Darabokra szakadhat a szomáliai milícia
További Külföld cikkek
- Lemondott a lengyel kulturális miniszter, Bartlomiej Sienkiewicz, hogy induljon az EP-választáson
- Meghalt Frank Field, volt munkáspárti miniszter
- David Pressman a kormány békejavaslatát bírálta
- Izrael ismét arra készül, hogy megtámadja Rafah városát
- Magyar Péter hangfelvétele miatt blokkolhatják újra a Magyarországnak járó uniós pénzeket
Alig néhány hete az eddig egységesnek tűnő, magabiztosan előrenyomuló al-Shabaab milícián belül is megjelent az ideológiai és hatalmi harc Szomáliában. Állítólag olyan komoly különbségek mutatkoznak a tökéletes iszlámhoz vezető útról az al-Shabaab két vezetője (az északi, radikálisabb Abu Zubayr és a déli, a külföldi mudzsahedeket és a halálra kövezéseket ellenző, mérsékeltebb Mukhtar Robow) között, hogy akár ketté is szakadhat a szervezet. Ennél jobb hírt nehéz elképzelni azoknak, akik a polgárháború befejezésében érdekeltek.
Az AMISOM sorsa
Meg is mozdult hirtelen a nemzetközi közösség, új fogadalmak és elhatározások születtek. Már csak az a kérdés, tettekre is tudják-e ezeket váltani, szavakban ugyanis eddig sem volt hiány. A dél-afrikai világbajnoki döntő alatti kettős merénylet kellett ahhoz, hogy végre meginduljon a párbeszéd egy régóta esedékes témáról, a Szomáliában állomásozó Afrikai Uniós misszió, az AMISOM megerősítéséről.
Korábban is fenyegetőzött ugyan az al-Shabaab (Kenya ellen például dzsihádot hirdetett), de ezeket rendszerint nem követte erőszak, így egészen a kampalai robbantásokig senki nem foglalkozott igazán a fenyegető üzenetekkel. Végül a merényletek után döntött úgy az AU, hogy megemeli az AMISOM létszámbeli, 8000 fős korlátját (amit eddig egyébként sose sikerült betölteni) 20000 főre, emellett felkérte az afrikai államokat, járuljanak aktívan hozzá a misszió kibővítéséhez.
Azóta azonban mindössze Guinea és Dzsibuti ajánlott fel meghatározatlan számú katonát. Márpedig az afrikai országoknak kell feltölteni a kibővített keretet, ebben nem számíthatnak az ENSZ segítségére. A világszervezet világossá tette, hogy mostani pénzügyi támogató és kiképző szerepét nem hajlandó bővíteni, nem fog küldeni a még Kongónál is volatilisebb térségbe békefenntartókat, oldja ezt meg az Afrikai Unió. Az ENSZ legfeljebb nyomást gyakorolhat – az afrikai államokra, hogy vállalják a misszió kockázatát, illetve a nyugati donorokra, hogy nyúljanak mélyebben a zsebükbe.
Új amerikai Szomália-politika?
Mindeközben a legfőbb nemzetközi szereplő, az USA hozzáállásában is mintha változás állt volna be. Az Egyesült Államok külpolitikájában Szomália sosem állt a prioritások csúcsán, Afrikában legalább két ország, a Kongói Demokratikus Köztársaság és Szudán megelőzi fontosságban. Washington ráadásul le van kötve Afganisztánban és valamilyen mértékben még Irakban is, nincs tehát kapacitása egy harmadik frontot nyitni a terrorizmus elleni harcban.
Az USA álláspontja szerint amíg a polgárháború nem destabilizálja a régiót, azaz megmarad főként Szomálián belüli konfliktusnak, nem annyira sürgős a katonai beavatkozás. Korlátozott akciókat pedig állandó jelenlét nélkül is könnyedén végre tud adott esetben hajtani, ezt láttuk 2006 végén, amikor az etióp invázió alatt több légicsapást intézett feltételezett al-Kaida célpontok ellen, de az utóbbi években is volt több példa célzott likvidálásokra.
Az Obama-adminisztráció azonban mintha megértette volna, hogy ha valamikor, most, az al-Shabaab lehetséges osztódásakor mutatkozik reális esély a két évtizedes öldöklés lezárására. Ennek megfelelően meglehetősen újfajta politikára szánta rá magát az amerikai elnök: kezét nyújtotta a két de facto független államnak, Szomáliföldnek és Puntföldnek.
Nagyobb hangsúlyt kaphatnak a szakadár területek
A két északi országrésznek nagyjából sikerült kimaradnia a főként délen tomboló polgárháborúból, miután egyoldalúan kinyilvánították függetlenségüket (Szomáliföld 1991-ben, Puntföld 1998-ban). Ám nemzetközi elismerést azóta sem kaptak – nem is kaphattak, a nyugati hatalmak az Afrikai Unió elismeréséhez kötötték a sajátjukat. Az AU azonban a függetlenségkor elnyert határok fenntartásában érdekelt, esetlegesen újonnan létrejövő államok ugyanis csak destabilizálnák az amúgy is ingatag kontinenst.
Szomáliföld így hiába adta be az AU-hoz is csatlakozási kérelmét, az süket fülekre talált. Egyedül Izrael jelezte, hogy hajlandó lenne elismerni a szakadár államot, ha cserébe katonai bázist létesíthetnének Berbera kikötőjénél. Úgy tűnik, az elszigeteltségből kitörés van olyan fontos kölcsönös cél, hogy a két ország félretegye az esetleges muszlim-zsidó ellentétet is.
Nemzetközi elismerésről az USA részéről továbbra sincs szó, ezt Johnnie Carson afrikai ügyekért felelős külügyminiszter-helyettes világosan le is szögezte. A két érintettnek vonzó perspektíva lehet azonban így is Obama ajánlata, aki az eddigi gazdasági jellegű segélyezés mellett aktívabb és magasabb szintű politikai együttműködést kínált fel nekik. Ez amerikai részről annak a felismerése lehet, hogy a gyenge központi kormány mellett szükség van más szomáliai szövetségesre is a szélsőséges iszlamisták elleni harcban.
A 2004-ben felállított ideiglenes szövetségi kormány ugyanis csak az utóbbi két évben mintegy 200 millió dollár katonai és gazdasági segélyt kapott a tengerentúlról, ennek ellenére semmiféle sikert nem tudott felmutatni. Sőt, nem túlzás azt állítani, hogy csak a főváros néhány stratégiai pontját védő AMISOM-nak köszönheti, hogy még nem söpörte el az al-Shabaab. (Ennek ellenére a nyugati felek fő partnere továbbra is az ideiglenes kormány.)
Logikus lépésnek tűnik tehát az északi szakadár államokhoz fordulni segítségért. Szomáliföld és Puntföld ugyan nem nagy létszámú és modern haderejéről híres, így hozzájárulása a déli állapotok javításához nem is katonailag értendő, de az államépítés és a konfliktuskezelés témakörében minden bizonnyal hasznos információkkal szolgálhat a nyugati feleknek. Ken Mekhaus elemző azonban figyelmeztet, bár a politikai együttműködés a felek között üdvözlendő, óvakodni kell attól, hogy ez megakadályozza a távlati célt, az egységes Szomália helyreállítását. Márpedig a két északi terület közül Szomáliföld semmiképp nem tervez visszatérni Mogadishuhoz (Puntföld béke esetén fontolóra venné a dolgot), így alapvető elméleti elgondolásbeli különbségek mutatkoznak az újdonsült szövetségesek között.
Új miniszterelnök – számít ez bármit is?
Mogadishuban közben belső hatalmi változásokat is megfigyelhetünk. Miután ugyanis Sejk Saríf Ahmed elnök a szélsőségesek elleni sikerek elmaradására hivatkozva lényegében kitúrta miniszterelnökét, utódja egy szomáli-amerikai kettős állampolgár diplomata lett. Mohamed Abdullah Mohamed „Farmajo” a nyolcvanas években washingtoni nagykövetként dolgozott, később pedig konfliktuskezelést tanított egy buffaloi egyetemen. Ezt a tudását kamatoztathatja is majd a gyakorlatban, előbb azonban szüksége lesz a parlament jóváhagyására, hogy a kinevezése hatályba is lépjen.
Az 500 fős testületet azonban megosztja az új jelölt: főleg azt a nyilatkozatát kifogásolják, melyben jelzi, fel kívánja rúgni az eddig alkalmazott, klán alapú kormánykinevezéseket. Ez eddig tabunak számított, nem hiába alakult ki nagy vita a parlamentben a kérdésről, a klánok közötti kényes egyensúly megbontása ugyanis könnyen elsöpörheti az amúgy is törékeny és széthúzó ideiglenes kormányt. A fő vita az elnök és a parlament házelnöke között folyik: bár az új alkotmány kimondja, hogy a miniszterelnök személyéről titkosan kell szavazni, a parlamentben egy 250 fős, az elnökhöz hű csoport nyílt szavazást követel. A patthelyzetben végül a házelnök az ülés berekesztése mellett döntött.
Hogy az USA-nak volt-e beleszólása az új szomáliai miniszterelnök-jelölt személyébe, az nem tisztázott, mindenesetre minden bizonnyal ujjongva fogadja a jelöltet. Egy Nyugaton szocializálódott, a klánok közötti ellentét feloldásában érdekelt politikussal nyilvánvalóan könnyebben szót lehet érteni, mint általában a helyi hadurakkal.
Tovább folyik a vér
Ezek az összességében pozitív fejlemények – az al-Shabaab bomlására utaló jelek, egy megerősített AMISOM reménye, aktívabb amerikai bekapcsolódás – azonban csak hosszabb távon lesznek érzékelhetőek, addig marad az elkeseredett harc. Az al-Shabaab néhány napos csend után a héten újra megindította offenzíváját a fővárosban, hogy visszaszerezze az utóbbi hetekben elvesztett állásait. Ehhez nagyjából ezer katonát rendelt föl a déli területekről, ami viszont azzal járt, hogy jópár, a kenyai határhoz közeli kisvárost sikerült visszafoglalni a kormányerőknek. Ami üdvözlendő, bár nem kétséges, hogy a fővárosban fog eldőlni a gigászi küzdelem sorsa.