Vince, Artúr
5 °C
11 °C

Mit csináltak az osztrák papik a távoli frontokon?

2013.03.12. 18:47
Hetvenöt évvel ezelőtt kebelezte be a náci Németország Ausztriát. Nyugati szomszédunk sokáig szeretett az áldozat szerepében tetszelegni, de Kurt Waldheim esete rádöbbentette az osztrákokat, hogy a múlttal való szembenézés nem maradhat el.

Markus Prock osztrák szánkóversenyző áll a dobogó második fokán az 1992-es albertville-i téli olimpián. Az első a német Georg Hackl, a hangszórókból a tiszteletére a Das Lied der Deutschen, a német himnusz szól. Az osztrák Prock röviddel az éremátadás után az osztrák televízió riporterének úgy nyilatkozott, nagyon meghatódott, amikor a dobogón állva a német himnuszt hallgatta.

Ebből a kis történetből is látszik, amit Robert Menasse (az osztrák György Péter?) idéz fel az Ez volt Ausztria című könyvében, hogy Németország nemcsak egy szomszédja Ausztriának a nyolc közül. A német himnusz zenéjét például egy burgenlandi osztrák, bizonyos Joseph Haydn szerezte. Ez volt a dallama Ausztria himnuszának a 18. század végétől 1938-ig, amikor Németország tartományává tette az addig független Ausztriát. És még 1951-ben is volt egy kísérlet a Haydn-himnusz hivatalossá tételére.

A nyelven és a himnuszon kívül vannak még jócskán közös pontok a két ország kulturális és történelmi hagyományaiban. Hogy mást ne mondjunk, az osztrák nemzeti fociválogatott egyik mezgarnitúrája – igaz, már csak az idegenbeli – ugyanúgy fehér fölső, fekete gatya, fehér sportszár, mint a németé. A schilling árfolyamát a német márkához kötötték, amíg léteztek ezek a valuták. Sőt, Karl Renner, az első és a második osztrák köztársaság szociáldemokrata atyja maga javasolta az első világháború után, hogy Ausztria nemzeti zászlaja a fekete, a vörös és az arany legyenek, amely Németország zászlajának felel meg. Ezeket a színeket végül csak a címerbe sikerült becsempészni.

És ezzel elérkeztünk az Anschlusshoz, pontosabban annak tilalmához. Ahogy Magyarországot, úgy Ausztriát is sokkszerűen érték a vesztes első világháború következményei. A császárságból köztársaság lett, a birodalomból egy tartományi méretű állam. Általános nézet volt az osztrákok körében, hogy Ausztria önállóan nem életképes. Természetes szövetségesnek ott volt a szintén vesztes Németország.

Ekkor született meg az Anschluss fogalma (hozzácsatolás, csatlakozás), ami a két ország egyesítését, egyben területük közép-európai kiterjesztését, a világháborús vereségért való visszavágást jelentette. Ezt az álláspontot nemcsak a jobboldal, hanem mindkét ország szocialistái magukévá tették, csakúgy mint nálunk Trianon revízióját. A bécsi nemzetgyűlés például, szinte a világháborús vereség másnapján, Német-Osztrák Köztársaság megalakításáról rendelkezett. A kedélyeket az 1919-es békeszerződések hűtötték le, ezek megtiltották a két ország egyesülését, de azt nem, hogy a két ország még a húszas években, tehát Hitler hatalomra jutása előtt egységesítse jogrendszerét, vagy egységes vasúthálózatot építsen ki. (Az Anschluss különben máig tiltva van az 1955-ös osztrák államszerződésben. Érdekes, hogy a két Németország 1990-es egyesítését a kommunista oldalon sokan egyfajta Anschlussnak tekintették, vagyis a szövetségi köztársaság agresszióját a demokratikus köztársaság fölött.)

Hitler Európa bekebelezésére irányuló hadjárata – ha nem számítjuk a Rajna-vidék 1936-os megszállását – lényegében itt, Ausztriában kezdődött 1938 márciusában. Hitler már évek óta meg akarta szerezni Ausztriát, de Kurt Schuschnigg kancellár – aki különben nem volt a demokrácia bajnoka, de ez más kérdés – ellenállt, amíg tudott. Végül az osztrák nácik puccsa után a Wehrmacht lényegében vérontás nélkül vonult be az ünnepi díszbe öltözött Bécsbe, miközben a Heldenplatzon (Hősök tere) 200 ezer ember ünnepelte Hitlert. És a korabeli felvételek alapján nem úgy tűnik, hogy őket különösebb ki kellett volna vezényelni az utcákra:

De mennyiben számít az Anschluss agressziónak? Rögtön a bevonulás napján összefogdostak ugyan 90 ezer embert, zömmel zsidókat, ami az osztrákok többségét különösebben nem hozta ki a sodrából. Edgar Bronfman, a Zsidó Világkongresszus egykori elnöke például huszonöt éve, az Anschluss ötvenedik évfordulóján így fogalmazott: "Az Anschluss nem erőszak, hanem épp ellenkezőleg, egy románc, egy pokoli esküvő volt." Ausztria éppen akkoriban kezdett szembenézni saját történelmével, de erről még lesz szó.

Hogy mit gondoltak az osztrákok az Anschlussról, arról a mai kutatások azt mondják, hogy a felnőtt lakosság harmada ellenezte, harmadának mindegy volt, és egy másik harmad aktívan támogatta. A lakosság 8,2 százaléka pedig, és ez kirívóan magas arány, a náci pártba is belépett. Ennyi nettó náci talán Magyarországon sem volt.

Az osztrákok szerencséje valószínűleg az volt, hogy Hitler agressziója rövidesen folytatódott Csehszlovákia feldarabolásával, Lengyelország lerohanásával, vagyis a világháború kirobbantásával. Vagyis az első eldőlt dominónak Ausztriát tekintették, így eshetett meg, hogy a szövetséges külügyminiszterek már 1943-ban deklarálták: Ausztria az első szabad ország, amely Hitler támadásának áldozatul esett.

Ez, a szövetségesek részéről tapasztalható hozzáállás vezethetett oda, hogy Ausztria elhitte magáról, hogy áldozat. Második világháborús szerepéért felelősségre nem nagyon vontak senkit, a szellemi, a művészeti, sőt a politikai életben is voltak jócskán olyanok, akik Hitler alatt még horogkeresztes karszalaggal grasszáltak, majd a második köztársaságban tisztességben megőszülve mentek nyugdíjba jól fizető, akár állami állásokból. Egészen 2012-ig hősi halottnak számított például az a Josef Vallaster SS-katona, aki zsidókat és fogyatékos embereket gyilkolt a sobibóri koncentrációs táborban, és akit a fellázadt foglyok öltek meg 1943-ban. Ő volt az első, akinek a nevét kihúzták a Hofburg kriptájában őrzött Halottak könyvéből. 2012-ben!

Igazi változást az 1986-os osztrák elnökválasztás kampánya hozott, amikor kiderült: Kurt Waldheim, az ENSZ korábbi főtitkára, a jobboldal elnökjelöltje a Wehrmachtban szolgált. Az osztrákok ezzel együtt elnöküknek választották, és végre megkezdődhetett a diskurzus arról, hogy az osztrák nagypapák, dédapák mit is csináltak és milyen egyenruhában a távoli frontokon. 1993-ban, a második világháború után 48 évvel beszélt először osztrák kancellár arról, hogy népe is bűnrészes a holokausztban, de végül a kézzelfogható, zsidó kárpótlásért senki nem tett annyit az osztrák történelemben, mint a kormányzásért az Európában szalonképtelen Jörg Haiderrel összefogó Wolfgang Schüssel, csak hogy bizonyítsák: ők nem nácik.

Az osztrák múlt – mondjuk így – bonyolultságát jól jelzi, hogy a mai napig esnek ki csontvázak a szekrényből, majdhogynem szó szerint. Tavaly derült ki, hogy a Hofburgban álló Ismeretlen katona szobra egy nácizmust éltető fémkapszulát rejt. A szöveget maga az alkotó, az 1968-ban nagy megbecsültségben Bécsben elhunyt Wilhelm Frass szobrászművész helyezte el még 1935-ben. Az Anschluss előtt három évvel.