már nem mennék neki. Viszont azok, akik gyakran járnak ide, együtt tudnak fejlődni a pályával, a többiek viszont választhatnak a könnyedebb nyomok közül.

Az enduro-nak nevezett pályanyom is elég tempós, de mivel nincsenek rajta kikerülhetetlen eldobók, tetszőleges tempóval teljesíthető. Különösebben komoly bringa sem kell ehhez, egy

általános hegyi bringával teljesíthető az elejétől a végéig.

Aztán, ha az ember fejlődik, a már emlegetett átkötéseken át-átgurulhat a nagyobb kihívást jelentő ösvényekre, idővel pedig itt is jön a sikerélmény. Nem ritkán tűnnek fel teljesítményorientált bringások, XC-versenyzők, maratonisták, hiszen a versenyeken előforduló technikás szakaszokra itt elég jól lehet gyakorolni.

Az építők külső támogatás nélkül, zsebből fedezik a pálya kiadásait. Lapátok, ásók, fűrészek és sok egyéb fogyóeszköz kell a pálya építéséhez, karbantartásához. Van ugyan becsületkasza is, de nem sokan tesznek bele, és a benne csörgő érmék nagyobbik része is euró. Ugyanez igaz a felhasznált faanyagra, mert ha nem a hulladékfát használják, jellemzően ezt is zsebből vásárolják a soproni pálya gazdái.

Norbi szerint sok a munka, mert a pálya akkorára nőtt, hogy ha nem is építkeznek, az egyszerű karbantartás is délutánokat visz el. Néha hetekig nem bringázik, mert a hegyen töltött idő a pálya építésére megy el. Ácsoltak például 1-2 méter magasan futó keskeny fahidakat, amelyeken az egyensúlyérzék fejleszthető, de van olyan is, aminek nincs vége, le kell ugrani róla. Erre a zsargon north shore-ként hivatkozik.

Viszont a hangulat ilyenkor is elég jó, mert a keménymagon túl is sokan járnak fel. A legtöbben persze profik, de azokat sem zavarják el, akik most kezdték, vagy még csak tanulják a terepezést. Sőt, valaki biztosan segít, legyen szó bringáról, vagy technikáról.

A soproni ugratókon akkor látni a legtöbb kerékpárost, amikor bezárnak az osztrák bringaparkok.

Szeptember és május között odaát szinte állandó a hó, viszont itt, az enyhébb telek miatt két hónappal kitolódhat a szezon. Ilyenkor akár 20-30 ember is lehet fent, néha még tumultus is van. A pálya színvonalát jól mutatja, hogy osztrák élvonalbeli bringások szintén átjárnak edzeni. Mi egy korábbi látogatásnál Marcus Pekollal futottunk össze, ő Európa-bajnok downhillben. Szereti, hogy itt nem zargatja senki, nyugodtan edzhet és a pályát is élvezi: abban a sziklakertben, ahol én épp csak átgurulok, Pekollnak mindössze háromszor ér le a kereke 30 méteren belül.

Jó látni, hogy Magyarországon is létezik olyan környezet a terepbringázáshoz, amellyel a bringások is elégedettek, de az erdő is megmarad. Bár hazánk nem alpesi ország, de több helyen is lehetne hasonló pályákat építeni, hiszen sem a tiltás, sem pedig az illegális építgetés nem célravezető. Mint azt a soproni példa is mutatja, megoldás van, csak mind a két félnek hajlania kell a kompromisszumra.

Neked is van bringád? Kövesd a Kerékagyat a Facebookon!