Salamon
0 °C
13 °C

Megint 1968 vagy a legnagyobb házibuli?

2011.06.02. 07:40
A tüntető spanyol fiatalok nem hiszik, hogy megváltják a világot, de egy kicsit mégis ezt teszik: kiabálnak arról, amiről a mainstream politika soha nem fog. Megoldást ugyan ők sem tudnak, de legalább feltesznek néhány fontos kérdést. Ha mást nem is érnek el, legalább buliztak egy jót. Helyszíni tudósítás Madridból.

“Nincsenek törvények. Az egyetlen, amit elfogadok, a gravitáció, az ellen nem tudsz csinálni semmit. De a többi törvény, az mi? Megkérdezték róla az embereket, hogy akarják e ezeket a törvényeket? Nincsenek más törvények” – mondja a madridi főtéren Javi, aztán elmegy néhány társával letisztítani egy közéti szobrot, amit a tüntetők festettek össze.

Javi néhány ezer társával több mint két hete táborozik Madrid egyik központi terén, a Puerta del Solon. Az arab forradalmi hullámot megirigyelő spanyolok a fiatalok körében 45 százalékos munkanélküliség, a kilátástalannak tartott gazdasági helyzet és a szerintük velejéig korrupt, az emberek valódi érdekeit figyelmen kívül hagyó politikai rendszer ellen tüntetnek, miközben egyetlen politikai erő mögé sem állnak be. Közben láthatóan elég jól szórakoznak.

Madrid, Spanyolország és az ezzel kapcsolatban eleinte lelkes világsajtó lassan hozzászokott ehhez. Eleinte persze nagy újdonság volt, hogy már Európának is van Tahrír tere. A mozgalom eddigi csúcspontjára akkor érkezett, amikor húszezren is kinn voltak a téren a választások hétvégéjén. Aztán jöttek a forradalmi hétköznapok, a város élete ugyanúgy megy tovább, már a spanyol lapok is csak akkor jönnek lázba, ha valami komolyabb fejlemény történik. De általában nem történik. A tüntetők viszont a legkevésbé sem zavarja ez, ugyanúgy kinn maradtak, és még mindig sok ezren gyűlnek össze esténként. Na de akkor mégis mire jó mindez? Madridban úgy tűnt, nagyjából három dologra.

1. Nem gondolják, hogy megváltják a világot

Mindenki, aki valaha volt már bármilyen tüntetésen, tudja, nem nehéz Javiéhoz hasonló, szórakoztató, nem túlságosan összetett véleményekkel találkozni. Az ilyenfajta lelkes naivitás elengedhetetlen része egy erős tömegtüntetésnek. Ettől a többségnek lehetnek árnyaltabb gondolatai.

Tüntetőkkel beszélgetve azért kiderült, nagy részük nem gondolja, mindenfajta önreflexió nélkül, hogy a világ meg lesz váltva. Azt sem gondolják, hogy a brutális elnyomó rendszerek ellen a saját és családjuk életét is kockáztatva felkelő egyiptomiak, líbiaiak és szírek harca olyan lenne, mint az övék.

Azt viszont nem alaptalanul gondolják, hogy ha kitartóan kiabálnak ezekről a valóban létező problémákról, arra előbb vagy inkább utóbb a mainstream politikának is módon reagálnia kell. Annál azért nagyobb horderejű ez az esemény, hogy teljesen tét nélküli hippigyűlésként le lehessen söpörni az asztalról. A spanyol fiatalok egészen különféle rétegei találnak itt közös nevezőt, a tüntetésre csak a dili kedvéért kinéző buliarcoktól az egészet balról előző aktivistákig.

Egyértelmű, hogy egyik politikai oldalt sem támogatják, sőt bárkivel beszéltünk, azt mondta, senki sincs az egész országos politikában, aki mellé jó szívvel odaállna. Egyelőre nem születtek új ikonok, hősök vagy népvezérek, ilyen szempontból megmaradt mindenki egyenlőnek a téren. Ez hasonlóan alakult Egyiptomban, Líbiában és Szíriában is, igaz, ott a konkrétabban megfogható közös ellenség miatt ez még kevésbé volt lényeges.

Az alapállításokkal azonban nehéz vitatkozni, a korrupció, a hatalomba bebetonozott elit és a növekvő munkanélküliség mind súlyos problémák. Ha pedig egy országot megfojt a két nagy politikai oldal és az őket körülvevő nagyon gazdag, nagyon korrupt bűnözők mocsara, akkor valóban nem elég, ha ezt mindenki úgyis tudja. Időnként muszáj ki is mondani, lehetőleg minél hangosabban.

Mindezek kezelése persze egyrészt új szemléletet igényelne egy leendő politikai erőnek, másrészt jellegéből adódóan szinte lehetetlen, hogy tényleg megoldódjon. De ettől még egyes elemei beszivároghatnak a mainstreambe. A jól feltett kérdések pedig sokszor fontosabbak, mint maguk az állítások.

Új 1968-nak egyelőre elég nehéz nevezni a spanyol fejleményeket. Nemcsak, mert nem tűnik olyan erejűnek – más rétegek sztrájkkal vagy más módon egyelőre nem álltak a fiatalok mellé –, de azért sem, mert a jogos kritikák mellett itt nincsenek olyan elsöprő erejű, az eddigi rendet alapjaiban felforgató – vagy legalábbis megkérdőjelező –, újszerű gondolatok, mint akkor. Nehéz pontosan meghatározni, mi a forradalmi erejű újdonság, de általában ha az ember szembetalálkozik vele, felismeri. Itt nem találkoztunk ilyennel.

2. Ősszel újrakezdik

Semmivel sem lehet könnyebben barátkozni a Sol téren, mint azzal, ha elmeséljük, már Magyarországon is volt szimpátiatüntetés. Minden ilyen gesztusnak örülnek, tapsolnak a többi spanyol városban tüntetőknek, a párizsiaknak, a görögöknek, bárkinek, akik velük van.

Van is ebben potenciál. Az itt megfogalmazott problémák jó részével – a helyi viszonyokhoz igazítva – azonosulat sok európai ország fiatalsága, a Sol legerősebb pillanataiban készült képek pedig inspirálóak lehetnek. Nem lesz feltétlenül forradalmi erejű az sem, ha Párizstól Kijevig valóban végigsöpör ez a hullám, de a generációs élmény lehetősége benne van.

A Sol téri általános gyűlésen, amit minden este megrendeznek, arról döntöttek, október 15-ére hirdetik meg az egész világra kiterjedő tüntetést. Kérdés, hogy a hevület kitart-e addig, mert a Solon ilyen sokáig biztosan nem lesz folyamatosan tábor. Erre nem is feltétlenül van szükség – egy másik esti gyűlésen már a visszavonulás részleteiről is vitatkoztak. Június 15-én mindenestre biztosan lesz még egy akció, a tüntetők megkísérlik megakadályozni egy család kitelepítését.

Madridban eddig nem volt komoly probléma a rendőrséggel – Barcelonában már igen –, az azonban kétséges, hogy az olasz, a görög, vagy mondjuk a magyar rendőrök is ugyanígy kezelnék-e a helyzetet. A mozgalomnak meghatátozó eleme az erőszakmentesség. Barcelonában a második rendőri hullám ellen már összekapaszkodva védekeztek, ami egyfajta szimbolikus győzelem volt, A Sol tüntetőitől megtudtuk, itt is hasonló protokollt dolgoztak ki arra az estre, ha a rendőrök megelégelnék a dolgokat. Ha máshol is kimennek az utcára a fiatalok, a rendőri reakció döntő tényező lehet.

3. Bombajó buli

És ami emaradhatatlan ebben az esetben: fun, fun, fun, fun. Nem mintha mindenkinek úgy kellene képzelnie a szórakozást, hogy egy város közepén sátrazik, napközben feminista, kommunista és palesztinpárti előadásokat hallgat, este pedig kézfeltartással szavaz erről-arról, de azt nehéz elvitatni a tüntetőktől, hogy birtokba vették és saját képükre formálták a város egy fontos pontját. Ott az történik, amit ők szeretnének, úgy, ahogy ők akarják. Ez egy kicsit akár öncél is lehet: sokan mondták, soha sem voltak még ekkora tüntetésen, és nagyon jól érzik magukat. Vannak masszázssátrak, ingyenkönyvtár, órára pontosan beosztott program a beszédekről és előadásokról, pont, mint egy fesztiválon. Szervezett az egész, a tér közepén van információs pult, a tömeg kezelésére pedig mindig figyelnek. Arra is, hogy legyenek szabadon hagyott sávok.

Néhány felirat ugyan arra kér, hogy ne sörözzönek itt az emberek, mert mégsem házibuli ez, és könnyebb lenne tisztán tartani a teret, de az alkoholtiltalom nem éppen 100 százalékos. A spanyol nagyvárosokban elmaradhatatlan, az utcán zacskóból sört áruló pakisztániaknak ez itt maga a megvalósult szabadpiaci paradicsom. Másfelől amúgy sem marad túl sok sörösüveg, úgyis inkább füveznek a legtöbben.

Ha csak egy ideig is, de azt csinálnak, amit akarnak. Ennek pedig nem csökkenti az élét, hogy nem rendőrsorfal és kínzókamrák veszik körül őket, hanem érdeklődő turisták, akik a táborral szomszédos bevásárlóutcákat végigjárva, a szállodába igyekezve bámészkodnak kicsit.