Koronavírus adatok

2022. jan. 17.
Oltottak Kórházban Elhunytak Fertőzöttek
Piroska
-3 °C
5 °C

Új seriff a városban

2011.03.11. 00:36
Ha a világ bármelyik országában a nép az elnyomó hatalom ellen lázad, a küpolitika idealisztikus megközelítése szerint számíthatna a szabadságjogokat és a demokráciát saját értékeiként kisajátító Nyugat támogatására. Oroszország és Kína az elvárásoknak megfelelően teljesített az arab lázongások kezdete óta, de az Egyesült Államok és az EU leszerepelt. A nagyhatalmak közül csak Nagy-Britannia viselkedik úgy, mintha az is lenne, az ENSZ főtitkára pedig szerepe korlátait áttörve az emberi jogok és a demokrácia legfőbb védelmezőjévé nemesült.

Barack Obama fellélegezhet. A britek bengázi bénázása miatt két napja senki sem kérdezi, hogy hol van, miért nem nyilvánít véleményt, gyakorol nyomást, miért nem teszi azt, amit az elmúlt évtizedekben világrengető történések idején az amerikai elnökök tenni szoktak. Az amerikai diplomácia egy lajhár tempójával reagált az arab világban két hónapja tartó lázongásra, amibe már két diktátor belebukott, a harmadik és mind közül a legbrutálisabb, Moamer Kadhafi pedig két hete véres harcokban próbálja elfojtani.

Tunéziában már csak Ben Ali elnök távozása után gratuláltak, Egyiptomban még az első véres leszámolás, a január 28-án brutálisan szétvert tüntetések után is önmérsékletre intették az ellenzéket, és a stabilitás fontosságát hangsúlyozták, most pedig, bár demokrata szenátorok – köztük az igen befolyásos volt demokrata elnökjelölt, John Kerry is – napok óta a repülési tilalom bevezetését követelik, Obama és kormánya mindent megtesz azért, hogy lebeszélje erről szövetségeseit.

Ideák helyett

Az amerikaiak – nevezzük jóindulatúan – megfontoltságának persze vannak okai. A tunéziai és az egyiptomi rezsim is megbízható szövetséges volt a terror elleni háborúban, Líbia pedig az al-Kaida felemelkedése óta jófiút játszott, felfüggesztette tömegpusztítófegyver-programjait, és – ha már kapacitása úgy is volt rá – készségesen kínozta a CIA helyett a terroristagyanús személyeket.

Az sem könnyítette az amerikaiak helyzetét, hogy Tunéziában és Egyiptomban is amerikai támogatásokból vásárolt amerikai fegyvereket vetett be a rezsim a demokratikus jogokat követelők ellen. Jogos aggodalom volt továbbá, hogy a lázongás tovább terjedhet más, az amerikaiakkal szövetséges arab országokra – ahogy Bahreinre tovább is terjedt. Jordániában is tiltakoztak, Szaúd-Arábiában csak most kezdődtek a tüntetések, azt pedig már bő egy hete nagy izgalommal figyeli az értő közönség, hogy mi lesz majd Irakban, ahol azért nehéz lenne kimagyarázni, hogy miért néznék tétlenül, ha netán durva erőszakkal vernék le a kormányellenes tüntetéseket.

Obama kormányának hozzáállása azért különösen meglepő, mert az amerikai külpolitikát általában az idealizmus, a szabadságeszmék terjesztése és a demokratikus törekvések ösztönzése jellemzi. Obama már közvetlenül megválasztása után megkapta a Nobel-békedíjat, az indoklás alapján pont azért, mert egész személyisége ezt az idealisztikus reményt sugározza.

Ehhez képest, amit most látunk, az olyan rideg reálpolitika, hogy még Nixon és Kissinger is elismerően csettintene. A várakozásokkal és az elvárásokkal szemben a demokrácia magasztos eszméje helyett az amerikai diplomácia inkább a geopolitikai érdekeket szolgálja.

Veszedelmes viszonyok

Az amerikaiak diplomáciája legalább magyarázható az amerikai érdekekkel. Az Európai Unió diplomáciai ügyetlenkedésére viszont csak egy magyarázat van. Újra bebizonyosodott, hogy a tagállamok megfogalmazott törekvéseivel szemben nincs közös európai külpolitika, illetve ha van, kizárólag súlytalan vagy elvont témákban.

A menekültügyben ugyan lépett az EU, de egy elejtett nyilatkozatból kiderült, hogy részben ezt is önös érdekből, a Líbiából elmenekülők továbbvándorlását megakadályozandó tette. Ahol egyéni tagállami érdekek is felmerülnek, az EU megszűnik egységesen viselkedni. Külön-külön pedig nem megy.

Persze az EU vezető hatalmai amúgy is vicces csapatot képeznek. A franciák nyakig benne voltak a tunéziai rezsimben, külügyminiszterüknek, Michelle Alliot-Marie-nak le is kellett mondania, mert a kelleténél gyakrabban nyaralt Ben Aliéknál. Az egyiptomi eseményekre se reagáltak túl lelkesen, a csorbát láthatóan Líbiában igyekeznek kiköszörülni. Ez esetben sem sikerült teljesen egyértelműen állást foglalniuk, hol megfontolt ellensúlyt játszva próbáltak óvni az elhamarkodott nemzetközi beavatkozástól – vagy éppen ellenkezőleg, mígnem végül elsőként ismerték el a felkelők Nemzeti Tanácsát legitim kormányként.

Az arany haver és az idióta

Örök partnerüknek, az EU vezető hatalmának, Németországnak a II. világháború óta nem osztottak lapot a világpolitikai játszmákban – a mindenkori német külügyminiszter szerepe általában a humanitárius megfontolások hangsúlyozására korlátozódik, és ebben a szerepben nehéz brillírozni – bár Christian Wulf államfő egy pszichopatázással megtalálta a módját, hogy kitörjön ceremoniális szerepéből.

Kadhafi és Berlusconi
Kadhafi és Berlusconi

Olaszország nem ennyire szemérmes. Szívesen élcelődnénk Silvio Berlusconin, akinek Mubarak is cimborája volt, a legendás bungabungapartik ötletét meg egyenesen arany haverjától, Moamer Kadhafitól kapta, de külügyminisztere, Franco Frattini még nála is hülyébb tudott lenni, amikor a „gyarmati tapasztalatokkal” indokolta, hogy miért is Olaszország lenne a legalkalmasabb a líbiai helyzet diplomáciai rendezésére. Olaszország az 1911–12-es török–olasz háborúban szerezte meg a mai Líbiát alkotó három tartományt, Tripolitániát és Cyrenaicát (a bengázi központú keleti országrészt) pedig „negyedik tengerpartként” Nagy-Olaszországhoz csatolta. Hogy a líbiaiak mit gondolnak amúgy a gyarmati múltról, azt jól jelzi, hogy a felkelők Omar Muktar unokáinak hívják magukat. Muktar a megszállás elleni felkelők vezére volt, 1931-ben fogták el és végezték ki Mussolini pribékjei.

Vágják a fát, hullik is a forgács

Globális hatalomhoz méltón talán csak Nagy-Britannia viselkedett, még a megtörténése pillanatában rögtön legendássá vált bengázi bénázás ellenére is. Az, hogy a brit külügyminiszter előzetes egyeztetések nélkül, az éj leple alatt, helikopterrel, állig felfegyverzett kommandósok kíséretében küldött Bengáziba egy hírszerzőt, hogy kapcsolatot teremtsen a felkelőkkel, legalábbis sajátos elképzelés volt. A „diplomatákat”, ahogy William Hague külügyminiszter nevezte a csoportot, a felkelők rövid úton letartóztatták, majd készségesen kitoloncolták az országból.

A Daily Telegraph értesülései szerint a hadsereg azóta is keresi a tragikomédiába fulladt akció kudarcának okát, bár ésszerűbbnek tünne azt vizsgálni,hogy juthatott az eszükbe, hogy a terv bevállhat. E jelentős arcvesztéssel járó kudarc ellenére David Cameron csak dicséretet érdemel. A britek a kezdetektől fogva egyértelműen és határozottan támogatják a demokráciapárti tüntetőket, elsőként reagáltak a humanitárius válságra, és szinte azonnal felkarolták a felkelők kérését a repülési tilalom bevezetésére.

David Cameron és Barack Obama
David Cameron és Barack Obama

Cameron maga szokatlan és bátor beszédben jelezte az első öbölháború húsz évvel ezelőtti lezárására emlékező kuvaiti rendezvényen, hogy a Nyugat, benne Nagy-Britannia „már-már rasszista” felületességgel evidenciának vette, hogy az arabok nem alkalmasak rá, hogy demokráciában éljenek.

Pedig Cameron és a brit konzervatívok helyzete sem könnyű. Tony Blair iraki kalandja a brit diplomácia hitelét is kikezdte, és a konzervatívok, a háború támogatói lévén, nem takarózhattak azzal, hogy ellenzékben voltak. Cameronnak mégis sikerült megtalálnia a hangot, amivel eltávolodhat Blair terhes örökségétől, mégis aktívan léphet fel az alapvetően nyugati értékként számon tartott demokratikus és szabadságjogokért.

A demokrácia új bajnoka

Az amerikaiak váratlan visszafogottsága és a britek meggyőző teljesítménye ellenére is erőtlen európai fellépés keltette diplomáciai űrt váratlan szereplő töltötte be. Oroszországtól és Kínától senki se várta, hogy érdeklődést mutasson, egyikük sem különösebben érdekelt a szabadságjogok terjedésében. Az ENSZ-től se várta senki.

Ban Kimun nyilatkozatokban állt ki a nép demokratikus jogai mellett
Ban Kimun nyilatkozatokban állt ki a nép demokratikus jogai mellett

A világszervezet nem a hatékonyságáról és a határozottságáról híres, ez nem is várható el egy szervezettől, amiben a világ összes országának kéne döntésre jutnia. Most mégis – pár beprogramozott bénázástól eltekintve, mint amilyen az volt, hogy az első Líbiával foglalkozó biztonsági tanácsi ülésen csak arról volt szó, hogy vajon joga volt-e a líbiai ENSZ-nagykövetnek kezdeményeznie az ülést – a líbiai vezetők elleni szankciókat olyan gyorsan rendelték el, hogy az EU-nak ideje se maradt kitalálni, mikor döntsön a kérdésben.

Ban Kimun pedig karakteres nyilatkozatokban állt ki a nép demokratikus jogai mellett, és ítélte el a rezsimek erőszakos fellépését. Mintha nem is egy, a világ összes országát képviselő, ebből adódóan jellegtelen és szürke szervezet, hanem egy magát a szabadság és a demokrácia védelmezőjének ábrázoló ország vezetője lenne.

Ez persze pont ennyire elég. Hogy meglepetést okozzon. Arról, hogy tényleg segítsenek a minden nyugati vezető szerint jogosan lázadó líbiaiakon, a végső döntést az Egyesült Államoknak és NATO-szövetségeseinek kell meghozniuk, az ENSZ-felhatalmazáshoz pedig – amit Obama a katonai akció feltételéül szabott – Oroszország és Kína támogatása, de legalábbis jótékony tartózkodása kellene.



  • Vennék
  • Hírek