Zelma, Rajmund
-4 °C
3 °C

A legdurvább bajuszt is nyaldossa a forradalmi hullám

2011.04.19. 08:59
Kezd megrepedni a félelem fala Szíriában, az egyik legkeményebb arab diktatúrában. A tüntetések hétről hétre nagyobbak, a biztonsági erők egy időre beszüntették a gyilkolást, tudósítóinkat bárányhússal és váratlan forradalmi vallomásokkal lepik meg a rejtőzködő ellenzékiek. A szegény ember CNN-jeként összeakasztottuk a bajszunkat a Közel-Kelet Alekoszával, és személyesen is tapasztaltuk, mennyire jól működik a szír titkosszolgálat.

Ha ezt megússzuk, jelentkezzünk át a kultrovatba, borulunk egy sör fölé a damaszkuszi keresztény negyed egyik teljesen európai kocsmájában, és azon gondolkozunk, megpróbáljunk-e eljutni egy fellázadt városba egy szír sráccal, aki nagyon meggyőzőnek tűnik, de mégiscsak két órája ismerjük, és akár az életünk is múlhat ezen. De persze próbáljuk meg, a nagypályás Közel-Kelet-tudósítók is biztosan így csinálják. Vagy, egy pillanat, így csinálják? Az al-Dzsazíra, a Guardian és a többi lap riporterei is így csetlenek-botlanak az arab forradalmakban?

A legtöbbször valószínűleg nem. Ha csak az idei termést nézzük, elképesztő helyszíni riportokat láthattunk és olvashattunk a Mubarak kínzókamrájáról készült, első kézből származó beszámolótól a Bengáziba első nyugati újságíróként megérkező Ben Wedeman felejthetetlen videójáig.

Anyádat vagy a feleségedet

Szíriából viszont alig látszik valami. Eleve nem sok nyugati tudósító dolgozik itt, aki mégis, az kedvenc (természetesen ellenőrizhetetlen, de nagyon jól hangzó) helyszíni pletykáink szerint időnként számíthat arra, hogy kap egy telefonhívást egy szír állami dolgozótól, hogy az anyádat erőszakoljuk meg vagy a felségedet, csak hogy jobb kedvvel induljon munkába aznap.

Azt, hogy mi történik Szíriában a tüntetések kezdete óta, leginkább elmosódott, remegő, kaotikus mobiltelefonos felvételekből tudjuk, amiket valahogy sikerül feltölteni a YouTube-ra. Mennyi esélyünk van így, hogy a szegény ember CNN-jeként elkapjunk valamit az arab lázongások aktuálisan legforróbb helyszínének lényegéből? Egyfelől persze nem sok. Ha viszont azt nézzük, hogy a gazdag ember CNN-je is leginkább csak elveszetten kutakodik a mobilos felvételek között, már nem is olyan rossz a helyzet.

Néhány nap Damaszkuszban, a szír rendszer kirakatvárosában elég arra például, hogy megszokjuk a mindenek felett álló elnöki bajusz állandó látványát. Elég arra, hogy érezzük az elfojtott félelmet, amire a rendszer épül. Elég arra, hogy lássunk egy durva tüntetést a saját szemünkkel, és egyébként elég arra is, hogy nagyon jól érezzük magunkat egy városban, ahol turistaként ehhez minden adva van. Arra viszont semmiképp sem elég, hogy igazán megértsük, mi folyik most Szíriában – erre jobb példa nem is kell annál, hogy indulásunk előtt egy nappal még egyetemistákat lőttek le, mert gyászolták a halottakat, a hazaérkezésünk napján pedig már a lassan ötven éve érvényben lévő szükségállapot feloldásáról volt szó.

Aki nincs ellenünk

A szír rezsim ajánlata a társadalomnak nagyjából az aki nincs ellenünk, az velünk van alku. A 2000-ben, apja halála után hatalomra került Bassár el-Aszad gulyásiszlám köztársaságában egy csomó mindent lehet. Lehet vállalkozni kicsiben, boltot nyitni, hasznot húzni a turistákból, sőt az év eleje óta már facebookozni is lehet. Egy dolgot nem lehet: az elnököt kritizálni, vagy ami most ezzel egyenlő, a tüntetéseket akár csak szóba hozni.

Bassár el-Aszad nem készült elnöknek. Bátyjáé lett volna a hatalmon, és lehetett volna szemorvos, ugyanis annak tanult, vagy kaphatott volna más feladatot. Miután azonban bátyja autóbalesetben meghalt, megváltozott a helyzet.

Hivatalba lépésének idején sokan azt várták tőle, lazítani fog a rendszeren. Aszad nem rossz hangulatú vénember, mint Mubarak, nem is olyan, mint a félig futóbolond, félig ezt a szerepet gyilkos cinizmussal kihasználó Kadhafi, hanem egy fiatal, dinamikus vezető, akitől a modern vívmányok sem idegenek – elnöksége előtt ő irányította azt a hivatalt, amelyik bevezette az internetet az országba. Ő nem akart Izrael vagy Amerika szövetségese lenni, ez sem tesz éppen rosszat a népszerűségének.

Egy bajusz mind felett

És egy kicsit tényleg lazított a rendszeren, főleg gazdasági értelemben, beengedett például nyugati cégeket is. Azoknak viszont, akik több szabadságot reméltek tőle, csalódniuk kellett. Szíria most is az egész térség legdurvább arab diktatúrái közé tartozik, talán a legkiterjedtebb és legbrutálisabb titkosszolgálattal. A rendőrség, a hadsereg, a biztonsági erők itt mind ugyanannak a rendszernek a részei – a hadsereg itt biztosan nem játszik majd olyan szerepet, mint Egyiptomban.

A nép pedig ha akarná, se tudná elfelejteni, ki a főnök, a nemzeti együttműködési nyilatkozat helyi változata, Közel-Kelet bajszos Alekoszának potréja minden sarokról néz rájuk. Ez az egyensúly nagyjából stabilan fenn is állt az idei arab forradalmak kitöréséig.

A hallgatást néhány gyerek törte meg a jordán határ közelében lévő Deraa városban. Kormányellenes graffitiket írtak fel egy falra, letartóztatták őket, megverték a rokonaikat. Így kezdődtek azok a tüntetések, amelyek Aszadot elnöksége eddigi legnehezebb helyzetébe hozták, pedig úgy képzeljük, egy közel-keleti diktatúrát vezetni amúgy sem lehet könnyű. És Aszad is csak ember: egy szerepléseit régóta figyelő szír azt mondta, most először látta rajta, hogy beszéde közben idegesen mozgatja a kezét. Korábban iszonyatos önfegyelemmel, mozdulatlanul, kimérten beszélt mindig nyilvánosan.

A tüntetések központjai eddig jellemzően a kisebb, szorosabban összetartó közösségek voltak, nem a nagyvárosok. A szír társadalom rendkívül összetett, a vallási különbségeken kívül a törzsi, a klán- és az erős nagycsaládi szerkezet is meghatározó. A kisebb közösségekben könnyen személyes üggyé tud válni, ha valaki meghal egy tüntetésen. Ez történt a deraái és doumai családokkal, Lattakiában pedig a szunnita és alavita imámok kölcsönösen átmentek egymáshoz imádkozni, amikor ki akarták játszani őket egymás ellen.

Mindenki fél

A megosztottság másik következménye – az ország szintjén –, hogy reális a polgárháború veszélye, ha megdől Aszad rendszere. Ezt persze a rezsim mindennél jobban hangoztatja, és magát állítja be a biztonság zálogának, de a veszély tényleg létezik.

A síiták félnek, hogy ha megbukik a síita vezetés, a szunnita többség mit kezd a helyzettel. A keresztények félnek, hogy ha iszlamista fordulat történik, mi lesz velük. A polgárháborútól pedig szinte mindenki tart. A szírek két szomszédos ország, Irak és Libanon példáján is láthatják, milyen, amikor egy ezerszínű ország népei egymásnak esnek. Beszéltünk olyan damaszkuszival, aki merte vállalni, hogy egyetért a tüntetőkkel, de attól még ő is fél, hogy mi lehet ebből az egészből.

Egy olyan országban, ahol mindenről lehet beszélni, csak az elnökről nem, hogyan lehet mégis ilyesmiről beszélni bárkivel? Alapvetően szinte sehogy. A hallgatás fala legtöbbször sziklaszilárd, ha a politika kerül szóba, senki sem válaszol, vagy eltereli a témát. Esetleg lehet kerülőutakon közelíteni, és igazi turista módjára finoman arról érdeklődni, biztonságos-e a helyzet, de ez is legfeljebb információmorzsákra elég. Tovább nehezíti a helyzetet, hogy ha száz százalékig biztosak akarunk lenni abban, hogy nem futunk titkosrendőrbe, a legjobb, ha nem beszélünk senkivel, ami a mi esetünkben mégsem az igazi megoldás.

Csak akkor van esélyünk, ha van már valami kapcsolat, aki segít áttörni ezt a falat. A mi első kapcsolatunk egy Damaszkuszban élő egyiptomi lány volt, de ő is azzal kezdte: ha most Kairóban lennénk, akár még Mubarak idején, a nyílt utcán is merné szidni a rendszert, de itt jobb lesz nagyon vigyázni. Ilyen körülmények között az ember iszonyatosan paranoiássá válik – amiről aztán kiderül, hogy nem paranoia, hanem teljesen megalapozott és jogos félelem.

Azt sem tudjuk, ki kivel van

Aztán eljött a péntek, a tüntetések napja. Damaszkuszban már azt sem egyszerű megtudni, hol zajlik ez éppen, pláne, hogy reggel még az internetet is lekapcsolták. Hiába voltunk ott, Magyarországra kellett telefonálni, hogy az al-Dzsazíráról, vagy máshonnan megtudjuk, hol van a tüntetés. Az egyik külső kerületről, Barzehről szóltak a hírek.

Barzeh városrészbe kiérve minden megváltozott. A központban sosem voltunk igazán feltűnőek, ott még most is bőven vannak turisták. Itt már nem a városkép szerves részei voltunk, hanem nagyjából egy raszta-cigány meleg pár a Romantikus Erőszak koncertjén. Először csak az tűnik fel, hogy sokkal több a rendőr.

Aztán egy pillanat alatt megfagy a levegő. Egy mecset előtt több százan skandáltak dühösen, körülöttük pedig husángos férfiak gyülekeztek. Ez a bevett szír módszer: általában nem egyenruhás rendőrök oszlatnak, hanem civil ruhás biztonságiak. Egy tüntetés, ha véletlenül készülne róla felvétel, nem úgy néz ki, mint Európában, ahol a rendőrsorfal és a tüntetők egyértelműen megkülönböztethetőek, hanem úgy, hogy nem is igazán tudjuk, ki kivel van. Ez megkönnyíti a rezsim dolgát, hogy terjessze az állami propagandát a fegyveres lázongó bandákról.

A legtöbbször azonban egyáltalán nem készül felvétel, és első kézből tapasztalhattuk, miért. Minden figyelmeztetés, amit kaptunk, arról szólt, ha el is jutunk Szíriába, ha beszélünk is bárkivel, egy dolgot tényleg ne csináljunk. Ne kamerázzunk tüntetésen. Elég csak az egyiptomi forradalom szimbolikus hősére, Kaled Szaídra gondolni, akit azért vertek agyon, mert felvett néhány hasist elosztó rendőrt.

Végül mégis előkerül másik tudósítónk kezében egy kamerás mobil. Fél perc elég a rezsimnek, hogy lecsapjon. Egy civil ruhás biztonsági, helyi szakszóval mukhabarat kapja el tudósítónkat, és kezével a bilincs jelét mutatja. Ha van kurva nagy baj az életben, az ez.

Valahogy sikerül kimagyarázni, eljátszani a béna turistát, és megússzuk azzal, hogy takarodjunk azonnal. Halljuk még, ahogy ordítanak, és mentőautók száguldanak a helyszín felé, de esélyük sincs ottmaradni. Később kiderült, azzal sem jártunk volna jobban, ha belesimulunk  a környezetbe. A szálláson elmesélik, két hete egy chilei turistát – aki kamerázott egy tüntetésen Damaszkuszban – azért vertek meg nagyon, mert azt hitték, arab. Aki nincs ellenük, az velük van, de aki ellenük van, az nagyon ellenünk van.

Felemelték a fegyvert

Pár napja még azt írtuk volna, a sok kisebb-nagyobb helyi ellenállás még nem állt össze egy elsöprő, egységes ellenzéki erővé. A damaszkuszi kirakat szinte még érintetlen, ami kosz vagy repedés van rajta, azt nagyon hatékonyan takarja el a rezsim. Az elfojtott félelem alatt egyelőre csak gyűlik a feszültség. A barzehi tüntetésből már három sarokkal arrébb nem sokat lehetett érezni.

Azóta, ha nem is változott meg minden, de érdekes és fontos fejlemények történnek. Egyrészt lezajlott az eddigi legnagyobb tüntetés – ahogy doumai barátunk ígérte, tényleg elindultak az ottani tüntetők Damaszkusz felé, útközben sokan csatlakoztak hozzájuk, több tízezres tömeg ért a fővárosba. A központba ugyan nem tudtak bejutni, mert feloszlatták őket, de egy tüntető – és a riportok – elmondása szerint most ez is máshogy történt. A biztonsági erők nem lőttek a tüntetőkre, nem voltak halálos áldozatok, és az ország többi részén sem.

Könnygáz volt, gumibotozás volt, de a válogatás nélküli sortűzhöz képest ez azért más. Szombaton Aszad bejelentette, egy héten belül felfüggeszthetik a szükségállapotot, és azt is mondta, hogy jogosak a tüntetők követelései. Ennél is meglepőbb, hogy a tüntetők méltóságáról beszélt. Arra, hogy joguk van ilyesmit követelni.

Bárányhúsos pacsi

Nem tudjuk megítélni, mennyire lehet hinni neki, azt még kevésbé, mi történik, ha tényleg felfüggesztik a szükségállapotot, és szabadon lehet majd gyülekezni. A gyilkolás beszüntetésével együtt mindenesetre komoly fejleménynek tűnik. Még úgy is, hogy innen akár sokkal rosszabbra is fordulhatnak a dolgok – ha Aszad esetleg azt gondolja, ennyi engedmény elég lesz, de ennél  többről szó sem lehet, a tüntetők viszont ettől felbátorodnak, sok vér folyhat még. Inkább nem tippelünk.

Azt viszont láttuk, hogy már most is van, aki ha szembe még nem is szállt, de átkacsint a félelem falának repedésein. Amikor a barzehi mecset mellett beugrottunk egy büfébe, hogy addig se legyünk feltűnőek, nem engedtek fizetni a bárányhúsért. Óvatos pacsi volt ez, mert sejtették, miért vagyunk ott? Nem tudhatjuk biztosan, de annak tűnt.

Amikor elindultunk hazafelé, egy férfi, aki addig szigorúan tartotta magát a szabályokhoz, váratlanul arról kezdett beszélni, hogy meg kell hallgatni a tüntetők követeléseit, és hogy szerinte sokan most érezhetik először igazán embernek magukat, mert elmondhatják, mit gondolnak.

Aztán megkérdezte, mit gondolunk a tüntetőkről nyugaton. Az egész nyugat nevében nem akartunk nyilatkozni, de mi biztosan nagyon tiszteljük őket a bátorságukért.