Mária
0 °C
3 °C
Index - In English In English Eng

Avar János innen üzente

2011.02.06. 12:17
Avar János
Avar János

Avar János két könyvet is írt Ronald Reaganről, egyet, amikor elfoglalta az elnöki posztot (A 40. elnök, Kossuth, 1981), egyet meg amikor leköszönőfélben volt (Az Elnök szerepében Ronald Reagan, Magvető 1988).

A szerző a szocializmus évtizedeinek elismert külpolosa volt. A tévében 1966-tól kommentálta a külföldi eseményeket, 1961 és 1970 között a Népszabadság, 1970-től a Magyar Nemzet munkatársa volt.

Amerikában összesen tizenkét évet töltött washingtoni tudósítóként (1971-75, 1981-85, 1989-93), vagyis neki nem kellett azt a pályát bejárnia, mint a tévé vagy a rádió tudósítóinak, akik Moszkvában kezdtek, majd ha ott bizonyítottak, mehettek Washingtonba.

Ez volt az az időszak, amikor a külpolitikának azóta soha nem látott jelentősége volt a sajtóban. Egy világbirodalom, a Varsói Szerződés (VSZ) része voltuk, rakétáink nyugati célpontokra irányultak, az ő rakétáik pedig a mi városainkra, suttyomban, vagy nem is annyira suttyomban ment a harc a harmadik világ zűrösebb országaiért, Angolában, Vietnamban vagy Latin-Amerikában keleti fegyverek harcoltak a nyugati fegyverek ellen.

Gorbacsov és Reagan Wasgingtonban 87-ben

Ebben a bonyolult világpolitikai helyzetben cseppet sem volt mindegy, hogy a magyar dolgozók mit gondolnak a világról. A könyvesboltokat elárasztották a külpolitikai kérdéseket magyarázó könyvek, Világesemények dióhéjban címmel viszonylag vastag elemző havilapot jelentettek meg, a tévében nap mint nap a szocialista sztárként kezelt Ipper Pál vagy Pálfy József magyarázta a poliszárió egységfront politikáját vagy Daniel Ortega szorongatott helyzetét. (Az más kérdés, hogy nálunk hogy nem emelkedett fel egy olyan, nyugaton is elismert külpolitikai riporter, mint a szintén VSZ-tag Lengyelország állami hírügynökségének dolgozó Ryszard Kapuściński.)

A magyar dolgozók így, ha akartak, eligazodhattak a világpolitika útvesztőiben. Szakszervezeti és MSZMP alapszervezetek egzotikus, harmadik világbeli országok mellett szolidaritási nagygyűléseket tartottak munkaidőben, az elmaradhatatlan Pablo Neruda valamelyik versével, gyűjtést rendeztek az ottani szerencsétleneknek, külpolitikai sztárújságírókat hívtak Pestről, hogy ugyan magyarázzák már el nekik, hogy mi lesz most Egyiptomban, hogy megölték a Szadatot.

A magyar dolgozók ettől azért még nem voltak a világra nyitottabbak, fogékonyabbak, mint manapság, fölülről irányított, kötelező körök voltak ezek, már csak azért is, mert alapvető kérdéseket nem lehetett föltenni.

A tőkés tömbbe vezényelt külföldi tudósítók egy részének mindennapjaihoz tartozott még – simán lehet persze, hogy Avar kivétel volt –, hogy jelentéseket kellett írniuk a magyar állambiztonságnak. Senki ne gondoljon feltétlenül James Bond-i mélységű feladatokra. Egy régi párizsi tudósító azt mesélte, hogy például jelentenie kellett, ha vidéki autókázásai során belefutott valahol egy katonai konvojba.

A szocializmus magyar külpolos újságírói egy részéről a rendszerváltás után hosszabb-rövidebb idővel kiderült, hogy belpolitika kérések iránt is érdeklődnek. A két példa – és most már végre mindjárt témánknál vagyunk – Chrudinák Lajos és Avar János.

Chrudinák jobbra ment el, Avar János pedig balra, vagy inkább baloldalon maradt. Az ATV újságíróklubjában lép fel, a közelmúltig pedig a szintén MSZP-közeli Vasárnapi Híreket jegyezte.

avar

Nos, Avar Reaganről írt könyvei egyáltalán nem rosszak, legalábbis arra számítottam, hogy jóval gyakrabban kapja majd el a publicisztikai hevület, és szúr majd be „Innen üzenjük Ronald Reagannek”-típusú saját véleményeket, vörös farkakat. Vannak persze ilyenek, majd látni fogjuk, de gyakran támaszkodik amerikai elemzői véleményekre, közvélemény-kutatásokra, és több szélsőséges, igaztalan támadástól maga védi meg az elnököt. (Például Avarnak is sok Carter bírálata, hogy Reagan majd szembeállítja a „fehéreket és a négereket” vagy a „keresztényeket és a zsidókat”.)

Ma már nehezen vállalható vélemények különös módon inkább az 1988-as könyvében vannak. Kötelességének érezte például – ha nem teszi, vélhetően senki nem rója meg érte –, hogy védelmébe vegye a szocialista országok többségének 1984-es, a Los Angeles-i olimpiát bojkottáló döntését. Avar szerint az USA nem akarta eloszlatni a biztonsággal kapcsolatos szovjet aggályokat (ez volt az ürügy, valójában a 80-as moszkvai olimpia amerikai bojkottjára csak bojkottal lehetett válaszolni) mivel az USA így több aranyat nyerhetett, és „amerikai házi ünneppé” változtathatta az olimpiát.

Egy másik helyen – szintén a 88-as könyvben – duzzogva írja le Reagan egyik 1982-es londoni beszédét, ahol azt mondta, hogy a kommunizmus a történelem szemétdombjára fog kerülni, és kijelentése még Nyugat-Európában is „komoly meghökkenést váltott ki”.

Az elsőnél különös módon vonalasabb második könyvvel Avarnak amúgy sem volt nagy szerencséje, mivel 1988 tavaszán zárta le a megírását, és csak utána derült ki, hogy Grósz Károly miniszterelnök a nyáron Reagan vendége lesz a Fehér Házban. A látogatás, utólag már tudjuk, hozzájárult Amerika (és egy darabig Grósz) népszerűségének itthoni növekedéséhez, és áttételesen a szocializmus további fellazításához.

Veres Gábor szobrászművész a Városligetben 2006-ban felavatott Reagan szobor készítője

Érzékletesen írja le ugyanakkor első Reagan-könyvében az 1980-as amerikai elnökválasztás izgalmát, a korabeli olvasó akár eljuthatott addig a kérdésig is, hogy nálunk miért nincs ilyen, mármint szabad választás.

Az összehasonlítás amúgy is végig kínálja magát. Nem tudom például, hogy a korabeli olvasó az olyan kiszólásokból, mint „a politikus előrehaladott kora csak akkor lehet akadály, ha öregesen viselkedik” (1981), nem asszociált-e a Kreml november 7-i mellvédjére, ahol öregesen viselkedő vénemberek integettek az alant elvonulóknak. Vagy amikor Avar egy kisebb kirohanást intéz Edwin Meese igazságügy-miniszter ellen („a lefolytatott vizsgálatot mindenesetre valamennyi bűnelkövető megirigyelhetné”), aki egy vizsgálóbizottságot a saját embereivel töltött fel, nos ilyenkor a korabeli olvasóban fel kellett, hogy merüljön: nálunk még egy ilyen vizsgálatnak sem volt esélye. (És néhány oldallal később kiderül, hogy a vizsgált polikusok egy része még így is börtönbe került.)

t39

Vannak érdekes áthallások is, amik a korabeli olvasónak még semmit nem mondhattak, a rendszerváltás huszonegy évével a hátunk mögött viszont új életre keltek.

Olyanokra gondolok, mint a „pártprogramnak nem tulajdonítanak nagy jelentőséget a szavazók”. Vagy Carternek mentegetőznie kellett, amiért sárral dobálta vetélytársát. (Emlékeznek még? A 2006-os kampány slágerszava volt a sárdobálás.) Vagy: 1981-ben még nevetséges takarékosságnak nevezte Avar, hogy Reagan frissen megválasztott kaliforniai kormányzóként az elődje nevével ékesített levélpapírt és borítékot használta, amin írógépel ikszelték át az előd nevét. Ma az ilyen takarékosságért inkább dicséret járna.

„Jobban élnek-e, mint négy évvel ezelőtt?” – tette fel a kérdést az 1980-as kampányában Reagan, akinek – a 2006-os Fidesszel ellentétben – ez bejött. Hogy Orbán 2010-ben meghirdetett forradalma mennyire jön majd be, azt nem tudjuk, Reagannek viszont a forradalommal – legalábbis az Avar által idézett republikánus David Stockman szerint – nem volt szerencséje: „Az igazi reagani forradalomnak semmi esélye sem volt. Ellentmondott az amerikai demokrácia túlnyomó érdekeinek, ösztöneinek és erőinek.”

Avar a 88-as könyvében azt írja, hogy Ronald Reagannek mindenekelőtt azt a képességét kell méltatnunk, hogy remekül használja az olvasógépet, ezzel hiteles elnöknek tetszik a tévénézők nagy tömegei előtt.

Akkor még kevesen tudták, főleg a keleti blokkban, hogy ennél lényegesen többről van szó. Hogy miről? Nos, ezt Avar már leírta a 81-es könyvében is, és röviden úgy foglalható össze, hogy a hidegháború megnyerése, a kommunizmus megdöntése. Íme: „Manapság persze aligha képzelhető el, hogy ez utóbbi programok [nagyszabású amerikai fegyverkezési programok] meg is hozzák a Washingtonban némelyek által remélt fölényt, de aligha lehet kétséges, hogy amennyiben Reagan – mint többször említette választási kampányában – valóba kijátssza a fegyverzetkorlátozási tárgyalásokon a fegyverkezési verseny kártyáját, rendkívül súlyos újabb gazdasági terhet rak a Szovjetunióra és a szocialista szövetségre.”