Viola
-6 °C
-2 °C

Illegális bevándorlók Magyarország kapujában

2012.05.24. 09:08
Hatezer kilométert utaztak, de innen nincs tovább, Magyarországra szinte lehetetlen átjutni. Vagy hazaindulnak a közép-ázsiai reménytelenségbe, vagy várják a csodát. Szabadka mellett, az erdőben afgán és pakisztáni menekültek tucatjai reménykednek a titkos erdei ösvény létezésében, de a valóság kiábrándító.

A földön ülünk, körülöttünk eldobált tejfölöspoharak, kiégett lábasok, és rengeteg szemét. Az afgán fiúk kedvesen mosolyognak, de a darin és a pastun kívül semmilyen nyelven nem tudnak, így kézzel-lábbal, és egy papírlapra rajzolva kommunikálunk. Mások kicsit tudnak angolul. Hetek óta itt, a szabadkai téglagyár melletti, a helyiek által dzsungelnek hívott erdős ligetben élnek, hogy teljesüljön az álmuk, és bejussanak a határok nélküli Európába.

Haza vagy haladás?

Ezt persze szinte egyikük sem vallja be. Az egyik pakisztáni férfi kicsit tud angolul. Ő már letett arról, hogy eljusson az EU-ba, és csak arra vár, hogy Törökországon és Iránon át hazamehessen. Arra a kérdésre, hogy miért itt, a magyar határ közelében ütött mindenki tanyát, csak a vállát vonogatja. Nem erről álmodtam, nem ez az álmom – mondja szomorúan. Több mint két éve indult el, aztán hosszú időt töltött az egyik pokoli görög menekülttáborban, mostanra pedig torkig van mindennel.

Néhány hete még jóval többen voltak, a terepet jól ismerő városiak szerint ősszel és télen előfordult, hogy akár 200 ember is meghúzta itt magát. A különböző csoportok konfliktusai, és még inkább a szerbiai rendőrök sorozatos razziái miatt azonban sokan elmentek vagy hazaindultak, és jelenleg az erdőben mintegy 50, többségében pakisztáni menekült maradt csak.

Magyarország légvonalban tíz kilométer sincs, de a Schengen-zóna hermetikusan lezárt külső határán nekik szinte lehetetlen átjutni. Az egyik pakisztáni kézzel lábbal magyarázza, hogy Magyarországról visszatoloncolták Szerbiába, utána a szerb rendőrök tovább vitték őket
Macedóniába, Macedóniából meg visszaszöktek ide.

Már nem szeretik az újságírókat

Az emberek kivert kutyaként, apró csoportokban próbálják elűzni az unalmukat. Üldögélnek, beszélgetnek, sétálnak. Máshol is leülnek, leveleket tépkednek, nézik az eget, a földet, bármit, csak legyen valami. Az egyik pakisztáni fixírozva néz: próbálom állni a pillantását, aztán egy évnek tűnő perc után feladom.

Pénzük nincs, a ruháján kívül a legtöbbnek semmije sem maradt. Vízért a közeli temetőbe járnak, többen hónapok óta csak mosakodva tudtak fürdeni, enni, ha a pénzük végképp elfogyott, a városban dolgozó jótékonysági szervezetektől kapnak, például a pékek előző napi maradékait, amit aztán tejfölbe tunkolnak.

Láthatóan nagyon tartanak az idegenektől; minden fehérbőrűben a rendőrség spiclijeit látják. Különösen május eleje óta, amikor a rendőrök mindenkit elvittek, mert az erdőben megöltek valakit. A tettest állítólag elkapták. A lesoványodott, egykedvű, de kiváncsi tekintetű 20-25 éves emberek erről nem beszélnek, a nevüket sem árulják el, és kifejezetten utálják, ha fényképezik őket.

Ami érthető, miután több  sajtótudósításból is utóbb problémák adódtak, amikor a fotókon nem takarták ki az arcokat. Igaz, akik most a fülledt szélviharban dülöngélő fák tövében napoznak, nem ugyanazok, mint akik pár hónapja laktak itt, ezeket a történeteket mégis mind ismerik.

Elvesztik a társas kapcsolataikat

Eleinte beszélgetni se lehetett velük, aztán idővel kicsit felengedtek. Az egyikük afgán annyira kíváncsi Magyarországra, hogy nézegetni kezdte a fotókat a telefonomban. A kutyán nagyot nevetett, aztán körbemutogatta, hadd örüljön neki mindenki. Hamar kiderült, hogy az európai értelemben vett kutyatartás számára elképzelhetetlen luxust jelent: nincs ilyesmire pénz és idő,

A hétköznapi szituációkban készült képek itt hirtelen egy elérhetetlen csodavilág dokumentumainak tűnnek, ahol van étel, lakás, család, és normálisnak tűnő emberi kapcsolatok. A dzsungelben szinte senki nem ismer senkit. A sokhetes úton az ismerősök gyakran szétrázódnak, elveszítik egymást, hogy aztán ez ehhez hasonló pihenőhelyeken új, alkalmi ismeretségeket kössenek.

Nőt, gyereket egyet sem láttunk. Az egyik, ponyvából, ágakból, nejlonokból és nádból összetákolt kalyibában egy palesztin család alszik, de jöttünkre az összes pokrócot leengedték az ablakokra, egyértelművé téve, hogy nem akarnak csacsogni.

Telefonja több embernek is van, bennük helyi feltöltős SIM-kártyákkal, azzal próbálják az ügyeiket intézni. Az egyik közeli háznál megengedik, hogy feltöltsék a telefonjaikat. Leginkább pénzt próbálnak küldetni maguknak a Nyugat-Európában dolgozó rokonokkal, ismerősökkel, de erre kevésnek van esélye.

Nem akarnak Magyarországon maradni

Az út Pakisztánból illetve Afganisztánból idáig 3-6 ezer euróba került – ennyit fizettek az embercsempészeknek, hogy teherautókba rejtve elhozzák őket. A tehetősebbeknek a továbbútra is volt pénze, akik eddig jöttek, azok számítanak a menekültek legalsó kasztjának. Azt mondták nekik, hogy itt könnyű lesz átszökni – hát nem az.

Most szeretnének találni valakit, aki megmutatja az utat a zöldhatáron Magyarországra, hogy onnan aztán továbbutazhassanak álmaik földjére. A magyar idegenrendészetet viszont elkerülnék, mert ha valakit nem dobnak vissza, őrizetbe kerülhet, majd megkezdődik a menekültkérelme elbírálása.

Márpedig ha valakinek Magyarország kezdi el vizsgálni a menedékkérelmét, az tőlünk nyugatabbra már soha nem kaphat menekültstátuszt. Ezért a cél az átszökés, majd a menekülés nyugatra.

A szerb rendőr rossz, a magyar rendőr jó – mondja egy másik pakisztáni, mert a helyi rendőrök, ha a városban találkoznak, folyamatosan leveszik őket 10-20-50 eurókra. Ha nincs, jól eltángálják őket, aztán vagy viszik őket Macedóniába, vagy hagyják őket futni. A magyar rendőrök nem bántották őket, viszont a menekültügyek finomságaira nem igazán vevők, és boldog-boldogtalant visszaküldenek Szerbiába.

Márpedig ott nem teljesülnek a biztonságos harmadik országra vonatkozó feltételek, például a kínzás, az embertelen vagy megalázó bánásmód tilalma. Ha Magyarország komolyan venné az előírásokat, ezeket az embereket nem küldené vissza Szerbiába.

No terrorist!

Ettől ők még nem lesznek automatikusan politikai menekültek, a kérelem megalapozottságáról egy hosszú eljárás végén születik döntés. A többségük feltehetően gazdasági migráns, de valószínű, hogy akadnak köztük olyanok, akik tényleg a tálibok, a törzsi összetűzések, az amerikai robotrepülők szűnni nem akaró támadásai, vagy más okok miatt kényszerültek elmenekülni.

No terrorist, no terrorist! kiabálják többen is, jelezve, micsoda félreértés őket potenciális tömeggyilkosnak nézni. Muslim? - kérdezik hirtelen páran, rám mutogatva. Rázom a fejem. Christian (keresztény)! – ragyognak fel, én meg inkább rájuk hagyom, mert érzem, ezt most nem fogom tudni elmagyarázni.

A téglagyár hajdani agyagbányájának dimbes-dombos teknőjében húzódó liget kis ösvényei mentén újabb és újabb párfős társaságokba botlunk. Sokan azonnal arrébb húzódnak. Főzésnek, hosszabb távra való berendezkedésnek nyoma sincs, minden ideiglenes.

Az egyik pakisztáni valahogy kézzel-lábbal elmagyarázza, hogy azt szeretné, ha megmutatnám az ösvényt Magyarországra. Rázom a fejem, próbálok mosolyogni, nem mosolyognak vissza. Egyre többen, egyre erőteljesebben bólogatnak, próbálom elmondani, hogy fogalmam sincs. Aztán egyszer csak leesik: pontosan tudják, hogy nem én vagyok az emberük, csak jól esik pár percig eljátszani a gondolattal.

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!