Vendel
6 °C
19 °C

Amerikai Birodalommal az Iszlám Állam ellen

GettyImages-2026192
2015.05.28. 11:29

Robert D. Kaplanból, az amerikai külpolitika egyik díjakkal teleaggatott koponyájából furcsa gondolatfoszlányok törtek elő a Foreign Policy hasábjain: úgy véli, hogy

Amerikának imperialista eszközöket is be kéne vetnie a béke megteremésére.

A CIA-től a Pentagonon át az összes vezető hírtévéig mindenkinek szakértősködő Kaplan egy a stabilitást adó birodalmi vagy nemzetállami keretek töredezését bemutató közel-keleti helyzetértékelésből vezeti le meghökkentő kijelentését .

  1. A legutóbbi birodalmi struktúra 1918-ban porladt széjjel, amikor az Oszmán Birodalom I. világháborús vereségével szétesett az egységes igazgatási keret.
  2. De elporladtak az imperialista bírvágytól vezérelve kialakított befolyási övezetekből születő nemzetállami határok is; a britek által megrajzolt Irak, a volt francia Libanon és Szíria határai cseppfolyóssá váltak.
  3. A legutóbbi években fellegzett be az elnyomó, de mégis több-kevesebb stabilitást nyújtó nemzetállamoknak: Kaddafi és Huszein halott, Aszad a túléléséért küzd.
  4. És végül, de egyáltalán nem utolsósorban eltörött napjaink Nagy Egésze, az Egyesült Államok külpolitikai stratégiája is – a bushi demokráciaexportot és az Obama-féle megbékélési politikát is beleértve.

Kaplan a dezintegráció foka alapján három kategóriába sorolja a közel-keleti országokat:

  1. Az első csoportba Marokkó, Egyiptom és Tunézia tartozik, ahol az ókor óta mindig fennállt valamilyen államalakulat, és soha nem volt kérdés az állam léte, legfeljebb a kormányforma.
  2. Vannak az instabil országok, melyek földrajzi határai és egységes identitása is bizonytalan (nem kis részben azért – ismeri el Kaplan –, mert részben az európai imperializmus kreatúrái): Líbiát, Szíriát és Irakot csak a gyarmatosítók uralma vagy egy különösen keménykezű diktátor tarthatta egyben.
  3. És van az erős helyi hagyományokra alapozó identitással rendelkező és napjainkban éppen ezért kiemelkedő Törökország, Irán és Szaúd-Arábia (ez utóbbi állam ősi tradícióiról annyit, hogy szintén első világháborús termék, és az olaj 1938-as felfedezéséig tökéletesen jelentéktelennek számított uralkodóháza és az általuk képviselt vahabita iszlamizmus is).

Kaplan bónuszként megemlíti a minden kategorizálásban megjelenő kivételeket is, a mesterséges eredetű, de mégis stabil Jordániát, az évszázados tradíciókra visszatekintő, de mégis instabil Jement és az Abdelaziz Bouteflika haldoklása közben ki tudja, merre tartó Algériát.

Hogy a helyzet kaotikus, és a konfliktusnak annyi rétege van, hogy még leírni is nehéz? Semmi baj, Kaplan látja a megoldást: az Egyesült Államok következő elnökének 2017-től

újra imperialista eszközökkel kéne rendet teremtenie a Közel-Keleten.

És arra inti az USA jelenlegi és leendő döntéshozóit, hogy

ne a demokrácia megteremtésén görcsöljenek, hanem segítsenek hatalomra stabil rezsimeket.

Azt Kaplan nem fejti ki, konkrétan milyen eszközökkel kéne beavatkozni abban a térségben, ahol az USA nyolc év alatt 170 ezer katonát bevetve még az egyszer már legyőzött Irakban sem tudott egy életképes rendszert összekalapálni. Arra az eshetőségre sem tér ki, hogy mi van, ha a „diktatórikus stabilitás” csak egy mítosz, mert a diktatúrák maguk ássák meg a sírjukat, melybe aztán magukkal rántanak még néhány millió alattvalót is.

Nem kell szégyellni a gyarmatosítást!

Nem Kaplan az első, aki imperialista (kevésbé kommunistának hangzó szóhasználattal: birodalmi logikán alapuló) megoldásokat szorgalmazott a térségben. A kiváló brit történész, Niall Ferguson két monográfiáját, az Empire-t és a Colossus-t is annak szentelte, hogy fellazítsa a birodalmakkal szembeni reflexszerű elutasítást és lelkiismeret-furdalást. Ferguson az Empire-ben a Brit Birodalom civilizatorikus eredményeit méltatja a vasútépítéstől a békés globális kapcsolatok kiépítéséig – ami így egyszerű apológiának tűnik, de a könyv nem egy dicshimnusz vagy nosztalgiairat, és tényleg sok elgondolkodtató érvet sorakoztat fel, miért nem szabad szégyenlősködni, ha a „bukott államok” feletti gyámkodásról van szó.

Ez utóbbi gondolatot fejti ki bővebben az iraki háború előestéjén megjelent Colossus, ami arról szól, hogy az USA megalapítása óta a gyarmatosítás és az imperializmus legnagyobb ellenzőjének számít, de közben a nemzetközi kapcsolatok logikája miatt kétszáz éve folyamatosan imperialista nagyhatalomként lép fel. Ferguson ezért arra biztatja az amerikai kormányzatot (mármint az akkori Bush-kabinetet), hogy próbálja levetkőzni az álszentséget, és vállalja be a nemzeti szuverenitás hamis tabujának felrúgását, az igazgatási feladatokat, a rendteremtést, az államszervezésben bevált angolszász értékek – ő elsősorban a szabadságot hangsúlyozza – propagálását.