Iván
18 °C
30 °C
Index - In English In English Eng

Támogasd a független újságírást, támogasd az Indexet!

Nincs másik olyan, nagy elérésű online közéleti médiatermék, mint az Index, amely független, kiegyensúlyozott hírszolgáltatásra és a valóság minél sokoldalúbb bemutatására törekszik. Ha azt szeretnéd, hogy még sokáig veled legyünk, akkor támogass minket!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Hogyan süllyedt ilyen mélyre az USA?

2013.10.24. 10:27
Bizarr formájú választókörzetek, párhuzamos politikai valóságok – részben ezek állnak a világ legerősebb hatalmát megbénító politika válság mögött. A teljesen értelmetlen adósságplafon-válság nem sok idő múlva újra megismétlődhet, de el is söpörheti a népharag.

A legújabb adósságplafon-válság ugyan megoldódott, de az amerikai belpolitika még így is veszélyezteti az egész világot. Egyszerűen a tény, hogy hetekig kétséges volt, akarják-e majd fizetni a kamatokat az adósságaik után, hatalmas változásokat okozhat.

A válság csúnyán megtépázta az USA tekintélyét, és még az is lehet, hogy az ország hitelezői – például fejlett országok nyugdíjalapjai, vagy a kínai állami vagyonalap – újraértékelhetik, hogy valóban akarnak-e hitelezni egy ilyen országot, és hogy valóban az amerikai adósságok lennének a világ legbiztonságosabb pénzügyi eszközei.

Az októberi politikai szkanderozást egyik oldal sem úszta meg sebesülések nélkül, különösen a végül magukat feltétel nélkül megadó republikánusok jártak pórul. Mégsincs biztosíték arra, hogy ne játszódjon le ugyanaz néhány hónap múlva, és még sokszor. 

Obama nem jött ki rosszul az egészből

Az egyetlen felnőtt az egymást tépő gyerekekkel teli szobában – a legtöbb mértéktartó kommentár szerint ebbe a szerepbe helyezte magát a Obama a válság 16 napja alatt. A republikánusok azzal vádolták Obamát, hogy nem hajlandó tárgyalni, de ez az elnök tudatos stratégiája volt. Semmiben sem mutatkozott engedékenynek – ha ugyanis engedett volna bármiben is, akkor hasonló, vagy újabb problémákkal szembesülhetett volna néhány hónappal később.

Remélhetőleg legközelebb nem az utolsó előtti órában oldódik meg a helyzet – mondta Obama a Fehér Házban tartott sajtótájékoztatóján. Obama végig azt hangsúlyozta, hogy nincsenek nyertesei vagy vesztesei a politikai csatározásoknak, múlt heti beszédében ennek ellenére bőven odaszúrt a republikánusoknak. „Elsősorban amerikaiak vagyunk. Ezért a nézetkülönbségek nem jelenthetnek működésképtelenséget. Nem fordulhat az egész gyűlöletbe. Az amerikai nép reményei és vágyai számítanak, nem a mieink”.

A felmérések szerint az amerikaiak sokkal inkább a rekordalacsony népszerűségű kongresszust, azon belül pedig a republikánusokat okolták a kialakult helyzetért, miközben az elnök valamennyire felülemelkedhetett a konfliktuson. Obama így annak is megágyazott, hogy a továbbiakban is a republikánusok jöjjenek ki kedvezőtlenebbül a hasonló költségvetési küzdelmekből. Az egésznek komolyabb tétje is van: az éppen egy év múlva esedékes félidős választásokon a demokraták újból nekifuthatnak a képviselőház visszaszerzésének.

Megint előkerültek a problémák

Amellett, hogy újból kiderült, a leállás kódolva van a rendszerbe, Obama bőven rájátszhat a republikánusok között jelentkező törésvonalakra a konzervatívabb és a mérsékeltebb szárnyak között. A Gallup legutóbbi felmérésében csak 28 százalék volt kedvező véleménnyel a republikánusokról, ráadásul szavazóik közül minden negyedik nem értett egyet a párt irányvonalával. Ez kétszer annyi, mint amennyien a demokraták között nincsenek jó véleménnyel saját pártjukról.

John Boehner házelnök elég kényes helyzetbe került: nem tudott úrrá lenni saját képviselőházi frakcióján, ezért egyesek máris a lemondását követelik, mások szerint viszont nem volt sok mozgástere volt a kialakult helyzetben. A The Atlantic szerint a másik oldalon a párt radikálisabb támogatóit az háborította fel, hogy szerdán, az utolsó pillanatban a republikánusok belementek a kormányzat újraindításába.

Ezért megint új szintre léphet az ultrakonzervatív Tea Party mozgalom és a republikánus pártvezetés konfliktusa. A Tea Party mögött állók közül például többen úgy gondolják, hogy nem a republikánus pártot, hanem kifejezetten a mozgalmat kellene pénzzel támogatni különböző szervezeteken keresztül. Ed Gillespie, a pártvezetésnek megfelelő Republikánus Nemzeti Bizottság volt elnöke és George W. Bush egyik volt tanácsadója ugyanakkor Ross Perot kilencvenes évekbeli elnökjelöltségeire utalva azt mondta, hogy magukat vernék meg, ha tényleg kettészakad a a párt.

Tim Pawlenty volt minnesotai kormányzó a választókörzetek határainak politikai célú újrarajzolását (gerrymandering) és a politikai hírmédiát is felelősnek tartja a párton belül kisebbségi véleményt képviselő jelöltek megerősödéséért. De ennek nem csak a republikánusok saját törésvonalához, hanem az egész amerikai politika válságához is köze van.

Mi végre ez a nagy egyet nem értés?

Az amerikai kongresszusban mostanra példátlan méreteket öltött a pártosság. Gyakorlatilag nincsenek középen álló, mérsékelt képviselők, akik ki tudnának alkudni kompromisszumokat. Különösen a képviselőházban durva a helyzet, ott még soha nem volt olyan polarizált a két párt, mint amilyen a mostani évjárat. Az alsóházban gyakorlatilag nincsenek olyan képviselők, akik ne mindenben a saját csoportjukkal szavaznának.

Az alábbi grafikon azt próbálja bemutatni, hogy mennyire polarizált a kongresszus két háza a két párt mentén – tehát mennyire szavaz együtt a két képviselőcsoport (több ilyen kutatás is van, a voteview.com oldalán hozzáférhetőek az adatok).

 

Most már szinte nincs átszavazás. És nem csak az együttszavazásban nyilvánul meg a polarizálódás, hanem abban is, hogy az értékekre koncentráló felmérések szerint a republikánusok egyre messzebb mennek konzervatív irányba.

Ezzel az a legnagyobb baj, hogy mivel megosztott a két ház (a felsőházban a demokraták vannak többségben, és Obama elnöknek is vétójoga van), ezért kölcsönösen megbénítják egymást. Amióta ez így van – tehát már közel négy éve –, még egy új költségvetést sem tudtak elfogadni, jobb híján a régit újítják meg. A képviselőház az Obama-féle egészségügyi reform 2010-es elfogadása óta több, mint negyvenszer szavazott arról, hogy vonják vissza a törvényt, mindhiába. A mindkét párt szerint szükséges nagyobb reformokba pedig belekezdeni se tudtak.

Párhuzamos valóságok, őrült formájú körzetek

Az amerikaiak valóban párhuzamos valóságokban élnek, a két oldalnak megvannak az egymástól szinte teljesen elkülönülő médiaterei. A másik oldalról tudni sem akaró republikánusok például nézhetik a Fox News-t, ugyanúgy, ahogy a demokraták az MSNBC-t. A republikánusok kemény magjára hatalmas befolyást gyakorol néhány rádiós showman – például Rush Limbaugh vagy Glenn Beck –, ahogy a liberális blogoknak is megvan a maguk közönsége.

De legalább ekkora szerepe lehet a mostani egyet nem értésben a választási rendszernek. Az USA-ban tízévente rajzolják újra a választási körzetek határait, mindig a szintén évtizedente megtartott népszámlálás után. A 2010-es átrajzolás javarészt a republikánusok ellenőrzése alatt zajlott, mivel ők adták akkor a legtöbb állami kormányzót, illetve állami szintű törvényhozási többségeket.

Akkor úgy sikerült újrarajzolniuk a körzethatárokat, hogy azok egyszerre tettek lehetővé több republikánus győzelmet, és még ezeket is bebiztosították. A demokrata szavazók javát bekerítették néhány szűk, belvárosi körzetbe, a többi körzetet pedig úgy rakosgatták, hogy ennél kisebb, de szinten viszonylag jelentős stabil republikánus szavazó – azaz fehér, vidéki középosztálybeli – legyen bennük. Teljesen őrült formájú körzetből sem volt hiány; ez a chicagói például azért néz ki így, hogy magába foglalja a város két latino (tehát stabilan demokrata) többségű részét:

IL04 109.gif
Fotó: Wikimedia

De rengeteg hasonló körzet van; a legjellemzőbb az volt, hogy a belvárosi körzeteket leválasztották az elővárosoktól, így koncentrálva a demokrata szavazókat. Ennek eredményeként a 435 megszerezhető mandátumból nagyjából 410-nek szinte tutibiztos, stabil gazdája van.

New York Times összesítése szerint 183-ra biztosan számíthatnak a demokraták, 227-re pedig a republikánusok. Ezeket tényleg csak akkor tudja elveszteni a két nagy párt, ha a jelöltjét a választási kampány finisében csúnyább korrupciós- vagy szexbotrányon érik, vagy tényleg hatalmas népharag van valamelyikük pártjával szemben. terkep

A térkép csalóka, hiszen az egész ország pirosnak tűnik – valójában egy vidék-városi ellentét van. A legtöbb sűrűn lakott terület, amiből a két parti vidéken van a legtöbb, biztosan a demokratáké, míg a füves, hegyes vagy sivatagos pusztaságok, valamint a déli államok stabilan a republikánusokéi. A trükkös határok miatt viszont a demokratáknak akkor sem lenne többségük, ha mind a 25 billegő körzetet besöpörnék.

A hülye körzeteknek a republikánusok jobbratolódásához is köze van. A jelöltjeik ugyanis viszonylag biztos körzetekben indulnak, ezért nem is olyan fontos a jelölt személye, azaz hogy mennyire ügyesen nyeri meg magának a politikai paletta közepén állókat. A terepen a párt vezetésénél sokkal erősebb és szervezettebb Tea Party – és gazdag támogatói – így nyugodtan küldhetnek harcba sokkal szélsőségesebb jelölteket, mintha valóban versengő körzetekről lenne szó.

2014: demokrata gőzhenger?

Az amerikai választási rendszer szerint kétévente új választásokat tartanak a szenátus harmadában és az egész képviselőházban. A legtöbb közvélemény-kutatás szerint a demokraták nagy sikerével zárult a mostani mesterséges válság. Kérdés, hogy ez mire lesz elég: a demokraták 2012 őszén is másfél millióval több szavazatot kaptak a republikánusoknál, mégsem tudtak sokat faragni a 2010-ben összeszedett hátrányukból.

Most úgy tűnik, hogy vannak olyan népszerűtlenek a republikánusok, hogy még a számukra kedvező térkép és a demokraták terveivel szembeni ellenérzések mellett is elveszítsék a többséget.

A választók persze nagyon feledékenyek, és erősen kérdéses, hogy a demokraták képesek lesznek-e egy év múlva is az utóbbi hetek republikánus bénázásával kampányolni. A két elnökválasztás között tartott képviselőházi választásokat egyébként is általában az elnök pártja veszti el, a választópolgárok szeretik kiegyensúlyozni a hatalmat. Igaz, ez 2010-ben talán túlságosan is jól sikerült.

Az adósságplafon tovább fenyeget

A legújabb megállapodás szerint január 15-ig finanszírozzák az államigazgatást, február 7-ig pedig megemelik az adósságplafont. A pénzügyminisztériumi trükközést beszámítva így nagyjából márciusban lesz a következő nagy határidő, amikor újra lejátszódhat a mostani káros folyamat. Az adósságplafon – tehát a törvény, amivel korlátozzák az USA hitelfelvételét – nagyon népszerű az amerikaiak körében, annak ellenére, hogy valójában egyáltalán nem akadályozta az ország eladósodását.

Az államadósságban az az érdekes, hogy a nominális összege egyáltalán nem fontos, viszont a GDP-hez mért aránya, valamint az adósságra fizetett kamat szintje annál inkább. Ebből a szempontból is sokat ártott a mostani a bizonytalanság – a legtöbb elemző nagyjából fél százalékkal rontotta le az idei GDP-növekedési becslését az állam leállása és a költségvetési káosz miatt. Ez azt is jelenti, hogy az államadósság/GDP nevezője ennyivel alacsonyabb lesz, azaz több adósság jut az amerikai gazdaság kibocsátására.

 

Az amerikai költségvetés folyamatai viszont messze nem annyira fenntarthatatlanok, mint azt a folyamatosan adósság-apokalipszissel riogató jobboldali politikusok állítják. Az USA már többször bizonyította – legutóbb Bill Clinton elnöksége idején –, hogy ha jól megy a gazdaság, akkor minden további nélkül képes anticiklikus gazdaságpolitikával kiegyensúlyozni a költségvetést. A kilencvenes években több évig többletes volt a költségvetés.

Az utóbbi években a 2008-2009-es nagy recesszió és a magas munkanélküliség miatt az adóbevételek visszaestek, a kiadások pedig elszálltak. Így nem csoda, hogy a költségvetési hiány is nagyra nőtt. Idén viszont már kezd kezelhető mértékre csökkenni a deficit, és a helyzet normalizálódásával várhatóan folytatódik is ez a folyamat. Csak az évtized vége felé, a nagy generáció nyugdíjba vonulása miatt válik majd fenntarthatatlanná a költségvetés – de az is inkább a nyugdíjrendszer reformjával, mintsem apróbb költségvetési kiadáscsökkentésekkel lesz majd megoldható.

Más kérdés, hogy az adósságnak a republikánusok gondolatvilágában teljesen más, szinte szimbolikus jelentősége van. Valójában nem arról beszélnek, hogy konkrétan hány dollárral tartozik az USA kinek, és milyen nehéz ezt törleszteni – hanem arról, hogy érzésük szerint az állam túl nagyra nőtt, túl sok emberről gondoskodik, és túl nagy hatalma van.

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!