Örs, Stella
10 °C
25 °C
Index - In English In English Eng

A tengerbe fulladt Szaid Husszein!

DSC 7239
2015.09.22. 20:44

Ilyen hely nincs is a világon. A délgörög Kiosz szigetét a Földgolyó egyetlen pontjára sem tudtam elhelyezni. A parti sétány kávézóiban sajátos képekben keveredtek a decens turisták, akik a fejlett világ pörgését pihenték ki a szigeten, és a bizonytalanul nézelődő menekültek, akik az életveszélyes csónakutat követően relaxáltak.

A pirosra sült párok mellett gyerekeiket terelgető kendős nők ültek a fonott székeken. Cserfes diákcsoportok mögött nagycsaládok falatoztak közös pizzájukból. És fagyitól ragacsos arcú gyerekek rohangásztak a fáradt tekintetű férfiak közt.

Kiosz alig néhány kilométerre feküdt a török partoktól, az embercsempész-fővárosban látott szírek egy részét ide szállították a csempészek. Tevékenységüknek azonban már jóval a kisváros előtt, a tengerparton nyoma volt.

Fotó: Bődey János

Az idilli öblökben félig leeresztett gumicsónakokat lökdöstek a hullámok, a sziklákon pedig, mintha valami baljós mese illusztrációja lenne, narancsszínű mentőmellények sora jelölte ki az utat a tengertől a műúthoz. Így vándoroltak a menekültek a közeli városig, annak is a parkjába, ahol éppen álltam. Egy csoport frissen érkezett szír férfi állt körülöttem.

Gyilkosság a tengeren

„Gyere, mondd csak el, mi történt veled. Ezt nem fogod elhinni” – Toltak elém egy félszeg, vékony férfit. „Ez az ember nem tud úszni, és itt van. Él!” A migránsok túláradóan lelkesek voltak, mintha még mindig nem hitték volna el, hogy valóban túlélték Európába vezető útjuk legveszélyesebb szakaszát, a török partok és a görög szigetek közti tengert. Egymás szavába vágva mesélték kalandjaikat, de a cingár, barázdált arcú férfi története a sokadik beszámoló után is megrázó volt.

„Egy kisebb, felfújható csónakban voltunk tizenöten. Már messze kinn voltunk a tengeren, és észrevett minket a parti őrség. Melyik? A görög. A törökök nem is törődtek velünk. A part őrség hajója mellénk jött, megfogták a csónakot, és leszedték a motort. Mondták, hogy nem mehetünk be Görögországba, és hívják a török parti őrséget."

Ott hagytak minket a vízen, motor nélkül. Hánykolódtunk a hullámokon, de a parti őrség nem jött. Aztán felborultunk.

"Nem tudtuk visszafordítani, a csónak eresztett is, abba kapaszkodtunk, meg ilyen úszó dolgokba. Nem tudok úszni, kapaszkodtam. Kilenc órán keresztül kapaszkodtam, senki nem jött értünk, hiába vártunk. Egész éjszaka a vízben voltunk, nem is tudom, hogy nem fulladtam meg.”

„És hogy menekültetek meg? Megérkezett a parti őrség?” – kérdeztem elkerekedett szemmel.

„Nem. Egy teherhajó jött. Az sem vett észre minket. Nekem jött, és ahogy a hullám felkapott, és arrébb lökött, akkor láttak meg. Tizenöten estünk be a vízbe. Tizenegy felnőtt, és négy gyerek. Mindenki túlélte, csak egy ember nem. Szaid Husszein, ő eltűnt éjszaka.

Meghalt. Írd fel a nevét. Szaid Husszein.

A férfi közelebb húzódott hozzám, a vállam fölött nézte, hogy jól írom-e a nevet. Hiszen egy ember halt meg, nehogy hibásan kerüljön be az újságba! Ők nem tudták, hogy Szaid Husszein nem olyan ember. Ő csak egy szír, aki, hát igen, vízbe fulladt, de nem is olyan látványos módon, hogy fotón kinézzen valahogy, hanem eltűnt az éjsötét tengerben. Ez legfeljebb a családjának tűnik majd fel, hogy a Szaid nem ír sem Münchenből, sem Koppenhágából, sem Stockholmból. De újságba nem való a történet.

Persze cikkek tucatjai íródnának az esetről, ha a vízbe fulladt férfit Zoltánnak, Günthernek, vagy Vincentnek hívják. Megszólaltak volna a túlélő társak, kérdőre vonják a parti őrséget, nagykövetek bekéretésétől, magyarázkodástól és felelősségre vonástól lenne hangos a média. De így, ezzel a névvel, hogy Szaid, itt megállt a történet.

A cingár úr még elmondta, hogy az ISIS miatt hagyta el Szíriát, és ahogy megkapja a papírokat a görög hatóságoktól, megy is tovább. Története ezzel belesimult a többi túlélő sztorija közé, amelyeket olyan egyértelműséggel adtak elő, hogy néha csak órákkal később nyilallt belém, miken is mentek keresztül ezek az átlagos polgárok.

Ezt kapod a csempésztől 1200 dollárért

„Izmirben vártuk a csempész jelzését, amire a megbeszélt helyre kellett mennünk. Ott bezsúfoltak minket egy ilyen puttonyos autóba, hogy alig kaptunk levegőt, és kivittek a partra. Éjjel egytől gyalogoltunk hajnalig, oda, ahol megkaptuk a hajót.” A kikötőben üldögélő szír fiúk felszabadultan sztoriztak. Úgy érezhették, hogy már nincs mitől tartaniuk, túl vannak a nehezén, nyoma sem maradt annak a titokzatoskodásnak, amivel még Törökországban találkoztam.

„Aztán neki kellett állni felpumpálni a csónakot.” – folytatta a huszonéves, fotósnak tanuló fiú. „Ti pumpáltátok fel?” – lepődtem meg, mert európai reflexekkel valamilyen szolgáltatásra is számítottam az út 1200 dolláros (majdnem 400 ezer forintos) áráért.

„Persze, ezzel” – mutattak a csónakban hányódó cuccok közt a lábbal nyomkodós pumpára. Láthatóan nem érezték bizarrnak a dolgot, gondolom gyerekkorukban a telken nem kellett gumimatracot pumpálniuk egy ugyanilyen eszközzel.

„Aztán megmutatták, hogyan kell kezelni a motort, és hajnalban elindultunk.” – vette át a szót büszkén másikuk. Az útra ugyanis az embercsempészek már nem mennek el. Az olcsó csónakok a motorokkal együtt Görögországban maradnak, a költséget bekalkulálták az árba. Egy talpraesett menekültre bízzák a társaságot, megnyugtatva mindenkit, hogy nem nagy ügy, csak egyenesen kell menni, és nem lesz baj.

Baj tényleg nem volt, a török parti őrség lőtt a srácok csónakjára, de utólag már ez is izgalmas emléknek tűnt. „A vízbe lőttek egy sorozatot, hogy megijesszenek, és visszaforduljunk. De mi csak jöttünk tovább.” – nevettek.

Az arcukon látható öröm az egész placcot beterítette, ahol az első rendőrségi regisztráció folyt. A hangulat olyan volt, mint valami falunap délutánján, ahol a vendégek vagy a porban ülve csevegnek, vagy a tűző napon állnak sorba egy rendőrségi bódé előtt.

Fotó: Földes András

Az álcaháló alatt fekvő családok vidáman integettek, voltak, akik képbe rendeződtek, ahogy felemeltem a fényképezőgépet, nem bánták sem a fotózást, sem azt, hogy a rendőrök riasztó módon számokat írtak alkoholos filccel a kezükre.

A görög rendőrök nagyon rendesek

– mondta két fiú, akik színészetet tanultak otthon, amíg létezett ilyesmi Szíriában. A többiek is áradoztak. „Látod ott azt az embert? – mutatott egy nagydarab, borostás férfire beszélgetőtársam. – Egy csoportban jöttünk Törökországból. Zokogott az autóban, a partra menet. Azt hajtogatta, hogy meg fogunk halni.” A férfi most vidáman diskurált az árnyékban. Felszabadító volt látni az örömet az arcokon, megtapasztalni, milyen érzés, ha a sok nyomor után az életük jobbra fordul. Még akkor is, ha ez a hangulat csak két napig tartott.

Mint az állatok

„A kanyar után lesz egy bekötőút, arra fordulj rá, ha a tábort keresed” – magyarázta a szír férfi, aki két kisgyerekkel sétált az út szélén. A várostól távol jártam. Azt a helyet kerestem, ahol a regisztrált menekültek várják, hogy megkapják a papírjaikat, és ennek birtokában szabadon megvehessék jegyüket Athénig, majd utazzanak tovább, Macedónia, Szerbia, Madzsarisztán.

A vidám hangulatnak ezen kilátások ellenére is nyoma veszett. Egy cementüzem mellett vezetett az út, majd váratlanul kaotikus kép tárult a szemem elé.

Fotó: Bődey János

Családok ültek a ciprusfák szűk árnyékába szorulva, gyerekek bújtak át a drótkerítésre vágott lyukon, egy konténer mellől pedig kis társaság integetett felém. A két napja a gumicsónakjuk mellett meginterjúvolt vidám fiútársaság volt az, csak már nem voltak annyira vidámak.

Nézd, meg milyen állapotok közt lakunk. Nincs víz, nincs hol aludni, több százan várjuk, hogy megkapjuk a papírjainkat. Néhány embernek jut csak sátor, a többiek kinn alszanak, a földön.

A fiú legutóbb még arról lelkendezett, hogy milyen sikeresen kormányozta át csónakjukat a tengeren.

Embercsempész-főváros Törökországban, szökés a zöldhatáron, Mad Max-kalandok Afrikában

Bejártuk a menekültválság legfontosabb helyszíneit a délolasz Lampedusától a török menekülttáborokig. Ismerje meg, milyen hangulat uralkodik Törökország embercsempész-fővárosában.
A török szír határnál kiderült, hogy menekültek millió nem is akarnak Európába jönni.
Nyolc pontban magyarázták el a szír menekültek, sokan miért indulnak el mégis.
Olvassa el, ahogy újságírónk egy csapat afgánnal átszökött a szerb–magyar határon. 
Jártunk a délolasz Lampedusán is, ahol megtudtuk: a Mad Max világa nagyon is létezik, és aki Európába tart, szükségszerűen megismeri. Annak is utánajártunk, miért nem tombol a menekültellenesség a migránsok ezreit megmentő szigeten.
Máltán pedig kiderült, hogy a szigeten megvalósult Orbán menekültellenes mintaállama.

"Mi két napja vagyunk itt, de néhányan már egy hete várják a rendőrségi dokumentumot. Anélkül még a városba sem mehetünk be” – mondta csüggedten a haverja. „Most hozzák az ételt. Tegnap az emberek egy részének nem jutott. Nézd meg, mi lesz itt mindjárt.”

Az érkező autókat másodpercek alatt vette körbe a tömeg, úgyhogy felmásztam a szemközti dombra, hogy lássam a fejleményeket. A helyzet nem volt röszkei súlyosságú, a rendőrök a két autó közé terelték az embereket, akik így rendezettebben jutottak az ételosztókhoz. A sorban előrevették a nőket és gyerekeket, de a feszültség mégis érezhető volt. A hőségben távolabb valami lökdösődés kezdődött, két csoport próbálta szétválasztani az egymásnak ugró férfiakat.

Fotó: Földes András

„Mint az állatok” – szólalt meg mellettem egy fiú, aki szintén a magaslatról követte az eseményeket. Meglepetten néztem rá, mert nem idegenellenes görögnek, hanem szintén menekültnek tűnt: lábánál degeszre tömött kis hátizsák feküdt.

„Éhesek, tegnap nem jutott mindenkinek étel, érthető, ha feszültek” – érveltem zavarodottan, de a srác még jobban megkavart: „Akkor én inkább nem is eszem. Te félrelöknéd a másik embert egy szendvicsért?”

„Kisgyerekes családok is vannak itt, ők nem engedhetik meg, hogy kihagyjanak egy étkezést” Egyre furcsábbnak éreztem a párbeszédünket. „Ezek mind állatok, műveletlen emberek. Pokol vár Európára, ha beengeditek őket” – fokozta a srác, barátja pedig bólogatott. Körülnéztem, hogy nem egy bizarr átverő műsorba sodródtam-e bele, de csak a fehér dombok remegtek felettünk a hőségben.

Bizonytalanul folytattam: „Ott lenn van egy fiú, aki fotósnak tanulna, a barátja közgazdaságtant hallgatott, amíg volt egyetem. Értelmes emberek. Vannak, akik nem tanultak, de azért még nem állatok.”

A jó diktátor

A fiú szavai váratlanul egy eddig nem ismert törésvonalat tártak fel. „Ezek mind muzulmánok. Mi szír keresztények vagyunk, nélkülünk nem lenne semmi az országunkból. Csak minket kellene beengedni Európába, ezeket az állatokat nem” – rögtönzött gyűlöletbeszédet az amúgy szimpatikus fiú. Nyomatékul mindketten megmutatták a nagy, kereszt alakú tetoválásukat a karjukon.

Aztán az Aszad-rezsim ajnározásával folytatták. „Mindenki azt mondja, Aszad gyilkos, de ez nem igaz. Ő mindig is jól bánt a keresztényekkel.” Egyszerűbbnek tűnt nem felemlegetni a szíriai diktátor éveken át tartó háborúját saját országa ellen. Odalenn közben véget ért az ételosztás, az emberek szétszóródtak. Letelepedtek a fák, és a temető falának árnyékába. A feltámadó szél fehér porral terítette be az arcokat, és nyilvánvaló volt: ha elég távolról nézzük őket, akkor koszos, élhetetlen, agresszív társaságnak tűnnek.