Miért éppen Pakisztán? II. rész

Cikksorozatunk első részében megismerkedtünk Pakisztán történelmével és a minden lépését meghatározó rettegés okaival. A második részben a közelmúlt eseményeit tekintjük át, az afganisztáni talibán bukásától a pakisztáni talibán felemelkedéséig.

"Halálos fenyegetés" - jellemezte az amerikai külügyminiszter, Hillary Clinton 2009 áprilisában a pakisztáni talibánt. A szélsőségesek eddigre befolyásuk alá vonták Pakisztán pastuk lakta nyugati határvidékét és már a fővárost, Iszlámábádot fenyegették. Pakisztán az összeomlás határán állt.

Ennek okait az Egyesült Államok terror elleni háborújában és az arra adott pakisztáni válaszban kereshetjük. George W. Bush ugyanis nemcsak azt tette nyilvánvalóvá, hogy Pakisztán vagy velük van, vagy ellenük, hanem korábban azt is, hogy nincsenek hosszú távú nemzetépítési tervei. Bush 2000-ben azzal az ígérettel kampányolt, hogy szakít a Clinton-kormány demokráciaexportjával. "A hadsereg arra való, hogy háborúkat vívjon és nyerjen" - mondta még 2000-ben. Az Egyesült Államok afganisztáni háborúja még ebben a szellemben fogant. "Bushék terve ékegyszerűségű volt. Szárazföldi csapatok helyett CIA-ügynököket küldtek az Északi Szövetséghez a hadműveletek koordinálására, az offenzívához pedig légi támogatást nyújtottak. A terv hatékony volt, a talibán pillanatok alatt összeomlott a nyomás alatt. A következő lépésre azonban nem volt terv" - írtuk másfél éve Afganisztánról szóló elemzésünkben.

Pakisztán instabil nyugati határvidéke. Beludzsisztán és az Északnyugati Határvidék hivatalosan szervezett tartományok ugyan, de pastu és beludzs lakosságuk függetlenségi törekvései komoly aggályokat okoznak. A térképen kékkel jelölt, hivatalosan Szövetségi Ellenőrzésű Törzsi Területeknek nevezett vidék gyakorlatilag kívül esik a pakisztáni kormány fennhatóságán.

Távlati terv hiányában az amerikaiak csak taktikai győzelmet arathattak. A talibánt elűzték, de ezzel destabilizálták Afganisztánt. A bizonytalanság a nyugati határokon aggodalommal töltötte el Pakisztánt. Attól, hogy az Egyesült Államoknak problémája támadt a talibánnal, Pakisztán stratégiai érdekei még nem változtak a térségben. Indiával szemben a legjobb védekezés még mindig az asszimetrikus háború volt, így a kasmíri csoportok támogatását nem adhatták fel. Ahogy az is létfontosságú volt, hogy Afganisztánban baráti rezsim uralkodjon, és mivel az amerikaiak láthatóan nem készültek tartós szerepvállalásra, a keletkezett vákuum betöltésére pakisztáni szemszögből még mindig a szélsőségesek tűntek a legalkalmasabbnak. Ezért is nyújthattak menedéket az afganisztáni talibán vezetésének.

A zavart az okozta, hogy a gyors győzelem után az amerikaiak csapatokat telepítettek Afganisztánba. Ezek feladata az al-Kaida és szövetségesei felkutatása és elpusztítása volt. Ezek egyben Pakisztán szövetségesei is voltak. A nyilvánvaló érdekellentét ellenére ez egyben kölcsönös egymásra utaltságot is eredményezett. Az Egyesült Államok Pakisztán legfontosabb szövetségese, Pakisztán pedig az afganisztáni amerikai csapatok egyetlen ellátási útvonala. És mivel az útvonalat biztosítani kellett, Pakisztán idővel kénytelen volt beavatkozni az afganisztáni táliboknak menedéket adó törzsi területeken.

Amerikai katonák készülnek éjszakai bevetésre az afgán hegyekben.

A törzsi területek (FATA) már a britek gyarmati birodalmában is teljes autonómiát élveztek, a rendszert Pakisztánnak is érdekében állt fenntartani. A terror elleni háborúban viszont Pakisztán katonákat küldött a területekre, amit a törzsek rossz néven vettek. Az ellenállás a pakisztáni hadsereg és az amerikai robotrepülők támadásaival egyenes arányban fokozódott, 2007-re az addig elszigetelt csoportocskák együttműködéséből megszületett a pakisztáni talibánnak keresztelt laza hálózat, mely már komoly erőt képviselt. Annyira komolyat, hogy 2007-ben elfoglalta a stratégiai fontosságú Szvat-völgyet. A Szvat-völgy az egyik legfontosabb, Afganisztánba vezető útvonal, egyben összeköttetés a törzsi területek és Kasmír, azaz a Pakisztán támogatását élvező, de ugyanazt a szélsőséges ideológiát valló kasmíri csoportok és a pakisztáni talibán között.

Ez a helyzet már Pakisztán stratégiai érdekeit is sértette, így 2007-ben indított komoly támadást a szélsőségesek ellen a pakisztáni hadsereg. Az akció teljes kudarc volt, a hadsereg végül megalázó feltételekkel kötött békét. A kudarcnak több, politikai, katonai és társadalmi oka is volt.

Pakisztáni katonák felügyelik a Szvat völgyét

A pakisztáni belpolitika elemzésébe hely hiányában most nem fognánk bele, legyen elég annyi, hogy az országban a nyugatias műveltségű, de hatalmát a feudális viszonyrendszerből eredeztető, nagyrészt korrupt elit és az iszlámista erkölcsöt hirdető, céljának a világ muzulmánjainak képviseletét tekintő hadsereg váltogatja egymást a hatalomban. 1999-2008 között egy katonai diktátor, Pervez Musarraf volt hatalmon, de népszerűsége a lakosság támogatását élvező iszlámistákkal szembeni harcban és az amerikaiakkal kötött népszerűtlen szövetség miatt megkopott. Pozíciói védelmében alkotmányos trükközésbe kezdett, ami a jogászok lázadásához, majd lemondásához vezetett. A válság egyszerre gyengítette az államhatalmat és a hadsereget. Ez, és az iszlámistákkal szemben engedékeny közvélemény együtt már elég volt a pakisztáni talibánnak ahhoz, hogy a teljes pastu térséget befolyása alá hajtsa, és csapataival már a fővárost fenyegesse.

Az összeomlás közeli állapot felrázta az országot. Zardari és Sharif vitája ugyan tart, de Pakisztán történetében először képes a két nagy politikai erő kormánypárti-ellenzéki munkamegosztásban, normálisan működni. A hadsereg komoly hadműveletet indított a tálibok ellen. A kivételesen jól szervezett akcióban tekintettel voltak a polgári lakosságra, gondoskodtak róla, hogy a harcok elől menekülő százezreket megfelelően elhelyezzék, és 2010 tavaszára sikerült kiterjeszteni az állam fennhatóságát a Szvat-völgyre és a törzsi területekre.

Ennek érdekében komoly politikai engedményeket is tettek - a törzsi területek lakóinak az autonómia részleges korlátozása fejében a birodalmi örökség részét képző drákói törvények visszavonását ígérték. A hatályos jogszabályok szerint ugyan a törzsek teljes autonómiát élveznek területeiken, de ha a pakisztáni hatóságok mégis beavatkoznak, fő eszközük a kollektív büntetés volt. A szabályozás visszavonása bőven kárpótolna az autonómia elvesztéséért, legalábbis a törzsek lelkesen támogatják a kezdeményezést. Az iszlámisták és a belföldi terrorizmus elleni harc támogatottsága meredeken emelkedett a teljes lakosság körében - nem kis részben azért, mert míg 2006-ban csupán öt merényletet követtek el Pakisztánban, 2007-2008-ban már több mint ötvenet, 2009-ben pedig már csaknem százat.

Ám amikor már minden jóra fordult volna, a Wikileaks kiszivárogtatta az amerikai hadsereg titkos hírszerzési iratait, melyekben sok szó esik Pakisztán és a terroristák korábbi évekre jellemző összjátékáról.

Cikksorozatunk harmadik részében kísérletet teszünk a pillanatnyi helyzetből fakadó következtetések levonására, és végre választ adunk rá, hogy miért éppen Pakisztán.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!