Viola
-5 °C
-2 °C

Krími tatárok: A fenevadat kiengedték a ketrecéből

2014.03.25. 00:55
A krími tatárokat a fél világon átkergették az oroszok, és a Krímben most újra közeledik régi ellenségük. Meglátogattuk a Krím 12 százalékát kitevő népet, akik tanácsot adtak nekünk, hogy csúszhatunk ki Putyin öleléséből. Őrtüzek és koffein.

„Szálem alejkum” – mondta kísérőnk, amikor a sáros krími falu szélén kiszálltunk az autóból. „Alejkum szálám” – válaszolta a jöttünkre felsorakozott kis csoport. Az arab nyelvű köszöntés kizökkentett a tudósítói rutinból. Napok óta Krím katonai jelentőségéről, Oroszországból importált nacionalizmusról, vagy a várt gazdasági előnyökről beszélgettem a félsziget lakóival, itt viszont hirtelen egy új, mélyebb rétege bontakozott ki a problémának.

„Mit terveznek most? Elköltöznek a Krímből, valahová Ukrajnába?” – kérdeztem a telep lakóit. Az arcokon olyan kifejezés jelent meg, mintha egy süllyedő hajó utasaitól azt tudakolnám, hogy terveik szerint a víz alatt folytatják-e majd az életet.

„Nem megyünk innen. 14 éve költöztem vissza Taskentből. Nem azért adtunk fel ott mindent, hogy most meneküljünk”

– mondja egy vágott szemű, alacsony asszony. Angolul beszélt, ami nemcsak a lepattant környék miatt volt meglepő, hanem mert a közeli Szimferopolban napok alatt sem találtam olyat, aki orosz vagy ukrán mellett más nyelvet is tudott volna. „Tanárnő voltam Üzbegisztánban” – magyarázta Alisa Ketna.

A kulturális képletet tovább zavarta a férfi, aki szintén angolul válaszolt a kérdésre, hogy miért akarnak annyira maradni: „Ez az anyaföldünk. Együtt maradtunk, amikor az oroszok kitelepítettek minket, most együtt jöttünk vissza” – mondja a sebészként dolgozó Taljat Abdulrasitov, egy szomorú pocsolya partjáról.

Harcolnak, de már nem a demokráciáért

Bár a szavak patetikusnak hangozhatnak egy biztos határokkal rendelkező ország lakójának, engem nem leptek meg. Alig egy órája beszéltem ugyanis a tatárok parlamentjének, a Medzslisznek a külkapcsolati vezetőjével (nem tudott angolul), aki diplomatikusan lekerekített nyilatkozat helyett forradalmi szónoklatot intézett hozzám szűk kis irodájában.

„Nem költözünk innen, inkább meghalunk.” – csapott az asztalra Ali Khamzin, majd lendülete rögtön elkeseredettségbe csapott át:

„Az EU és Amerika magunkra hagyott minket. Azt ígérték, hogy ha lemondunk a nukleáris fegyverekről, megvédenek minket. Hol vannak most? Ukrajna pedig képtelen megvédeni minket. Ukrajna bizonytalan, átmeneti ország, néhány évtizede létezik csak. Rájuk sem számíthatunk. Pedig én ott voltam a Vörös téren a kilencvenes évek elején, kezemben egy transzparenssel, rajta hogy A krími tatárok a demokráciáért. Azért küzdöttem mostanáig. De már nem érdekel a demokrácia."

„Megmutatom, mi érdekel – fordította felém a monitorját, rajta népes családja fotójával. A külkapcsolati vezető és neje, a fiuk, felesége, gyerekeik álltak egy tágas, rózsaszín szobában, kanapé előtt. – Nem érdekel már a demokrácia, mert a demokrácia nem segített nekünk. A népemért küzdök mostantól.”

Az oroszokról nincsenek jó emlékeik

A tatárok kétségbeesése és bizalmatlansága érthető. Néhány dicsőséges és véres évszázad után a Szovjetunió kegyetlenül elbánt az akkor még két és fél milliós néppel. A húszas években Kun Béla szakmai vezetésével irtottak ki közel 60 ezer krími tatárt, aztán Sztálin szállt rájuk azon az alapon, hogy a háború alatt voltak náciszimpatizáns tatárok is. Százezrével telepítették ki őket Szibériába, Üzbegisztánba, ahol további tízezrek haltak meg.

A nép azonban a távoli vidékeken is megőrizte identitását, hogy az első adandó alkalommal, a Szovjetunió szétesésével tömegesen térjen vissza szülőföldjére. Majd elérkezünk a jelenbe, amikor ismét felbukkannak az oroszok, és a tatárok húsz év béke után nyugtalankodni kezdenek.

Koffeintúladagolás

A Szimferopol melletti telep olyan elhanyagolt volt, mintha a letelepedett életmódhoz nem szokott emberek laknák. A házak jó része befejezetlenül állt, vakolat szinte sehol, az aszfaltozatlan utcákon mély pocsolyák közt szlalomoztak az autók. Hamarosan azonban kiderült, hogy nem ennyire egyszerű a képlet.

Kísérőm, az Üzbegisztánban közgazdászként, most a Medzslisz képviselőjeként dolgozó férfi adott gyors bevezetést a helyzetbe.

„1200-an lakunk itt a város szélén. Mindenünket eladtuk Üzbegisztánban, hogy hazajöhessünk. A házainkat olcsón vették meg, aztán megérkezve kiderült, hogy régi lakhelyünket nem adják vissza, mert azokban már mások élnek. Itt kinn kaptunk földet, de semmi mást. A pénzünk semmire nem volt elég. Nézze, milyen körülmények közt élünk.”

Egy nagyjából 50 négyzetméteres házban álltunk. A szokások az arab területről ismerősek: a cipőnket belépéskor levettük, híg kávéval kínáltak minket, és hírünkre összegyűltek a szomszédok.

A házban rend volt, újparaszti romantika, hímzett párnákkal, színes falakkal. Habár az is lehet, hogy ez a Krímben a sztenderd városi stílus. A környezetet az értékelte át, amikor kísérőm rámutat a három ajtóra. „Itt három család él. Összesen kilenc ember. Van telkük, de a házaik félkészek, nem tudják befejezni.”

A következő háznál egy férfi büszkén mutatta az istállójában álló négy tehenét, majd felvázolta a bizniszmodelljét: a tejet eladja, vagy sajtot készít belőle, és azt adja el. „Ennyiből meg lehet élni?” – hitetlenkedtem, de állította, ő már gazdagnak számít, a legtöbb állattartónak csak két tehene van.

A puritán konyhában aztán megitatta velem a délután harmadik török kávéját, így energikusan bólogattam keserű beszámolókra.

„Kiraktak minket a város szélére. Víz, áram sincs mindenhol. A gázt pedig sehova nem vezették be. Ezeket a murvával felszórt utakat mi magunk építettük, összeadtuk a pénzt.”

– mesélték az összegyűltek, akikről nem lehetett tudni, hogy itt laknak, vagy csak átjöttek a szomszédból. De miért tartanak az oroszoktól, ha már az ukrán vezetés is elhanyagolta őket? – kérdezem. A férfiak legyintettek: nincs mit csodálkozni, Krím vezetése ugyanis már rég oroszbarát volt.

A fenevadat kiengedték a ketrecéből

Az alkony közeledtével felbolydult a telep. „Kezdődik az őrség” – vezetett ki a falu végére az egykori közgazdász. Szimferopol felett kigyúlt az a naplemente, amilyet eddig csak az Elfújta a szélben láttam, ahol a közelgő háborút jelezte vele a rendező. A fiatalok a bevezető útnál gyülekeztek, hogy éjszakára védjék a telepet. Azóta égnek a tüzek az utca végén, hogy a félszigeten elkezdődött a konfliktus.

„Nemcsak a támadástól félünk, hanem a provokátoroktól is. Nem akarjuk, hogy legyen alap hangulatot kelteni a tatárok ellen”

– magyarázta a visszafelé úton kísérőm. A Medzslisz sötétbe burkolózó épülete előtt is gyülekeztek már a tatár srácok, akik így együtt úgy festettek, mintha egy török turistacsoport várna a buszára. Alacsony, fekete hajú fiúk, bőrkabátban.

„Hajnalig egymást váltva őrzik az épületet. Csak magunkra számíthatunk. – Ezt már újra Ali Khamzin, a Medzslisz külkapcsolati vezetője mondta. – Pedig a Krímet a Nyugatnak kellene megvédenie az oroszoktól. És nem miattunk – nézett váratlanul a szemembe –, hanem önmaga miatt. Utánunk Ukrajna következik, aztán Magyarország, Lengyelország, a Balti államok. Ha a Krímért küzdesz, magadért küzdesz.”

Aztán barátságosan a vállamra tette a kezét:

„Vigyázni kell, mert az oroszok nem rögtön katonákkal jönnek. Nálunk sem így kezdődött. Először csak olcsó gázt, gazdasági előnyöket kínálnak, aztán már nincs visszaút. Persze a magyarok ennél bölcsebbek, de óvatosnak kell lenni. A fenevadat kiengedték a ketrecből.”

Mindezt még a Trónok harcában is túl színpadiasnak éreztem volna, ha nem éppen a rejtélyes, gépfegyveres zöld emberek által megszállt város szélén álltunk volna.

„Igen, mi magyarok nagyon óvatosak vagyunk” – búcsúztam falfehér arccal.

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!