Erhard
2 °C
24 °C
Index - In English In English Eng

Megkedvelte Észak-Koreát a Google-vezér lánya

2013.01.22. 16:48
"Minél többet gondolkozom azon, amit láttunk és hallottunk, annál kevésbé tudom, valójában mit is jelentettek ezek" - írja észak-koreai utazását összefoglaló blogbejegyzésében Sophie Schmidt, Eric Schmidt Google-vezér lánya. Sophienak olyan élményben lehetett része, ami nem sok fiatal amerikai lánynak adatik meg: igaz, hogy szigorúan ellenőrzött körülmények között, de körülnézhetett az észak-koreai fővárosban.

Apját egy befolyásos amerikai politikus és egykori kormányzó, jelenleg szabadúszó diplomataként dolgozó Bill Richardson hívta meg az elzárt országba. Eric Schmidt pedig arról beszélt az állam vezetőinek, hogy ha fejleszteni akarják a gazdaságot, akkor le kell törni a gátakat az internet elől. A hivatalos találkozókon túl azonban Schmidtnek és lányának volt alkalma körbenézni a fővárosban a három nap alatt, ezt foglalja össze a blogbejegyzés.

Sophie magát az országgal kapcsolatban egyszerűen amatőrnek nevezi bejegyzése elején. Mint mondja, abból amit láttak, lehetetlen leszűrni, hogy milyen is a valódi Észak-Korea. Útjuk során egyetlen olyan lakossal nem beszélhettek, akinek ne lett volna erre állami engedélye, minden találkozójuk és programjuk gondosan kimunkált állami tervezés eredménye volt. Ráadásul soha nem kerültek ki két felügyelőjük látóteréből. Azért lehettek ketten, mert így mindig meg tudták figyelni egymást is, írja a lány, aki posztja elejére egy karikatúrát is elhelyezett. Ezen az új vezető, Kim Dzsongun kérdezi egy tábornokát, ki is az az Eric Schmidt. A tábornok pedig bevallja, hogy fogalmuk sincsen, de bárcsak lenne egy eszközük, amivel utánanézhetnének.

Országos Truman Show

Sophie ugyanakkor arra bíztat mindenkit, hogy utazzon el az országba, ha teheti. Igaz, ne januárban, mert olyankor rettenetesen hideg van. Majd pedig arra figyelmeztet, hogy hiába olvastunk vagy hallottunk bármit is korábban az országról, az nem képes felkészíteni a valóságra.

Az ország lakosai körül szinte teljes az információs buborék. Sophie leírása szerint olyan ez, mintha az emberek túszok lennének a saját országukban, csak nem tudnak erről. "Gyerekkoruktól kezdve azt tanulták, hogy szerencsések, hogy ide születtek. Miért akarnának hát elmenni innen?" - kérdezi. Szerinte olyan ez, mint a Truman Show, országos léptékben. Ami azonban meglepte, hogy pár helyszínt leszámítva sehol nem szóltak rájuk, hogy nem lenne szabad fényképezni és egyszer nem nézték át az elkészült képeket.

Az országba az Air China tömött járatával érkeztek. A gép ránézésre kínai üzletemberekkel és nyugati NGO-k embereivel volt tele. Míg a kínai felszálláskor óriási volt a sajtóérdeklődés, sokkal kevesebben várták őket a landolásakor. Néhány kínai és észak-koreai újságírón kívül csak az AP hírügynökség munkatársai várták őket Phenjanban. A gépen formanyomtatványt kellett kitölteniük: nem csak hogy fegyvert nem vihetnek az országba, de semmiféle történelmi, művészeti munkát vagy bármiféle nyomtatott terméket. Laptopjaikat és telefonjaikat Kínában hagyták, mivel előre figyelmeztették őket, hogy Észak-Koreában úgyis lefoglalnák őket, ráadásul ki tudja, milyen vírussal megfertőzve kapnák csak vissza azokat.

Kamerákra nincs is szükség

A reptéren rögtön megkapták őrzőiket, két felügyelőt, akiket az észak-koreai külügyminisztérium jelölt ki számukra. Korábban mindketten az Egyesült Államokban éltek, a követségen dolgoztak. Sophie nem is érti, hogyan engedhették őket külföldre. "Ideológiailag jobban elkötelezettek voltak, mint az átlagos észak-koreaiak? Hogy voltak képesek összeegyeztetni azt, amit láttak, azzal amit egész életükben meséltek nekik?" - kérdezi a lány.

Ugyanakkor rendes kísérőnek bizonyultak. Előzékenyek voltak, bár nem túl beszédesek: sokszor adtak kitérő válaszokat a kérdésekre, már ha egyáltalán válaszoltak valamit. Sophie szerint engedékenyek voltak velük, bár alighanem nagyon örültek, amikor végre hazamentek. Ugyanígy, a szállásra sem lehetett panaszuk, Phenjantól pár kilométerre fekvő vendégházban laktak, egyedüli lakóként. Mindenki végig nagyon udvarias és együttműküdő volt velük, kifejezetten várták az apjával való találkozást. Ami a lány szerint legalábbis furcsa egy országban, ahol az állami propaganda ördögi imperalista gazembereknek nevezi az amerikaiakat.

Előre figyelmeztették őket, hogy mindenhol minden be lesz poloskázva, telefonoktól éttermeken át az autókig. Sophie rövid ideig kamerák után is kutatott a szobájában, de aztán arra jutott, hogy állandóan sarkukban a két felügyelővel, kamerákra már semmi szükség nincs. A vendégházat a márványalapú pompa és a hetvenes évek észak-koreai divatjának bizarr ötvözete jellemezte.

Szobájukban a televízión három csatornát tudtak nézni: a CNN nemzetközi adását, egy csatornát, ahol szovjet időkből származó filmeket vetítettek hangalámondással, valamint a párt hivatalos adóját. Sophie ezt találta a legszórakoztatóbbnak, igaz ehhez saját bevallása szerint az is kellett, hogy nagyon jól bírja a felvételeket, melyeken Kim Dzsongunt mutatják egy üdvözlő tömeg közepén.

Szép lehet itt tavasszal

"És most a jó dolgokról" - írja Sophie, amikor Phenjanról kezd mesélni. A városban az ország lakosságának tíz százaléka, 2-3 millió ember élhet. Épületeinek nagy részét a koreai háború után építették. Az elektromosság elterjedtebb annál,  mint amire számított, ugyanakkor azért sok helyen fedezett fel lyukakat a rendszerben. A városközpontot elhagyva nagyon gyorsan lesz minden falusias. Egyszer csak nem látni mást, csak végtelen, befagyott mezőket. "Ha egy pillanatra elfelejted, hogy hol vagy, az egész idillinek is tűnhet."  - számolt be róla. Az emberek gyalog közlekednek, ebben a hidegben is kilométereket gyalogolnak. Autót a városközponton kívül nem is igazán látni.

Phenjant furcsán bűbájos városnak látta, széles sugárutakkal és a vártnál magasabb épületekkel, divatosan öltözött, kisminkelt nőkkel. Az évszak miatt ugyan a tundrára emlékeztetett az egész, de szerinte egész szép lehet itt tavasszal.

"Épp elfelejtenéd, hogy Észak-Koreában jársz, amikor elkezdesz apró dolgokra felfigyelni. Például az üzletek kirakatának hiányára. Vagy hogy nincsenek hirdetések az utcákon. Sokáig fel se tűnt, hogy egyetlen zacskót se láttam, mindaddig amíg szembe nem jött valaki egy zacskó almával és fel nem tűnt, mennyire kilóg a környezetéből." - mesélt a fővárosi élményeiről.

Utazásuk idejére esett Kim Dzsongun születésnapja. Aznap az utcai árusoknál hosszú sorokat láttak. Próbálták megtudni, hány éves lett most új vezetőjük, de válaszként csak annyit kaptak, a koreaiak máshogy mérik az életkort.

Ami feltűnő, hogy az ország az állandó forradalom állapotában van. Csak forradalmi művészet létezik, csak forradalmi zene. Egész útjuk alatt egyetlen nem hazafias indíttatású számot hallottak, előbb egy digitális könyvtárban, majd hazafele a repülőgépen, a Cranberries zenekar Dreams című számának átiratát. A nemzeti ön-eszmélés fogalma, a Juche is mindenhol jelen van. A naptárukat is e szerint szerkesztik, jelenleg a Juche 103-ik évét írják.

Minden fontosabb épületben két portré lóg, Kim Ir Szen és Kim Dzsong Il arcképei. Sophie egész gyorsan megszokta állandó jelenlétüket. Ráadásul mindig jókedvűen ábrázolják őket, szerinte sokkal inkább emlékeztetnek a mikulásra, mint Sztálinra.

Diktátor MacBookkal

Egy elmaradt kormánytalálkozó helyett engedélyezték nekik, hogy meglátogassák a Kumszuszan emlékpalotát. Az épület korábban Kim Ir Szen hivatala volt, most nemzeti mauzóleumként használják: itt hever Kim Ir Szen és Kim Dzsongil balzsamozott holtteste is. Sophie saját bevallása szerint is gondban van azzal, hogy ezt az élményt írásban visszaadja. Nem vihettek magukkal semmilyen tárgyat, nem hogy fényképezőgépet, de még egy kesztyűt vagy sapkát sem.

Miután beléptek az épületbe, a repterekről ismerős mozgójárdán kellett utazniuk, jó 20-30 percet. Közben a falakról az interneten is népszerű portrék lógtak, melyeken a korábbi vezérek tekintenek tárgyakra. Mint kiderült, az ő isteni karakterük miatt e tekintet áldással is felér.

A sorban mögöttük mintegy hatszáz észak-koreai katona várakozott. Ünnepélyes pillanat volt ez a számukra, életük során még egyszer járulhatnak majd a nagy vezérek holttestei elé. A mauzóleum berendezésekor minden elképzelhető drámai eszközt bevetettek: vörössel futtatott márványcsarnok, komoly tekintetű őrök, gyászos aláfestő zene.

A vezérek személyes tárgyait is kiállították, cipők és autók mellett helyett kapott egy vasúti vagon és egy jacht is. Sophie meglepetten tapasztalta, hogy laptopok terén hasonló az ízlése, mint Kim Dzsongilnek volt, neki is egy MacBook Prója volt ott kiállítva.

Alibikönyvtár és csillogó hajcsatok

Az összes állomásuk közül a Kim Ir Szen egyetem digitális könyvtára volt a legfelkavaróbb. Pedig első ránézésre igazán meggyőző volt, kilencven asztal számítógéppel, mindegyiknél ült egy fiatal. Ám hamar feltűnő volt, hogy senki nem csinál semmit. Sophie beszámolója szerint, páran néha kattingattak ugyan, de a többségük csak bámult maga elé. Ami még zavaróbb volt a számára, hogy sajtóval kísért csoportjuk érkezése után senki nem pillantott még csak feléjük sem, egyetlen fiatal feje sem rezzent. "Hiába volt a szemünk előtt, fogalmunk se volt, hogy mit láttunk. Tényleg diákok voltak? A kísérőink tényleg azt hitték, hogy mi ezt bevesszük? Érdekelte ez egyáltalán őket? Miután vége lett a túránknak és elkészültek a fényképek, lehet, hogy el is kezdték szétszedni az egészet." - írja blogjában. Erre utal szerinte az is, hogy miután a távozásuk után a csoport egyik tagja visszament volna valamiért, egy férfi állta el az útját.

Bejegyzésének végén Sophie sok apróságra is kitér. Látott például forgalomirányítás közben egy rendőrnőt. Persze fel se merült, hogy beszélhetne vele, de gondban is lett volna. Hogy mondja el valakinek, hogy sztár a Youtube-on, ha közben az illető még az internetről sem hallott?

Pontokba szedett összegzésében kitér arra is, több lengő zászlóra számított és kevesebb csillogó hajcsatra. Mesélt arról is, hogy a házigazdák mindenképp meg akarták mutatni nekik az amerikai stílusú gyorséttermüket, csak erről az étterem dolgozóinak felejtettek el szólni: a hely zárva volt, amikor odaértek, úgy kapkodtak hogy felkapcsolják a villanyokat és kinyissák a helyet. Nagyon furcsa élmény volt az is, ahogy az észak-koreai ipar csúcsteljesítményeit mutogatták végig nekik, miközben nyilvánvaló volt, hogy ezeket egyetlen helyi sem engedheti meg magának és persze az export sem jön szóba lehetőségként. Termékeket gyártanak, piac nélkül.

Sophie szerint ugyanakkor az országban kezdik megérteni, hogy a világhoz kapcsolódás nélkül semmi esélyük nincs arra, hogy a XXI. századba lépjenek. És hogy egy folyamatról van szó, amit idővel nem fognak tudni elkerülni. "Addig viszont várnunk kell és figyelni, milyen irányt választanak országuk számára." - zárta bejegyzését a Google-vezér lánya.