Az én Giróm: feltoltam a biciklit a döghegyre

IMG 1202
2019.05.11. 11:47
7 hozzászólás

Szombat délután rajtol el a 2019-es Giro d'Italia mezőnye. Az első szakasz egy 8 kilométeres időfutam, csak kicsit megbolondítva: az utolsó 2 kilométer átlagosan 10 százalékos emelkedővel vezet fel egy hegytetőn fekvő templomig. Sajnos azt, hogy van olyan része is, ami 16 százalékos, már csak azután olvastam, miután kibéreltem egy bringát, hogy feltekerjek a mezőny előtt San Lucára.

De hogy kerülök egyáltalán Bolognába?

A Giro néha régebben is Olaszországon kívül indult, 2010 óta minden második évben van "külföldön" a start. Pár hete eldőlt, hogy jövőre Magyarország rendezi az első három szakaszt, ezért a  Nemzeti Sportügynökség egy csapat újságírót elhozott az idei bolognai startra. Mivel nem csak sportújságírókat hívtak, valószínűleg az volt a cél, hogy sok emberhez eljusson az üzenetet: a Giro szép, a Giro jó, a Giro minden pénzt akár 7,78 milliárdot is megér.

Nekem amúgy kicsit ambivalens a viszonyom ezzel a versennyel, még száguldozós városi bringás koromban néztem pár éven át, mert pont mindig májusban volt valamim eltörve (orrom, lábam, kulcscsontom), így ágyból követhettem az eseményeket. Mióta lassú bringára váltottam, és nem töröm össze magam, azóta csak hébe-hóba követem a Tourt, a Girót és a Vueltát. És ennek a lassú létnek már 6 éve, amire onnan jöttem rá, hogy szembesültem vele: a kedvenc csapatom 2013-ban feloszlott.

Milyen a hangulat, Feri? Sor került már atrocitásra?

Pár éve még ezt kérdezték volna videós kollégáim egy helyszíni bejelentkezéskor, de azóta sokat változott a világ. Bologna is meglépte azt, amit a legtöbb nyugati település, a város belső részét visszaadták a buszoknak, robogósoknak, bringásoknak és persze a gyalogosoknak. Az utcasarkokon fürtökben lógnak a biciklik, ráadásul több közbicikli-rendszer is működik, vannak e-közbringák, és vannak ingyen használható kerékpárok is. 

Arra számítottam, hogy 2 nappal a rajt előtt már lezárásokba, terelésekbe ütközöm lépten-nyomon, ehhez képest csak a város főterén állt egy színpad, a csütörtöki csapatbemutatóhoz. Sehol rózsaszínbe öltözött hoszteszek, se óriásplakátok, egy méter kordon nem sok, annyi nincs sehol. Mintha nem is tudnák, hogy kisvártatva el kell indítaniuk az egyik leghíresebb bringás versenyt. Mégpedig egy időfutammal, ami a város melletti hegyre visz fel. Péntek reggel, míg a többiek sajtótájékoztatóról csapatbemutatóra jártak, arra gondoltam, elkópéskodom a programot, és még a mezőny előtt egy nappal feltekerek San Lucához.

Azt természetesen egy percig sem gondoltam, hogy egy bérelt bringával fel tudnék kapaszkodni az emelkedőn, ezért egy elektromos rásegítésű biciklit akartam kölcsönözni. A kölcsönzőben voltak egész menő elektromos bringák is, amik 40-50 km/órás sebességig lökik a magamfajta kocabringást, de ezt nem éreztem volna fairnek. Ezért hosszas kérlelésemre nagy nehezen előkotortak a hátsó raktárból egy rozsdás e-citybikeot. Olyat, ami már 20-as sebességnél kikapcsolja a rásegítést, kellőképpen nehéz, és minden egyes tekerésnél borzasztó nyekergő hangot ad. Így már azt éreztem, hogy pariban vagyok a mezőnnyel: egyenlő pályák, egyenlő esélyek.

Milyen lesz az első futam első része?

Arra számítottam, hogy 24 órával a verseny startja előtt már rég kitáblázták városszerte az útvonalat, de a biztonság kedvéért memorizáltam a fontosabb pontokat. Elgurultam a képzeletbeli célhoz, de a Piazza Maggiorén csak pár lezárt girós sátor árulkodott arról, hogy itt lesz majd valami. Bezzeg odahaza, ha egy közepesnél kisebb helyettes államtitkár átad valahol egy marék kavicsot, már két nappal előtte elkordonozzák a környéket, itt meg semmi.

Az út a Via Ugo Bassin indul, ami az olasz városokra jellemző nagyméretű kövekkel van kirakva, majd a Via San Felicén folytatódik, ami legnagyobb meglepetésemre egy viszonylag szűk, egyirányú utca. Kis hezitálás után behajtottam szembe a forgalommal, mégiscsak Olaszországban vagyunk, ahol a közlekedési szabályokat mindenki elég tág tartományban értelmezi. Az utca apró macskaköves burkolata középen aszfaltborítást kapott, de így is elég szedett-vedett, ha csak ezt nézzük, akár most is tarthatnánk otthon Girót. 

A Porta San Felicén láttam meg az első rózsaszín táblát, innen már viszonylag jó minőségű és széles utakon vezet az út. Egyszer csak azt vettem észre, hogy egy három sávos körforgalomba hajtok be, olyan érzés volt, mintha a az M7-ről akartam volna az M1-re átsorolni. Egy rövidebb városi szakasz után érkeztem el az Arco Del Meloncellóhoz, hogy a San Lucához vezető utat meglátva kicsit visszaguruljak, és igyak egy kávét. A templomhoz vezető út ugyanis egy hajtűkanyarból indul, ami előtt ráadásul a piros lámpa is megfogott, így esélyem sem volt elindulni felfelé. Ha minden igaz, a versenyzők itt majd bringát cserélhetnek, és a segítő 10 méteren át betolhatja a versenyzőket.

A döghegy

A szerpentin első szakaszán elég keservesen küzdöttem fel magam, elektromos rásegítés ide vagy oda. Eszembe jutott, hogy a sportrovat tavaly szörnyhegynek nevezte el az egyik emelkedőt, akkor ez simán lehet döghegy. Szemből eszeveszett sebességgel zúdultak le karbon bringáikon a MAMILOK, azaz a Lycrába Öltözött Középkorú Férfiak, mögöttem sportkocsik próbáltak előzni, én pedig igyekeztem az álló helyzetnél kicsit gyorsabban haladni, hogy ne dőljek fel. Vászon rövidgatyában, pamutpólóban és tornacipőben

inkább egy eltévedt óvodásnak tűntem, mint országúti bringásnak, és az igazat megvallva úgy is éreztem magam.

Egy idő után enyhébb lett az emelkedő, és visszatért az önbizalmam: simán felmegyünk a csúcsig, az elektromotor és én! Sajnos egy S-kanyar, és az utána következő emelkedő nem csakáthúzta a terveimet, de szét is tépte, és meg is taposta. A kanyart még simán vettem, de utána már a nyeregből kiállva, minden erőmet összeszedve is csak 30 méternyire tudtam felküzdeni magam, majd egyszerűen megálltam. Úgy éreztem magam, mint az egyszeri miniszterelnökséget vezető államtitkár, aki körül elfogyott a levegő, sőt durvábban: nemcsak körülöttem, de belőlem is elfogyott az utolsó levegőmolekula.

Pár percnyi pihenés után nekiálltam feltolni az emelkedő végéig a bringát, közben fényképezést mímelve sűrűn megálltam. Kicsit örültem, hogy mások is szenvednek, mint például ez a Bora-Hansgrohés versenyző:  

Az emelkedő végén már nagy nehezen el tudtam indulni, és fogcsikorgatva tekertem el az utat kíérő csodálatos, 666 oszlopos árkádsor mellett. Állítólag a fedett utat azért építették, hogy a fenti templomból akkor is biztonságban le tudják vinni a Madonna-ikont, ha esik az eső. San Lucához amúgy régen egy drótpályás felvonó is felvitt, de a hetvenes években lebontották: a túl sok turista túl nagy környezeti terhelést jelentett.

A templomhoz érve ember még nem örült úgy szétolvadt kókuszos csokinak, mint én. Mondjuk nem is nagyon volt odafenn senki, csak pár rendezővel, és a RAI tévéseivel találkoztam, egy munkás pedig hangosan hortyogott egy fa alatt. Később megtudtam, hogy a cél építését csak a verseny reggelén kezdik el az olaszok, annyival is kevesebbe kerül az őrzés. De én bízom bennük, akik az esti korzózás idején percek alatt el tudják árasztani az előtte teljesen üres utcákat, és akik pár műanyag székkel és lampionnal bárhol csapnak egy utcabált, azok csak össze tudnak dobni egy bringás befutót is.

Milyen Girót rendezünk majd mi? 

Szerintem jót. Hogy a három magyar szakasz hol lesz, arról még nem született döntés, de júniusra kiderülnek majd a helyszínek: Budapesten kívül Győr lehet esélyes, ahová Bécs és Pozsony közelsége áthozhatja az osztrákokat és szlovákokat. Főleg, ha Sagan betartja az ígéretét, és egyszer tényleg elindul a Girón. A Balaton környéke pedig elég jó szakasz lehet, és májusban még a vendégek ezrei is elférhetnek az amúgy olyankor még zárva tartó szállodákban.

A szervezők szerint a verseny titkos összegű liszenszdíját is magába foglaló 7,78 milliárd forintos keretet nem fogják túllépni,

ami jó lenne, ha tényleg igaz lenne, mert ez a verseny egy magáncég versenye, amit az apró esetlenségei tesznek emberközelivé. Ha a budapesti startra szervezünk egy gigantikus műsort, a Hősök terén éneklő Sasvári Sándorral meg lánchídi tűzijátékkal, hetekig tartó tribünépítéssel és bontással, nagy VIP-be épített kis VIP-be épített szuper VIP-vel, hetekig tartó útlezárásokkal, mindezeket állami pénzből meg-megtoldva néhány milliárddal, hozzácsapunk kiegészítő programként néhány borvidékes országimázs kampányt dupla ennyiért, akkor kiveszik belőle minden, ami miatt szerethető.