Móric
5 °C
22 °C
Index - In English In English Eng

A menekültválsággal mentheti meg Putyin a szír diktátort

000 Nic6484214
2015.09.16. 14:45 Módosítva: 2015.09.16. 16:43
Három éve, de még három hónapja is bukott embernek tűnt, ám 240 ezer halottal és 12 millió menekülttel később ma mégis úgy tűnik: Szíria jövője nehezen képzelhető el Bassár el-Aszad nélkül.

A diktátor túlélése már 2012 óta szövetségeseitől függ: ekkor kapcsolódott be – Irán hosszas könyörgésére – a síita Hezbollah terrorszervezet a szíriai polgárháborúba, a libanoni székhelyű terroristákat Irakból átdobott síita milicisták követték, de 2015-re már ők is kevésnek bizonyultak. Az Aszad-rendszer egész egyszerűen kivérzett, fő bázisa, az összlakosságnak alig 12 százalékát kitevő alavita kisebbség kivérzett. És ez nem túlzás, hiszen megalapozott becslések alapján

2011 óta minden harmadik hadra fogható szíriai férfi meghalt

Az ellenzéki erők – itt nem csak formalitás a többesszám, mert tényleg szinte minden várost más összetételű koalíció próbál megvívni – vérszemet is kaptak, ezért a kormánynak egy általános offenzíva közepette kellett megkezdenie az SOS-válságkezelést. Első körben a rezsim profilkarcsúsítást hajtott végre, visszavonult a távolabbi, nehezebben védhető vidékekről, és kizárólag az ország középső tengelyére koncentrálta a védelmet. Ez a tengely azonban – ahogy ebből a harctéri körképből kiderült – már igencsak meglazult. Aszad nyilván jelezte támogatói, Irán és Oroszország felé, hogy képtelen tovább tartani magát, mondandójának pedig egy nyilvános bejelentéssel adott drámai hangsúlyt.

Az oroszok nem akarták elveszíteni a szovjet időkből megmaradt egyetlen vazallusukat és egyetlen földközi-tengeri támaszpontjukat elveszíteni, az irániak pedig nem akartak elveszíteni azt a síita rezsimet, amit 1979 óta patronáltak. Aszad megmentéséhez viszont azonnal lépni kellett, hiszen az an-Núszra vezetésével támadó Hódítás Hadserege már az al-Ghab fennsík mögé szorította a szír kormánycsapatokat, és onnan már csak a tengerbe lehet hátrálni.

Az oroszok azonban vették az adást, és politikai valamint katonai szinten is nagy energiával vetették bele magukat a mentőakcióba. Az első persze a katonai támogatás, hiszen ha Latakia és Tartúsz elesik, akkor oda minden tárgyalási alap. A katonai lépéseket ebben a cikkben már összeszedtem, a lényeg: a legmodernebb felszereléseket és elitalakulatokat dobták át Szíriába, kedden már az idei 59. orosz szállítmány hajózott át a Boszporuszon.

De a direkt katonai segítségnyújtás csak a elsősegély volt, és nem valószínű, hogy Oroszország sokkal többet akarna vagy tudna nyújtani, mint hogy letesztelje az iszlamistákon legújabb harceszközeit, és megakadályozza Latakia és Tartúsz elözönlését. Ezért szakértők úgy vélik, Putyin inkább a politikai megoldást akarja megtámogatni néhány harckocsizóval és vadászpilótával.

Egyre kevésbé tűnik Aszad a főgonosznak

Fotó: Ho / AFP

Hiába vetett be vegyi fegyvereket, hiába kínoztatott meg ezreket, a jelenlegi szíriai felhozatalból a Nyugat számára már egyáltalán nem Aszad a legvállalhatatlanabb szereplő. Ha ugyanis netán az ellenzék győzne, akkor nem az arab zavasz demokrata bloggerei ülnének be a parlamentbe, hanem... senki, az ellenzéket domináló iszlamista erők ugyanis demokrácia helyett inkább a szaúdi vagy katari típusú sáriát vezetnék be.

És akkor még arról nem is beszéltünk, hogy a Nyugat gyorsan felejtő demokratikus közvéleményében ma már az Iszlám Állam a legnagyobb mumus – amire Aszad egyébként kis túlzással még egy puskalövést sem adott le, sőt, alkalmasint egy kis bombázással támogatta is –, ezért Aszad könnyen a kisebbik rossz szerepébe navigálhatja magát.

Megérett a pillanat

Putyin környezete azt is abszolút jól látja, hogy a menekültválság miatt az európai kormányok lépéskényszerbe kerültek. Miután minden uniós fórumon elhangzik, hogy Szíriában kell megoldást találni, ezért nyilván nehezen utasíthatnak vissza csípőből egy olyan javaslatot, mely azt ígéri, hogy véget vet a menekültek áradatának, még akkor is, ha a csomagban ott szerepel Aszad maradása.

Ráadásul az oroszok komolyan ráhozták a frászt az amerikaiakra, majd hirtelen békülékeny hangon előhozták a „terror elleni háború” szlogenjét, mellyel azt sulykolják, hogy a két nagyhatalomnak megvan a közös ellensége: az al-Kaida és persze az Iszlám Állam. És ebben van is némi igazság, hiszen az IS-ben több mint kétezer orosz állampolgár harcol – zömmel persze kaukázusi muszlimok. Az amerikai elnökválasztási kampányban pedig sokkal fontosabb hívószó az „Iszlám Állam”, mint mondjuk a „szíriai rendezés”.

Még Aszadot is beáldozhatják

Putyin a keddi bejelentését megelőző konferencián
Putyin a keddi bejelentését megelőző konferencián
Fotó: Sasha Mordovets / Europress / Getty

Az oroszok pragmatizmusa Aszadra is átragadt, legalábbis Putyin keddi moszkvai találkozójuk után bejelentette:

A terror elleni harcon kívül természetesen a szükséges politikai változtatásokon is el kell gondolkodni; Aszad elnök azonban kész arra, hogy az ellenzék egészséges részét bevonja a kormányzásba.

Azaz tálcán kínálta fel az Egyesült Államoknak, hogy az általa patronált mérsékelt ellenzéket, a Szíriai Ideiglenes Kormányt valamilyen hatalomhoz juttatja. De Putyin nem lenne Putyin, ha nem szúrt volna oda – részben jogos vádakkal – az USA-nak:

nem mi vagyunk azok, akik destabilizálták Irakot, Afganisztánt, Jement, Szíriát, egész régiókat. Nem mi vagyunk azok, akik elpusztítják az állami intézményrendszert, politikai vákuumot teremtve, melybe azonnal benyomulnak a terroristák.

Ráadásul véletlenül pont kedden jutott eszébe a Nobel-békedíjas Martti Ahtisaari volt finn elnöknek is az, hogy az oroszok 2012-ben még hajlandók lettek volna „elegánsan félreállítani” Aszadot, ha a Nyugat nem szállít fegyvert az ellenzéknek.

Ez a visszaemlékezés nemcsak időzítése miatt gyanús, hanem amiatt is, hogy az állítólagos ajánlattevő Vitalij Csurkin orosz ENSZ-nagykövet csak magánbeszélgetést említett, hivatalos ajánlatot nem. Az ajánlat létét később Moszkva is cáfolta. Emellett az USA csak 2014 végén döntött – akkor is vonakodva - arról, hogy fegyvert szállít a mérsékelt ellenzéknek. Ezért ezt az oroszok pragmatizmusát és a nyugatiak fafejűségét sugalló hír inkább értelmezhető hiperszubtilis üzenetként:

Oroszország el tud képzelni egy Aszad nélküli Szíriát, ha az ő érdekei nem sérülnek.

Szíria egy vonal a térképen

A Bassár el-Aszad személyével való sakkozásnak csak egyetlen bökkenője van: az egységes Szíria maga az Aszad-klán. Hogy miért? Elsősorban azért, mert Szíria egy mesterséges kreáció, amit 1916 májusában két diplomata, a brit Mark Sykes, a francia Francois Georges-Picot alkotott úgy, hogy fogtak egy térképet, és egy ceruzával húztak rajta egy szép egyenes vonalat Kurdisztántól a Jordánig.

Így:

És ezzel meg is lett az a francia gyarmat, melyet egészen 1936-ig nem is kezeltek egységes országként.

Az Aszad-klán ebben a térképasztal-országban egy olyan kisebbséget képvisel, mely demokratikus körülmények között aligha juthatott volna akár még egy miniszteri székhez is. Az alaviták évszázadokon át a Földközi-tenger partvidékére néző hegyek között rejtőzködtek, és szinte mindenben elkülönültek a többségi arab népességtől. Vallásukban is; a drúzokhoz hasonlóan ugyanis egy olyan ezoterikus szektát alkotnak, melynek nagyon kevés köze van az iszlámhoz. Ennek ellenére mégis a síitákhoz sorolja magát, ami elégséges jogalapot szolgáltatott az óriási többségben lévő szunnitáknak – pontosabban a török pasáknak –, hogy a XIX. században megpróbálják őket kiirtani.

A felemelkedést az I. világháború utáni francia gyarmatosítás jelentette. A franciák a gyarmatokon bevett oszd meg és uralkodj elv jegyében a szunnitákkal szemben főleg a Szíriában – igazából maga Szíria is ekkor jött létre, előtte ilyen ország soha nem létezett  dúsan tenyésző kisebbségekre támaszkodtak. Az alaviták főleg a katonaságban voltak túlreprezentálva, ennek egyik oka az volt, hogy a módosabb szunnitákkal szemben a szegényebb alaviták nem tudták kiváltani gyerekeiket a katonai szolgálatból.

Ez a militarizálódás az 1946-os függetlenség után azt eredményezte, hogy hiába élt még 1945-ben is csak 56 alavita Damaszkuszban, mégis az igen összetartó alaviták váltak a menetrendszerű puccsok és ellenpuccsok kulcsfiguráivá.

Bassár apja, Háfez el-Aszad a függetlenség után bonyolult intrikák és manőverek révén – ezek bemutatásával a fél Indexet meg lehetne tölteni, de tényleg – a légierőtől a világ nacionalista Ba'ath Párt elnökségébe, majd néhány puccsot követően az állam élére került. Kezdetektől fogva billegő hatalmát a következő – diktatúrákban nem éppen ismeretlen – eszközökkel egyensúlyozta ki:

  • nagyhatalmi támogatás, mely sokáig a Szovjetuniót jelentette, de Háfez a megfelelő pillanatban – az Öböl-háborúban – csatlakozott az amerikaiakhoz;
  • nemzetségi-felekezeti hatalommegosztás: a civil politikai pozíciókat átengedte az ország többségét adó szunnitáknak, de az összes fontos katonai posztra – sőt, még a hadiiparba is – a kiterjedt Aszad család sarjait vagy szűkebb nemzetsége, a Kalbijják tagjait ültette;
  • személyi kultusz, illetve kellő időben és kellő mértékben adagolt arab nacionalista és szocialista ideológia;
  • és persze a terror: nem csak Bassár kezét szennyezi be tízezrek vére, Háfez sem véletlenül viselte a „Hamá Mészárosa” becenevet, egy egész városnyi szunnitát mészároltatott le a Muszlim testvériség felkelése során.

Robert D. Kaplan külpolitikai guru fején találta a szöget, amikor azt mondta, Háfez el-Aszad, majd utódjának negyven évig tartó egyeduralma leginkább annyira valószínűtlen és esetleges volt,

mint ha Indiában egy érinthetetlen vált volna maharadzsává, vagy Oroszországban egy zsidó cárrá

Szemészből vegyész

Háfez al-Aszad szobrát rongálják felkelők Idlibben
Háfez al-Aszad szobrát rongálják felkelők Idlibben
Fotó: AFP

Maga Bassár el-Aszad egyébként nem készült politikusi pályára, inkább Damaszkuszban katonaorvosnak-, majd egy brit egyetemen szemésznek tanult. Teljesen apolitikus fiatal, egy korabeli geek lehetett, egyetlen közéleti tette a Szír Számítástechnikai Társaság 1989-es megalapítása volt (a honlapjukat azóta sem sokszor frissítették).

Miután azonban nagybátyja hűtlennek bizonyult, bátyja, Basszel pedig autóbalesetben halt meg, apja hazahívta őt Nagy-Britanniából. Az 1994-ben az öröklési rangsor élére került Bassár gyorsan végignyomta a katonai akadémiát, majd 1998-tól apja 2000-as haláláig a Libanont megszálló szír hadsereget vezette. Ekkor egy formális szavazáson elnökké választották, amit egy gáláns autonómiarendelettel köszönt meg.

Ezután azonban egyre kevésbé gáláns fordulatokat vett uralma. 2005-ben például minden bizonnyal az ő parancsára robbantották fel Rafic Hariri libanoni miniszterelnököt – a kivitelező Hezbollah biztosra ment, 1000 kiló robbanószert halmozott fel a Szent György hotel előtt. 2011-ben pedig egész egyszerűen lefagyott az arab tavasz reformköveteléseire, és erőszakkal reagált az akkor még békés megmozdulásokra. A történet innentől kezdve már ismert, jöttek a ghutai vegyifegyver-támadások és az embertelen kínzások.

Aszad nélkül nincs Szíria

A szíriai Douma városképe szeptember 14-én, ahol a felkelők most napi harcot vívnak a kormányerőkkel.
A szíriai Douma városképe szeptember 14-én, ahol a felkelők most napi harcot vívnak a kormányerőkkel.
Fotó: AFP

Aszad uralma tehát többszintű összefonódásban gyökerezik: ő a garanciája és a beteljesítője a Klabijják alavitákon belüli uralmának, de egyben az alaviták damaszkuszi befolyásának is. Az arab tavasz idején elmozdításával talán lett volna remény arra, hogy össz-szíriai reformokkal megmentsék az országot, de ma már olyan, mint Szíria nem létezik.

Paradox módon Aszad mégsem gondolkozhat egy olyan békejavaslatban, mely felekezeti-etnikai alapon felosztja az országot; patrónusainak érdekeit ugyanis egyáltalán nem szolgálja az önmagában aprócska – mondjuk legalább a tartúszi kikötőt magába foglaló – alavita állam. Főleg Iránról van szó, mely a Libanonnal (a Hezbollahhal) való összeköttetését csakis akkor látja garantáltnak, ha nem ékelődik közbe egy ellenséges szunni terület.

A fegyverszünet kérdésében – évtizedek óta először – egyébként nem az USA és nem is Oroszország szava a döntő, hanem a háborút a kezdetektől fogva manipuláló hatalmaké. Irán mellett az Öböl-monarchiákon és Törökországon múlik az, hogy bebizonyítsák: képesek szuverén módon elrendezni vitás ügyeiket, képesek koordináltan leszerelni milíciáikat, és képesek 1648 Európájához hasonlóan legalább az államérdekek határáig korlátozni a köztük dúló vallásháborút is.