Taksony
-2 °C
3 °C

Nyelvlecke kellett volna, nem háború

2014.08.14. 11:58
Szorul a hurok az oroszbarát szakadárok körül, Donyeck és Luganszk megyében is egyre kisebb részt ellenőriznek. A megyeközpontok azonban még a kezükön vannak, ahol háborúközeli életüket élik az ottmaradottak, és az sem biztos, hogy a kijevi erőket tárt karokkal várnák.

„Ha nem hallatszanának a külvárosban a lövések, akkor nem is gondolná az ember, hogy háború van. Járnak a buszok, a trolik, csak az a furcsa, hogy a város szinte üres”

– mesélte telefonon egy asszony Donyeckből. A „legyek mondjuk Marina”-ként bemutatkozó nő szerint a város a körülményekhez képest normális életet él. Még üzemanyagban sincs hiány, pedig háborús helyzetben ez az első, ami elfogy.

„Itt vagyok pénztáros a benzinkúton, még sorba sem kell állni a tankoláshoz” – mondta. Délután még a szeparatisták és az ukrán hadsereg között folyó harcok zaja sem rengeti a várost.

„Óriási a hőség, ilyenkor csend van. Kora reggel és este hat után hallatszanak a dörgések, vagy távolabb a bombázások hangjai.”

Donyeck nem éhezik

Annak ellenére, hogy Donyeckből legfeljebb a közeli Makijivkába lehet elautózni a várost ellenőrző Donyecki Népköztársaság (DNR) fegyvereseinek ellenőrzőpontjain keresztül, az egykor egymilliós város nincs teljesen elvágva a külvilágtól. Az üzemanyag mellett az élelmiszer-szállítmányok is bejuthatnak, még ha néha késve is, amikor – legalábbis több donyecki szerint – a távolabb lévő ukrán ellenőrzőpontokon feltartják őket.

Nyitva vannak a boltok is, és hiány nincs semmiből.

„A választék talán kisebb, de nincs okunk panaszra. Működik a vízellátás, van áram és gáz is.

Ezek az üzemek dolgoznak, ahogy a legtöbb kórház is. Nem nekünk van a legnagyobb szükségünk humanitárius segélyre” – mondta Marina, utalva arra a 280 kamionból álló orosz konvojra, amely kedden elindult Kelet-Ukrajnába, de a tervekkel ellentétben csütörtökön délig sem érte el az ukrán határt.

Segítség sokkal inkább a környező kisvárosoknak és Luganszk megyének kell. „Pervomajszkban kilométereket kell gyalogolni kenyérért, a közelben él a 76 éves anyám is az öcsém is, akikkel már egy ideje beszélni sem tudok, mert a telefonok ott nem működnek, és a harcok miatt néha a pincékbe menekülnek” – mondta Marina, aki szerint a térségben Donyecken kívül a helyzet katasztrofális.

Luganszk szintén nem érhető el telefonon, korábbi beszámolók szerint fogytán az ivóvíz és akadozik az áramellátás is.

Humanitárius ravaszkodás?

A kijevi vezetés azonban ódzkodik az orosz szállítmánytól, azt gyanítva, hogy Moszkva a fehérre festett kamionokban a megígért kétezer tonnányi élelmiszer, gyógyszer, takaró, és 69 áramfejlesztő helyett valójában katonai segítséget akar nyújtani a szakadároknak, akik Kijev szerint eddig is csak hathatós orosz segítséggel tudtak ellenállást tanúsítani az ukrán erőkkel szemben.

Oroszország ráadásul végleges egyeztetés nélkül indította útnak a szállítmányt, amelyről a Vöröskereszt sem kapott időben értesítést

– bár ez a kijevi vezetés mulasztása is, hiszen kedden úgy tűnt, megegyeztek a felek a szállítás és ellenőrzés feltételeiről.

Ehhez képest szerdán délután az Ukrán Nemzetbiztonsági és Védelmi Tanács (RNBO) közölte, nem tudják, hogy merre jár az orosz szállítmány. A Harkov megyei határátkelőnél, ahol az ukrán fél tábort állított fel az áru fogadására, nem kerül sor az átadásra. A szállítmány csütörtök délelőtt sem érte el a határt, sőt, az ukrán félnek csütörtökön sem volt információja arról, hogy merre halad a három kilométer hosszú konvoj, bár annyit tudni lehetett, hogy éjszaka Voronyezsben megállt a 280 kamionból legalább száz. Az újabb hírek szerint a részben a szeparatisták által ellenőrzött Luganszk megyénél jönne be a szállítmány, ami újabb találgatásokra adhat okot a kamionok valódi tartalmáról. Moszkva ugyan hangsúlyozza, hogy kész a Kijevvel és a Vöröskereszttel való együttműködésre, ám a nemzetközi segélyszervezet egyelőre nem kapta meg a szállítmányról a dokumentumokat az orosz féltől.

A DNR nem látszik a kórházból

Az elszigetelt Luganszkkal szemben Donyeckben több kórház továbbra is működik. „Több munkatársat fizetés nélküli szabadságra küldtünk, sokan amúgy is elmentek volna a városból, de a szükséges állományunk megvan” – mondta a megyei gyermekkorház főorvosa. A 400 ágyas kórházban működik az onkológia, az intenzív osztály és a szülészet is, igaz, az egész intézményben most csupán 90 gyermek van. Háborús sérüléssel ide nem érkezett senki. Ljudmila Fjodorova szerint

nem Donyecknek van igazán szüksége gyors segítségre, a gyógyszerhiány sem fenyeget.

„Aki tudott, elment, ha volt elég pénze, vagy távolabb élő rokonai. De bennem és sok munkatársamban ez fel sem merült, hiszen itt van a kórház, hogyan is mennénk bárhová? Mi lenne a gyerekekkel?” – kérdezte Fjodorova.

Bár a terület a helyi oroszbarát vezetés szerint a Donyecki Népköztársaság (DNR) része, Fjodorova szerint a kórház a kapcsolattartást az ukrán egészségügyi minisztériummal továbbra is tartja. Hozzá még nem érkeztek a DNR pecsétjével ellátott dokumentumok.

Névtelen ellenség

Marina viszont az úton-útfélen látható DNR-es zászlókról számolt be, bár

a kváziállamban sem bízik jobban, mint Kijevben.

„Nem azért maradok, mert jóra számítok, egyszerűen ötven felett az ember már nem kezd el mindent a nulláról máshol.

De a fiataloknak itt nincs jövőjük, akárki is lesz hatalmon, menjenek el, Oroszországba vagy Európába, mindegy, csak el innen.”

Marina itt marad, azt mondja, már csak azért is, hogy ezzel is keresztbe tegyen az ellenségnek. Hogy ki az ellenség, azt egy nevetéssel üti e, végül azért mégis kiderül, hogy a kijevi vezetésre gondol.

„Amikor Kijevben tavaly tüntetések indultak, nem gondoltam, hogy háború lesz. Bár itt szinte mindenki oroszul beszél,

nem is gondolkodtunk azon, hogy ukrán vagy orosz nemzetiségűek vagyunk. Most már számon tartjuk a különbséget”

– Marina is a kijevi hatalomból részt kapott nacionalistákat okolja a konfliktusért, nem csak azért, mert „elűzték a mi Janukovicsunkat”, hanem, mert végleg vissza akarták szorítani az orosz nyelvet.

„A hétköznapokban nincs nyelvi probléma, szinte mindenki ért is ukránul, de ha már orvossal kell beszélni ukránul vagy hivatalos papírokat kitölteni, az nehezebb a dolog. Nem akartunk mi nagy dolgot, föderációt, és hogy hivatalos rangot kapjon az orosz nyelv. Most viszont már sokkal többen vannak, akik inkább csatlakoznának is Oroszországhoz” – mondta Marina, nem titkolva, hogy maga is szavazott a függetlenségről.

„Mindenki elment szavazni, ilyen még a szovjet időkben sem volt”

– oszlatta el az asszony a szavazás tisztaságával kapcsolatos kétségeket. Szerinte Donyeck nagy többsége a nagyobb biztonságot nyújtó Oroszországba vágyik. „Csak a gazdagok nem, mert tudják, hogy ott behajtanák rajtuk az adókat, itt meg megszokták, hogy törvény felett állnak” – mondta Marina, anélkül, hogy kimondta volna az oligarcha szót, vagy megemlítette volna az ország leggazdagabb emberét, a Donyeckben naggyá lett, a konfliktus óta Kijevbe menekült Rinat Ahmetovot.

„Ami az ukrán tévéből ömlik, az szemenszedett hazugság. Az orosz adók a lényeget tekintve igazat mondanak, legfeljebb néha túloznak egy kicsit, esetleg azt mondják, hogy bombázás volt ott, ahol valójában nem volt” – mondta megengedően Marina.

Országomat egy nyugdíjemelésért

Natalija – nevét kérésére megváltoztattuk – Krasznodonból férjével és ismerősével vasárnap hagyta el Luganszk megyét. A határmenti városból csak Oroszország felé lehetett elhagyni a szeparatisták által ellenőrzött térséget, azon a határszakaszon, ahol Kijev vádjai szerint gond nélkül áramlik át az orosz katonai segítség a szakadárokhoz.

„Én is láttam ezt naponta. Volt ott minden, páncélosok, tankok, rendszámtábla nélküli katonai teherautók.

Mindenki tudja Krasznodonban, hogy honnan jöttek a harckocsik, nem is csináltak belőle titkot az oroszok”

– mondta a nyugdíjas nő, aki a határon 12 órás várakozás után jutott át, majd délebbre, Mariupol közelében már az ukrán erők által ellenőrzött területen tért vissza Ukrajnába, hogy fiánál, Kijevben találjon menedéket.

Elbeszélése szerint sokan maradtak Krasznodonban, a város nincs lerombolva, víz, villany van, élelmiszer kevesebb, a kenyérből akad hiány, csak Oroszország felől jön be valamennyi áru. A helyzet inkább Luganszk városban nehezebb. „De mi is sokat ültünk a pincében, délután kezdődtek a lövöldözések. Hogy épp kinek a gépeit hallottuk a levegőben, ki dobhat ke bombát valahol, azt persze nem tudtuk. Ezt mindenki aszerint döntötte el, hogy Moszkvának vagy Kijevnek ad igazat. De mégis mindig azt gondoltam, most már tényleg vége lesz az egésznek. Mostanra éreztem úgy, hogy menni kell.”

„Ukrán vagyok, ez a hazám, nem akarom, hogy Oroszországhoz csatlakozzunk. Lehet, hogy kisebbségben voltam ezzel otthon, bár nehéz megmondani, mert az oroszpártiak nagyon hangosak, sokan inkább nem mondják el mit is gondolnak.”

Natalija szerint sokan az ismerősei közül Krím példáján felbuzdulva a nagyobb nyugdíj reményében szavaztak a függetlenségre,

ami az Oroszországhoz való csatlakozás előszobája lehetne. „1100 hrivnya nyugdíjam van, ebből tényleg nem lehet megélni” – mondta a 60 éves, korábban vezető beosztásban dolgozó gépészmérnök (1 hrivnya 17 forint). Kijevbe érve azonban már annak is örül, hogy ehhez hozzájut. A szeparatista területen ugyanis egy hónapja már nem kapta meg.

Nyelvlecke helyett háború

„Mindenütt kint van a Luganszki Népköztársaság zászlaja az utakon, de hogy kik vezetik, kik bízták meg őket, azt nem tudom. Minket senki sem kérdezett. Nyugdíjat, fizetést viszont nem ad, az biztos” – mondja az oroszok védelmére hivatkozva létrejött szeparatista kváziállamról.

A nyelvkérdést Natalija csak mellébeszélésnek tartja. Ő maga sem tudná megmondani, ukrán vagy orosz az anyanyelve, egyformán használja. „Soha életemben nem szóltak meg, ha oroszul beszéltem, senki nem fenyegetett. Hol ukrán, hol orosz műsort nézek észre sem veszem.” Elismeri, ezzel nincs mindenki így, és lehet, hogy van, aki nem érti a gyógyszeren a használati utasítást, de bárki lefordítja ha kell.

„Azért folyik a háború, mert van két tucat ember, aki nem tud megtanulni tíz szót egy hasonló nyelven?”

– jelezte a helyzet abszurditását Natalija.

Nem mélyek még a sebek

„Nagyon szeretnék már hazamenni, az ismerőseim is, akikkel beszélek, mind csak erre várunk” – Natalija szerint a béke helyreállításával hamar normalizálódna az élet a szakadár területeken is. „Ismerek a házunkból olyan fiúkat, akik beálltak az LNR-hez harcolni, de ez mulandó butaság.” Az ellentétek szerinte egyáltalán nem mélyek még.

 „A barátnőm, aki velünk jött el autón, oroszpárti. Sokat vitatkozunk, de ettől még barátok vagyunk.

Most Odesszában van a fiánál, ő is vágyik haza. Ha visszamehetünk, mindenki békében fog élni. Rajtunk biztosan nem múlik.”