Valér
1 °C
9 °C
Index - In English In English Eng

Tovább bosszantja-e Brüsszelt a brit–magyar szövetség?

000 Par7694063
2015.05.07. 20:31
Orbán Viktor természetes szövetségesének számít a Brüsszel ellen vívott háborújában David Cameron brit miniszterelnök, akinek újraválasztásáról csütörtökön döntenek a britek. Orbán és Cameron kapcsolata elég egyenlőtlen és rendszertelen, de bizony volt, amikor egy este erejéig azt lehetett hinni, a brit–magyar tengelyen bukik az Európai Unió.

A csütörtökön az újraválasztásért induló David Cameron miniszterelnök és Orbán Viktor kapcsolata nem egészen hétéves múltra tekinthet vissza. Orbán 2008 őszén látogatott el hozzá Londonba, amikor Cameron épp a magyar ellenzék vezetőjéhez nagyon hasonló pozícióban volt: mindketten arra készültek, hogy 2010-ben megtörjék a hosszú baloldali uralmat, ami az MSZP esetében 8, a Munkáspárt esetében 13 évre nyúlt.

A találkozó nyilvános része az egy pártcsaládokba tartozó, de sok közös ideológiai pontot nem találó vezetők barátságos semmitmondásaival telt el. Az adó- és bürokráciacsökkentés, az agresszív Oroszország miatti aggodalom akkor bármely két uniós tagállam fővárosában általános beszédtéma lehetett volna. De legalább készült egy baráti hangulatú fénykép a dolgozószobában:

20081127 London 124966
Fotó: fidesz.hu

A londoni látogatást Orbán 2010 decemberében már miniszterelnökként ismételte meg. Akkor már komoly tétje volt a találkozónak: lényegében azt puhatolta ki Cameronnál, mire lehet számítani a britektől a 2011 első félévében abszolvált uniós magyar elnökség alatt. Orbán leginkább az elnökség kulcsintézkedésének számító, a közös gazdasági kormányzásról szóló hatos csomag sorsa miatt aggódhatott, hiszen a britek mindig is jeleskedtek a közös uniós cselekvési tervek megfúrásában. 

Kell egy partner a vétóhoz

A két párt közti intézményes kapcsolatot már akkor megnehezítette, hogy a toryk és a Fidesz nem ugyanabban a pártcsaládhoz tartozik. Ahogy az köztudott, a Fidesz az Európai Néppárt (EPP) tagja, a konzervatívok viszont az európai politika hagyományos trolljaiként nem az unió motorjának számító EPP-ben képzelték el jövőjüket, ezért 2009-ben kiléptek az EPP-ből, és létrehoztak egy saját frakciót.

Az Európai Konzervatívok és Reformerek képviselőcsoportja az EP-ben lényegében ugyanazt a mérsékelt brit euroszkepticizmust és antiföderalizmust képviseli, mint a Tanácsban a konzervatív kabinet. De mivel a frakcióalakításnak megvannak a maga szabályai, ezét Cameron nem egyedül vágott bele a frakciózásba: partnerei között van a (korábban szintén Orbán szövetségesének számító) lengyel Jog és Igazságosság, vagy a Václav Klaus-féle cseh Polgári Demokratikus Párt is.

De az Unió legfontosabb kérdéseiről azért még mindig a tagállami vezetők döntenek. Az uniós csúcsokon Cameron rendszerint különutas álláspontot képvisel (mármint a hagyományos német–francia tengelyhez képest), és mivel a tagállamoknak mindenképpen konszenzusra kell jutniuk, ezért a brit vétó önmagában is elégnek szokott bizonyulni – inkább a vétó nyomatékosításához van szükség szövetségesekre. Például Orbán Viktorra.

Az elmúlt években a magyar miniszterelnök két fontos válságban is Cameront választotta az egységes uniós döntéssel szemben.

Első bosszantás: együtt az uniós szigor ellen

Először a válság miatt 2011. decemberben összehívott uniós csúcson, amikor a tagállamok költségvetésének szigorúbb ellenőrzéséről akartak dönteni a vezetők. A hagyományosan éjszakába nyúló tanácskozáson kiderült, hogy Cameron mellett általános megrökönyödésre Orbán is megvétózta az EU alapszerződésének módosítását, mely a tagállami alkotmányokba íratta volna az adósságplafont.

Orbán vétóját pár órával a bejelentés után a magyar diplomácia igyekezett felpuhítani; és azóta sem világos, mit kínálhatott Cameron Orbánnak a támogatásért, és egyáltalán miért volt szükség a rövidke koalícióra. A Cameronnal való összefogásnak a brit sajtó nem tulajdonított nagy jelentőséget, a legtöbbször meg sem említették Orbánt, vagy ha – mint a Financial Times – mégis, akkor úgy, hogy

Cameron rangon alul házasságot kötött

Hogy az ad hoc támogatást nem sikerült tartós szövetségesi viszonnyá konvertálni, jelzi, hogy Orbán 2013. októberi látogatása alkalmával elmaradt a közös sajtótájékoztató, amit a brit és magyar kremlinológusok (izé, downingstreetológusok) azzal magyaráztak, hogy a magyar miniszterelnök az illiberális állam építésével konzervatív körökben is nehezen lett vállalható. Az utóbbi időszakban még olyan konzervatív személyiségek is kikeltek Orbán ellen, mint Lord Chris Patten volt hongkongi kormányzó, a BBC exelnöke.

Második bosszantás: együtt Juncker ellen

A másik ügy, melyben Cameron és Orbán közösen álltak ki az európai politikai fősodor ellen, a Jean-Claude Juncker bizottsági elnökké választása elleni kampány volt. 2014 nyarán úgy tűnt, hogy Orbán jól taktikázott, amikor csatlakozott a saját pártjának jelöltjét megpuccsolni akaró klikkhez. Hamar kiderült azonban, hogy Angela Merkel mégsem akarja olyan vehemensen letörni az Európai Parlament ambícióit, mint ahogy azt a svéd–holland–brit–magyar kvartett gondolta (a jelölés feletti maradkodásról itt olvashat részletesen).

Ezért mire kikötött a kies harpsundi tó mólójánál az a bizonyos csónak, az egyeztetésről csak a lapokból értesülő Orbán arra eszmélt, hogy a Juncker-ellenes táborban már csak ketten maradtak: Cameron és ő. De a magyar miniszterelnök ezúttal legalább az eljárás végéig kitartott szövetségese mellett, így aztán a 26 igennel szemben le is adhattak összesen kettő darab ellenszavazatot.

A néppárti jelölt elleni kampányban Cameron nagyjából azt tette, amit saját euroszkeptikus szavazói elvártak tőle: játszotta az EU-ellenes partizánt. Ezt a szerepet Orbán szavazóinak egy része is minden bizonnyal értékelte, azonban ezzel a húzással, saját pártcsaládjának hátba támadásával a Fidesz csúnyán meglepte a tavaszi Békemeneten még mellette kampányoló Európai Néppárt vezetőségét. Márpedig az ilyen meglepetéseket a politikában nem nagyon szeretik, és a húzás időlegesen kifejezetten meggyengítette a Fidesz pozícióját – vagy legalábbis hitelét – a vezető jobbközép pártszövetségben.  

Lesz-e harmadik forduló?

Lehet. Cameron mostanában azzal jött elő, hogy a bevándorlás és a külföldiek munkavállalásával kapcsolatos döntési jogköröket vissza kell venniük a tagállamoknak az EU-tól, és ebben a törekvésben partnerként számít Orbánra is – pontosabban számíthatna, ha odahaza nem pont a magyarokhoz hasonló bevándorlókra hegyezné ki mondanivalóját. De az uniós politikában ennél nagyobb ellentmondások is elsimultak már.

tumblr ni27otgBot1tqypyno1 1280.gif
Fotó: pontosan-ahogy.tumblr.com

Mint az köztudott, az idei Orbán-évértékelőn bevezetett „keményen dolgozó kisember” hívószó a Cameron által 2013 óta sulykolt „For hardworking people" szlogen tükörfordítása. A kommunikációs szlogenek lenyúlása – ami egyébként nemzetközileg abszolút bevett gyakorlat – mellett azonban a két pártnak szakpolitikai szempontból nincs sok köze egymáshoz. És bár Orbán a brit közvélemény előtt szeret Thatcher-rajongóként mutatkozni, de ez a kötődés is inkább csak érzületi, nem pedig tartalmi. Mégis, a kommunikációs panelek és egyéb külsőségek alapján a brit–magyar csapat a jövőben is jól elműködhet, már ha Cameront újraválasztják.

Ha párhuzamokat akarunk keresni a két kormányfő által manapság hangoztatott ügyek között, ami ismét közös platformra terhelheti őket, akkor a bevándorlókkal szembeni szigorítás kérdését lehet közös vonásként leírni. Orbán Viktor retorikája itt azonban sokkal közelebb áll a Nigel Farage által vezetett EU-szkeptikus UKIP-éhoz, mint a toryékhoz. Cameron ugyanis soha nem indulhatna többé konzervatív színekben egy olyan kategorikus kijelentés után, mint hogy

nem akarunk tőlünk különböző kulturális tulajdonságokkal és háttérrel rendelkező jelentős kisebbséget látni magunk között,

vagy hogy

a gazdasági bevándorlás rossz dolog Európában, nem szabad úgy tekinteni rá, mintha annak bármi haszna is lenne, mert csak bajt és veszedelmet hoz az európai emberre.

Ráadásul a brit konzervatívoknak eszük ágában sincs megszállni a Munkáspárt térfelét. Márpedig miközben Orbán Viktor Camerontól nyúl szlogent, addig Nagy-Britanniában a rezsicsökkentés ötletével nem a konzervatívok, hanem a munkáspárti Ed Miliband jött elő, amit Cameronék végül egy energiatakarékos lakásprogrammal blokkoltak (Magyarországon a baloldal próbálkozott igen erőtlenül egy hasonló kontrázással).

Az államosítás is már évtizedek óta a Labour asztala, az ő „marxizmusukkal” szemben Cameron simán bevállal olyan kapitalista hitvallásokat, melyeket Magyarországon nemhogy a kormány, de parlamenti ellenzéke sem merne:

A profit nem a probléma, hanem a megoldás. Nem a kormány teremt munkahelyeket, hanem a cégek fizetnek bért az emberek zsebébe, amiből étel kerül az asztalukra. Ettől lehet sikeres az ország.