Melinda, Vivien
-5 °C
3 °C

Ők mindig csak segíteni jönnek

2014.09.18. 01:03
Ma hetvenöt éve, hogy a Szovjetunió hátbatámadta a náci Németország ellen küzdő lengyeleket. Az 1941-ig tartó német-szovjet barátságot megalapozó Molotov-Ribbentropp paktumot sokáig titkolták, a közös megszállás emléke ma is él a lengyelekben. Roman Kowalski nagykövet Ukrajnában látja megelevenedni az akkori szovjet módszereket, ezért szeretné, ha a magyar kormány kevesebb pragmatizmust és több szolidaritást mutatna az ügyben.

1939. szeptember 17-én pirkadat előtt a hatalmas Pripjaty-mocsaraktól északra és délre két nagy szovjet seregtest sorakozott fel; hajnali négy órakor az Ukrán és a Belorusz Front lovashadosztályai és harckocsiékei mélyen benyomultak lengyel területre. Velük szemben csak a Határvédelmi Hadtest 20 ezer katonája volt elszórva az 1921-ben megállapított hosszú lengyel-szovjet határ mentén. A lengyel hadsereg színe-java ugyanis az országot nyugat felől lerohanó náci Németország hadseregét próbálta feltartóztatni – sikertelenül.

Ezek most segíteni vagy hódítani jönnek?

A lengyel hadvezetés nem számolt szovjet támadással – de ha számolt volna, sem rendelkezett tartalékokkal feltartóztatására –, ezért a tanácstalan Edward Rydz-Śmigły némi vita után arra utasította a határvédelmet, hogy ne akadályozzák a Vörös Hadsereg előrenyomulását. A Luftwaffe által tönkrebombázott kommunikációs hálózat miatt azonban a parancs nem jutott el minden egységhez, így sokan nem tudták, mitévők is legyenek a szovjetekkel szemben, akik egyrészről az elnyomó oroszok örökösei, másrészről a németeket utáló szláv testvérek, harmadrészről az 1920-ban már egyszer visszavert kommunisták. Az egyik katona évtizedekkel később így emlékezett vissza szeptember 17-re:

Teljesen tanácstalanok voltunk, nem tudtuk, hogy a szovjetek azért jönnek, hogy a németek ellen segítsenek minket, vagy ez valami új támadás. Amikor elkezdődött a tűzpárbaj, és a szovjet repülők elkezdtek bombákat szórni a fejünkre, akkor rögtön megvilágosodtunk.

A harc rövid volt, de heves. A hadüzenet nélkül érkező Vörös Hadsereg valamennyire azért megpróbálta fenntartani a segélycsapat-illúziót, ezért nem nagyon erőltette a lengyel katonák megsemmisítését – ennek ellenére az 1944/45-ös brutalitást idéző véres atrocitásokról is maradtak fenn beszámolók. A határvédelem részsikerei ellenére - hiába volt elképesztő túlerőben a Vörös Hadsereg, még mindig nagyon érződött az 1937-38-as tisztogatás - október elejére véget ért a szervezett ellenállás. A szovjet-lengyel harcok minkét oldalon nagyjából 3000 halálos áldozatot követeltek - a pontos számok a szovjet nyilvántartások megbízhatatlansága miatt valószínűleg soha nem fognak kiderülni.

Arról vita folyik, hogy tényleg a szovjetek verték-e be az utolsó szöget Lengyelország koporsójába, hogy nélkülük a lengyelek valóban ki tudtak volna tartani addig, amíg Nyugaton meg nem indulnak a francia csapatok a védtelen Ruhr- és Saar-vidék ellen. A nyugati szövetségesek 1940 májusáig tartó töketlenkedését - a franciák eleve két hetet kértek a lengyelektől, míg meg nem indítják a támadást, de ennek a duplája sem volt elég - elnézve nem hiszek ebben a forgatókönyvben.

Az viszont tény, hogy a szovjet támadás kezdetén még több százezer lengyel katona állt fegyverben - akiket a Vörös Hadsereg nagyrészt foglyul is ejtett. És miután a Visztula vonalánál létrejött az új német-szovjet határ, mindkét oldalon megindult a leszámolás, a szovjet megszállási övezetben nem kisebb hévvel, mint a náciknál. Ahogy a korszak történetét tanulmánykötetben feldolgozó Kovács István keserűen jegyzi meg:

Azokat a lengyel tiszteket, akik egyetlen puskalövés leadása nélkül kerültek fogságba, ugyanaz a sors érte, mint akik az utolsó töltényig harcolva jutottak a szovjetek kezére: ezek is, azok is Katyń, Kalinyin és Mjednoje tömegsírjaiban végezték 1940 tavaszán.

Nem azért ölünk meg, mert zsidó vagy, hanem azért, mert burzsoá

A szovjetek ugyanis eleve nem felszabadítani, vagy a menthetőt menteni, hanem hódítani érkeztek. Ezt a szándékukat a két rezsim megbékélését kinyilvánító - a lengyeleket, gondolhatjuk, sokként érő - 1939. augusztus 23-án kötött Molotov-Ribbentropp paktum titkos záradéka le is szögezi. A világháború alatt végig titokban maradt záradékban ugyanis Hitler és Sztálin szépen felosztották egymás között Kelet-Európát Kirkenestől Kisinyovig. A szovjetek tehát nem preventív módon, hanem a németek tudtával és jóváhagyásával vonultak a Visztuláig, kebelezték be az egész Baltikumot, majd csipegettek le értékes területeket Finnországról és a francia támogatástól megfosztott Romániáról.

Német - Szovjet felvonulás (1939. szeptember 22)

Azt fontos megemlíteni, hogy a meghódított területek vallásilag és nemzetiségileg igen tarka képet mutattak (az 1931-es népszámlálás azt mutatta, hogy a későbbi szovjet megszállási övezetben a lengyelek aránya nem érte el az 50 százalékot), és a lengyel állam gyakran nem bánt kesztyűs kézzel saját kisebbségeivel. Ezért a szovjeteket a litvánok, ukránok és zsidók egy része felszabadítóként üdvözölte.

De nem sokáig. A kijózanodás ugyanis gyors volt és brutális. Ahogy azt Ungváry Krisztián néhány éve plasztikusan megfogalmazta:

A [Molotov-Ribbentropp] paktum ezekben az országokban a társadalmi elitek fizikai megsemmisítését is eredményezte, még azelőtt, hogy a német csapatok egyáltalán odaértek volna. A tömeges kivégzések mellett százezreket deportáltak szovjet koncentrációs táborokba. Nem csoda, hogy az érintett területek lakosságának többsége máig nem tud felszabadítóként tekinteni a szovjet csapatokra.

A történelmi tudatban máig elevenen él az a kép, hogy a Singer- és Babel-novellák sokszínű, ukrán-litván-lengyel-zsidó-német-ukrán-ésmégkitudjamilyen Kelet-Európáját a nácik számolták fel. De a valóság az – és most nem kezdenék bele a két rezsim bűneinek az áldozatok szempontjából amúgy is közömbös méricskélésébe -, hogy a tisztogatásért Sztálin és Hitler közösen feleltek. A különbség csak az, hogy Moses Schorr varsói rabbinak, a lengyel Szenátus tagjának, jeles humanistának nem azért kellett az üzbegisztáni Posty kényszermunkatáborában meghalnia, mert zsidó, hanem azért, mert burzsoá.

Norman Davies angol történész így írja le a szovjet-német ideológiai partnerséget a magyarul is megjelent monumentális Lengyelország történetében:

Az NKVD és a Gestapo szorosan együttműködött. Az oroszországi német kommunistákat átadták a Gestaponak, cserébe a németországi orosz és ukrán emigránsokért. Mindkét fél leplezetlen gyűlölettel tekintett a lengyelekre és a zsidókra. Valóban nehéz lett volna különbséget tenni a német „fajidegen” és a szovjet „osztályidegen” megjelölése között.

Ezt nehezen lehet elmagyarázni az elvtársaknak

A Szovjetunió német támadás előtti világháborús szerepét mifelénk sokáig nagy erőkkel titkolták. A Molotov-Ribbentropp paktum szövege is olyan titkos volt, hogy szinte csak a véletlennek köszönhetően maradt fenn. 1946-ban Molotov ugyanis a szovjet példányt eltüntette (csak 1992-ben találták meg az SZKP archívumában), de Ribbentroppét – 9800 oldalnyi egyéb külügyi anyaggal együtt - mikrofilmre másolták, és 1945 februárjában a Mülhausenben Robert von Lösch, a német külügyminisztérium egyik munkatársa elásta. De természetesen az államszocializmus történelemtudományában a szovjetek felelősségét nem lehetett felvetni, én is emlékszem, hogy az 1989 előtt kiadott könyvek a szeptember 17-i inváziót kizárólag a geopolitikai szükségszerűséggel magyarázták - a többi néma csend.

A paktumból, majd az utána évenként kötött gazdasági egyezményekből azonban kitűnik, hogy 1941-ig lényegében a Szovjetunió biztosította a részben brit tengeri blokád miatt kiesett nyersanyagot a német hadiipar számára, cserébe pedig a németek enyhítették a Téli háború miatt elrendelt amerikai embargóval fellépő szovjet géphiányt. Talán nem túlzás azt állítani, hogy lényegében Sztálin fegyverezte fel Hitlert arra a háborúba, melyet a német diktátor az ő megsemmisítésére tervezett.

Azaz paradox módon a történelem legparanoiásabb diktátora egyetlen emberben bízott meg: abban, aki később a legközelebb jutott ahhoz, hogy megsemmisítse.

A szívélyes kapcsolat ráadásul túlment a gazdasági ésszerűségen, Sztálin a Kominternen keresztül szigorúan megtiltotta a nemzetközi antifasiszta mozgalomnak, hogy a nácizmus ellen harcoljon. Ennek olyan bizarr megnyilvánulásai is voltak, mint amikor a vezető francia kommunista lap, a L'Humanité Franciaország megszégyenítő veresége után - szintén Ungváry közlése szerint - olyan frázisokat pufogtatott, hogy

mennyire bátorító látni a párizsi munkásság barátságos viselkedését a német katonákkal szemben, akár a bisztróban, az utcasarkon.

A lengyelek Ukrajnában ismernek rá 1939-re

A nácik és a szovjetek együttműködése ma már szakmailag igazolt tudományos tény – kivéve Oroszországban, ahol az egész sztálinizmushoz igen ellentmondásosan állnak. Egyfelől ugyanis milliónyi család megnyomorítójának tekintik, másfelől pedig azért mégiscsak ő nyerte meg a Nagy Honvédő Háborút. Ezt az ellentmondást - sok más orosz ellentmondással együtt - nehéz lenne magyar fejjel egyszerűen feloldani.  

Az mindenesetre biztos, hogy Vlagyimir Putyin már régóta próbálja saját politikai érdekei mentén elsimítani a Sztálin-életmű egyenetlenségeit. A duma idén májusban például nem csak a náci háborús bűnök tagadását emelte be a büntető törvénykönyvbe, de furcsa módon „ a Szovjetunió szerepének torzításá”-t is, ami több orosz történész szerint is azt jelenti, hogy többé nem lehet értelmes vitát folytatni a rendszer 1941 június 22-a előtt folytatott politikájáról.

A hivatalos orosz múltértelmezésre azért is érdemes nagyon odafigyelni, mivel az ukrajnai agresszióból számtalan, 75 évvel ezelőtt ismerős elem köszön vissza. És ezek a hasonlóságok a Molotov-Ribbentropp paktum egykori áldozataiban azonnal megszólaltatták a vészcsengőket. Lengyelország magyarországi nagykövete, a 17 éve hazánkban élő Roman Kowalski például egy jottányit sem kertelt, amikor arról kérdeztem, mi is a közös Lengyelország és Ukrajna megtámadásában:

Rengeteg olyan elem van, mely annak a tragikus szeptemberi napnak aktualitást ad.

Kowalski rámutatott arra, hogy a történelmi előzmények miatt persze 1939 előtt sem volt baráti a lengyel-szovjet viszony, de Sztálinnak alapvetően a németekkel szemben voltak geopolitikai érdekei. Így azután a későbbi, 1945 után hivatalos magyarázatokban a lengyeleket okolták, hogy mereven ellenálltak a német követeléseknek, és nem biztosítottak korridort biztosítani Kelet-Poroszországba.

És most hasonló logika alapján persze most szegény Ukrajna a hibás, hogy nem hajlandó egy csatornát biztosítani Putyinnak a Krímbe.

Ahogy akkor a Kominternen keresztül jelentős ötödik hadoszlopot működtettek az aktuális moszkvai irányvonal külföldi elfogadtatására, Kowalski szerint most az üzlet az, amivel igyekeznek sakkban tartani Európát.

A másik fontos visszaköszönő elem az, hogy a diktátorok sohasem támadnak, hanem mindig segítenek.

Akkor is segítettek az ukrán és belorusz kisebbségek „felszabadításában”. És most is, amikor állításuk szerint szegény ukrán állam működésképtelen, muszáj segíteni az oroszoknak, és az ukránoknak is, akiknek a feje fölött a „fasiszta” rezsim uralkodik.

Magyarország sem ülhet meg demokrata fenékkel diktatórikus lovat

Az utolsó hasonlóság említésénél rákérdeztem arra, mit szól Kövér László azon kijelentéséhez, mellyel lényegében kétségbe vonta az ukrán állam létét. Kowalski állítása szerint el sem hitte, amit olvasott:

Szerintem ezt Kövér László maga sem gondolhatta így, mert az államiság kétségbevonása borzasztó felelőtlenség lenne.

Mindazonáltal érezhető volt, hogy a nagykövet neheztel a kormány kétlelkű politikájára.

A szolidaritást hiányolom. Ezt a hiányt pedig nem szabad pragmatizmussal magyarázni. Az üzleti gondolkodásban nagyon könnyű szem elől veszíteni az értékeket. A politikában kiegyensúlyozottságra van szükség: Nem lehet az, hogy valaki eszméletlenül demokrata, de közben a gazdaságban az értékekkel nem számolva bármire képes. Nincs olyan, hogy galamb a gazdaságban és héja a politikában.

A történelmi tapasztalatokkal szembemenő pragmatizmusra szerinte a gazdasági rivalizálás sem mentség. 

Azt sem tehetjük meg, hogy másokra mutogatunk. Mert a távoli országok, mondjuk a spanyolok vagy portugálok esetében még valamennyire érthető, ha Kelet-Európában az üzletet helyezik előtérbe – szerencsére már a franciák is elálltak a helikopter-hordozók leszállításától -, de mi itt a határnál nem engedhetjük meg, hogy így gondolkozzunk.

A nagykövet emlékeztetett arra, hogy Magyarország a II. világháború kezdetén nem viselkedett ilyen pragmatikusan, komoly kockázatokat vállalva lengyel menekültek tízezreit fogadta be, rejtegette; csak 1939-ben 60 ezer katona (!) előtt nyitotta meg a határt. Ezt, a magyar köztudatban kevéssé élő gesztust Lengyelországban a mai napig nagyon komolyan számon tartja:

Erre a szolidaritásra mi mindig hálával emlékezünk.