Nem akartam börtönben meghalni
További Külföld cikkek
- Megdöbbentették az ENSZ-főbiztost a gázai kórházaknál talált tömegsírok
- Machetével hadonászó férfit lőttek le a rendőrök egy egyetemen Németországban
- Folytatódhat Irán és Észak-Korea közös fegyverkezési programja
- Sorra robbannak ki a palesztinpárti tüntetések az Egyesült Államokban
- Szijjártó Péter Pekingben tett bejelentést, újabb kínai nagyvárosba lehet elutazni Budapestről
A Goethe-intézet vendége a fotógépek kattogására reflexszerűen eltakarta az arcát, és az interjú alatt még a diktafon miatt is aggodalmaskodott. Ez érthető, ha arra gondolunk, hogy éveken át bujkált külföldön, hogy a börtönt elkerülje. Astrid Proll a szélsőbalos, Amerika-ellenes Vörös Hadsereg Frakció (Rote-Armee-Fraktion, azaz RAF) első generációjához tartozott, és a szervezet irányítói, akikkel együtt kezdett, a 70-es évek második felében mind meghaltak a börtönben.
A nyugatnémet terrorcsoport története azzal indult, hogy Andreas Baader és szeretője felgyújtott két áruházat, és az egyik utolsó akciójuk sokak szerint a sikertelen ferihegyi bombamerénylet volt 91-ben. Róluk mint az imperializmus ellen küzdő nyugati diákokról a vasfüggöny mögött is beszámoltak a híradók. Őket viszont nem érdekelte, mi zajlik a keleti blokkban.
RAF: a városi gerillák három generációja
A 68-as német diákmozgalmak azután kezdtek radikalizálódni, hogy a rendőrök lelőttek egy fiatalt az amerikabarát iráni sah látogatása elleni tüntetésen. A RAF három fő alakja Andreas Baader, a szeretője, Gudrun Esslin és Ulrike Meinhof volt. Baader hamar rács mögé került, de Meinhof és Astrid Proll segítségével kiszabadult. Egy palesztin terroristakiképző-táborban tett kitérő után visszatértek Németországba, ahol bankrablással szereztek pénzt bombatámadásokhoz. 72-ben a vezetők börtönbe kerültek, és a RAF második generációja már azt tűzte ki célul, hogy őket kiszabadítsa. Ezért az elődöknél radikálisabb eszközökhöz folyamodtak, elrabolták például Hanns-Martin Schleyert, a Német Gyáriparosok Szövetségének elnökét, hogy tárgyaljanak Baaderék elengedéséről. A hatóságok viszont nem álltak velük szóba, ezért a túszt kivégezték. Baader és Esslin ezután a hivatalos verzió szerint öngyilkosok lettek, de a körülmények gyanúsak: Baader például tarkón lőtte magát egy magyar gyártmányú pisztollyal.
A RAF egy harmadik generációt is kitermelt, akik egészen 93-ig aktívak maradtak, de világos célkitűzések nélkül. Végül 98-ban érkezett egy levél a Reutershez RAF-os aláírással arról, hogy az utcai gerillaharc a múlté, és a szervezet beszüntette tevékenységét. A régi tagok közül az elmúlt két évben szabadult a börtönből Eva Haule és Brigitte Mohnhaupt, a második generáció kulcsembere, aki huszonnégy évet ült. Már csak ketten maradtak benn: Christian Klar és Birgit Hogefeld, őket életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélték.
Gyilkosságért sohasem ítéltek el
A volt RAF-os a szervezet híre ellenére egyáltalán nem tűnt veszélyesnek. Az ember inkább feminista értelmiséginek nézné, mint bűnözőnek, de így is furcsa érzés, ha az ember egy volt terroristával ülhet egy asztalhoz. „A legtöbben máig nem tudnak erről beszélni, de én már gyakoroltam kicsit” – jegyezte is meg Astrid Proll. Ő sem találta mindig a szavakat.
„Ha nem szállok ki, én is a börtönben halok meg, és ezt nem akartam. Amikor először bezártak, huszonhét évesen negyven kilóra fogytam” – mondta a ma hatvanéves exterrorista, akit végül bankrablásért és okirathamisításért ítélték el.
Astrid Proll
A RAF egyik alapító tagja 68-ban huszonegy éves volt, és fotósnak készült. Először 71-ben zárták börtönbe, miután részt vett Meinhof kiszabadításában és több bankrablásban. 74-ben annyira leépült, hogy szanatóriumba vitték. Innen megszökött, de nem tért vissza a szervezethez, inkább évekig bújkált Angliában.
„Gyilkosságért soha nem ítéltek el" – vágott vissza például arra a feltételezésre, hogy 70-ben megpróbálta volna kivégezni a szervezet egyik árulóját. – Amikor letartóztattak, a RAF-nak még egyetlen halálos áldozata sem volt. Rengeteg a pletyka, és ez nemcsak rám, az egész RAF-ra is igaz. Dehát jól is néznénk ki, ha egy exterroristát nem tartanának veszélyesnek.”
Bár Budapestre az Oscarra jelölt A Baader Meinhof-csoport című film miatt érkezett, azt mondja, hogy a film píárosai nem tartottak igényt a hírnevére. „Olyan embert, mint én, nem kérnek fel rá, hogy részt vegyen a film kampányában" – mondta. – "A készítők így is biztosra mentek. Becsomagolták a történelmet, és aztán eladták a piacon. Bernd Eichinger, aki A bukás című Hitler-film producere is volt, nagyon ért ehhez. Nem azért készült a film, hogy megmagyarázzanak vele bármit, hiszen meg sem próbálták. Ez egy akciófilm tele erőszakkal, de nem mondom, hogy utálom.” A mai Che Guevara-divatot is hasonló belenyugvással véleményezte: „Ilyen a mi kapitalizmusunk.”
Azon értetlenkedett inkább, hogy a RAF mitől lett ilyen hírhedt: „Az akciókban összesen 35-en haltak meg, az olasz Vörös Brigádok viszont legalább négyszáz ember halálát okozta.” Valójában ennél több volt az áldozat: a Rubicon című történelmi folyóirat szerint 58, és egy Guardian-cikkben 90-et is említenek. Az olasz Vörös Brigádok viszont kevesebb mint ötven embert ölt meg 88-ig az Enciklopédia Britannica szerint.
Proll mindenesetre azt gondolja, hogy nem a merényletek, hanem a Spiegel későbbi főszerkesztője tette őket ismertté: „Stefan Aust nélkül, aki A Baader Meinhof-csoport alapjául szolgáló könyvet is írta, nem lett volna az a RAF, ami ma. Ő megszállottan kutatta a témát.” A férfi a RAF előtt egy újságnál dolgozott Meinhoffal, és a film arra is utal, hogy jártak. Később a RAF tevékenységéről rendszeresen beszámolt a Spiegel, és ez is sokat lendített a hírnevükön.
Hogyne lennének szép emlékeim
Astrid Proll bőbeszédűsége csak akkor apadt el, amikor a saját múltjáról kérdeztük. „Negyven évvel később mit mondhatnék? – kérdezett vissza hosszú csend után. – Persze vannak szép emlékeim, hiszen ez volt a fiatalságom.” Aztán rátért a 68-as diáklázadások idejére, amikor még 21 évesen fotózni tanult.
Akkoriban még nem robbantgattak: kommunákat alapítottak, lsd-ztek, és a vietnami háború ellen tiltakoztak. Meg Amerika ellen, bár a fiatalok ott is ugyanezt csinálták a 60-as években. „Azt a korszakot az tehette igazán naggyá, hogy a nyugati világban nagy szükség volt a megtisztulásra. Németországban rengeteg kárt tett a náci rendszer, és a szüleinket hibáztattuk mindenért. Közben az újságban láttuk, hogy máshol is hasonló tiltakozások zajlanak. Aztán 68 már 68-ban véget ért, kifogyott belőle a lendület.”
Nem adták fel, amikor megtört a hullám
„Páran viszont nem akarták feladni. Ez őrültség volt, de megvolt bennük hozzá az optimizmus és a bátorság. A latin-amerikai gerillamozgalmat akartuk importálni. Hogy ez helyes volt-e? Nem tűnt-e már akkor is őrültségnek? Mi hittünk benne, hogy pozitív változást érhetünk el. Voltak is sikereink, még a RAF előtt.” Arra viszont a beszélgetés végéig nem jött válasz, hogy a RAF elért-e bármi pozitív változást.
Sokat emlegette viszont, hogy ők tárgyak ellen alkalmaztak csak erőszakot. Ulrike Meinhof, a csapat ideológusa viszont nem elégedett meg ezzel, és kinyilvánította, hogy „a rendőrök nem emberek”, ezért akár rájuk is lehet lőni. Proll a bankrablásokban és Baader első kiszabadításában még részt vett, aztán még azelőtt letartóztatták 71-ben, hogy azok a durva merényletek elkezdődtek, amelyekkel börtönben ülő társaik kiszabadítását akarták elérni, hiába.
Van, aki gratulált
A hétfő esti nyilvános beszélgetésre Proll megtöltötte a termet. „Szeretném megköszönni azt a példát, amit a RAF mutatott – szólalt fel egy hazai antiglobalista fiatal. – Ami ellen harcoltak, az azóta sem szűnt meg, pár év múlva sokkal durvábban elszabadul a pokol.”
„Miért ne rokonszenvezhetnének az elvekkel – reagált a köszöntésre Proll, bár nem tudni, mennyit fordítottak le neki belőle. – Nem lesznek gyilkosok attól, ha a rendszer ellen vannak. Ma nem is ilyen időket élünk. Bár sose lehet tudni. Egy 65-ös felmérésből az derült ki, hogy a diákok unalmasak, a köreikben semmi sem történik. Aztán három évvel később mind az utcára vonultak.”
A meghívott német történész, Anette Vowinckel szerint viszont manapság nem valószínű, hogy az események hasonló fordulatot vennének. Erre felpattant egy idős német úr: „Berlinből jövök, ott most kocsikat gyújtogatnak.” Ezt a fonalat azonban a vendégek hamar elvarrták, hogy tudományos mederben maradjanak. Inkább Heinrich Böll könyvét, a Katharina Blum elvesztett tisztességét ajánlották.
A végére azt is megállapították, hogy a nagy lendület ellenére a RAF-tagok nem tudták, mit akarnak. „Nem tudták, milyen kellene legyen a szocialista állam, csak azt tudták, mit nem akarnak” – mondta a meghívott német történész. ”Én is így érzem – helyeselt Proll. – Mindenképp valami ellen harcoltunk, és csak azt tudtuk, hogy minél több embert szeretnénk mozgósítani.”