Szervác, Imola
12 °C
18 °C

Kevesebb jogom volt, mint egy gyilkosnak

4O5A0751
2015.10.12. 17:57
Nyolc éve élt hivatalos papír nélkül Norvégiában Maria Amelie, mire a középiskola és az egyetem elvégzése után elege lett a félelemből, és könyvet írt kálváriájáról. Hiába lett bestseller, amit az év könyvének is megválasztottak, a szerzőt a hatóságok egy előadása után letartóztatták és deportálták. Ügye hatalmas felzúdulást keltett, végül egy újság ajánlott neki munkát ismeretlenül, így térhetett vissza munkavállalói vízummal az országba, amit hazájának érez, ellentétben születési helyével, Észak-Oszétiával. Budapesti látogatásán arról is beszélt: hiába volt nagyon nehéz az útja, hálás azért, ami vele történt.
„Mi elől menekültél?” – szegezik sokan nekem a kérdést, amire nincs jó válaszom. Csak azt tudom, hogy a szüleim még ma is félnek. Őket inkább nem is kérdezem: a kérdések álmatlan éjszakákat, fájdalmas emlékeket hozhatnak elő. Annyit tudok, hogy becsületes emberek voltak, többet nem kérdezek, és nem is tudok. Gyerekként hagytam magam mögött a Kaukázust velük, ezért nem tudom, nem tudhatom az egész történetet. Amikor mégis faggatnak, újra és újra kétségbe ejtenek, fájnak a kérdések. Mintha a menekülés jelentene mindent, mintha teljesen meghatározná, ki vagyok. Mintha az egész jövőmet a szüleim múltja irányítaná.

– így kezdődik Maria Amelie, azaz eredeti nevén Madina Szalamova könyve, amit az illegális, papírok nélküli bevándorlóként töltött életéről írt. Családja 1997 nyarán költözött a kaukázusi Észak-Oszétiából, az Oroszországi Föderáció egyik legkisebb, Bács-Kiskun megyényi köztársaságából Moszkvába, majd három évvel később, a lány 12 éves korában Finnországba. Amelie a Hősök Tere második konferenciájára érkezett Magyarországra, előadása után beszélgettünk vele az Urániában.

„Tízéves koromban boldog voltam, amiért egy gyönyörű házban élek a szüleimmel, van kutyám, macskám, még papagájom is. Az utcánkban sok menekült lakott, a legtöbben a közeli háborúból menekültek el. Nem értettem, pontosan, mit jelent ez a menekült szó, még akkor sem, amikor 15 évesen, Európába érve kimondtam, amit előtte sosem hittem volna, hogy ki fogok mondani: menekültek vagyunk, menedékjogot szeretnénk. A rendőrök elvették az útlevelünket, és ujjlenyomatot vettek. Nevettem, olyan abszurd volt, ahogy a tintával a hüvelykujjamon hirtelen az lettem én is, bármit is jelentsen” –  emlékezett vissza  a kezdetekre.

Amikor leültünk beszélgetni, Amelie leszögezte: nem szeret sokat beszélni arról, hogy miért menekültek el. A története arról szól, hogy miért nem szeretné elhagyni választott, találóbb szóval adódott hazáját, Norvégiát. „A hazámmá vált, megtanultam norvégül, a barátaim norvégnak tartanak. 12 évesen hagytam el a születési országomat, túl fiatal voltam, hogy átlássam a szüleim helyzetét.” A BBC annyit  írt meg , hogy Amelie apjának üzleti birodalma kártyavárként omlott össze, miután az 1998-as választás után a vesztes táborban találta magát. „Üzlet, politika, a szomszédban háború” – sorolta a körülményeket, amiket gyerekfejjel maga is észrevett. Például azt, hogy testőrök vigyáztak rá. „Moszkvában is kilógtunk a sorból, a szüleim komolyan tartottak attól, hogy el fognak rabolni.”

Két hónap múlva karácsonyi buli

A finn hatóságok nyolc órán át hallgatták ki a szüleit, akik értetlenül szembesültek azzal, bizonyítaniuk kell üldöztetésüket. „Egy órájuk volt összepakolni, hogy hozhattak volna dokumentumokat, fotókat magukkal? Nem tudtunk semmit a menedékjogról, azt hittük, ha tényleg itt akarunk maradni, be szeretnénk illeszkedni, akkor megkapjuk.” Nemcsak elutasították a kérelmüket, de külön sérelemként idézte fel, hogy kiderült: senki nem is vette a fáradságot, hogy egyáltalán ellenőrizze az oroszokkal, amit elmondtak.

Másfél évbe telt, mire a finnek végleg elutasították a kérelmüket. Azonnal autóba ültek és elindultak, azt sem tudták, hová. Nem látták át, hogy a dublini szabályozás miatt Norvégiában esélyük sem lesz, mivel Finnországban kértek először menekültstátuszt (Norvégia ugyan nem EU-tagállam, de itt is érvényes a dublini rendelet). 2002-ben kértek menedékjogot, amit 2004-ben utasított el véglegesen Norvégia. Amelie közben megtanulta a nyelvet, iskolába is járt.

Akkor is épp ott volt, amikor anyja felhívta, hogy megmondja neki, elutasították a menedékkérelmüket. Hét napot kaptak, hogy menjenek maguktól, különben a deportálás várt volna rájuk. „Nem sírtam. Visszamentem az osztályterembe, bámultam a falat, és arra gondoltam, két hónap múlva lesz az iskolai karácsonyi buli. Épp jó jegyet kaptam valamiből, a barátaim a matekdolgozatról beszélgettek. És minden nagyon kicsinek tűnt hirtelen” – mondta.

Meglepte, hogy a barátait mennyire megdöbbentette a hír, neki az volt a normális, hogy mindenhonnan továbbmegy. „Azt mondták, közéjük tartozom. Tizennyolc évesen először éreztem az egész életemben, hogy igazi barátaim vannak. Hogy állhattam volna tovább?” – emlékszik vissza. Sohasem gondolta volna, hogy évekig papírok nélkül fog élni, igazolványok, egészségbiztosítás, összerezzenve minden rendőrsziréna hangjára.

Mi történne, ha megerőszakolnának? Fordulhatnék a rendőrséghez? Mi lenne, ha a szüleim meghalnának? Hogy temethetek el egy nem létező személyt?

– sorolta a félelmeit, amiket hiába próbált elhessegetni. Amikor apja komolyan megbetegedett, egy jó szándékú orvos sietett a segítségére. „Hivatalosan kevesebb jogunk volt, mint egy gyilkosnak, mégis számtalan hétköznapi hőssel találkoztunk az utunk során” – mondta.

Csak a munkánkat végezzük

Vesztenivaló nélkül jelentkezett 19 évesen egyetemre, hogy megvalósítva álmát, továbbtanuljon. Annak ellenére felvették, hogy nem titkolta az egyetem elől: semmilyen papírja sincs. Antropológiát tanult az alapképzésen, miközben takarításból tartotta fenn magát. Természettudományos-technológiai mesterképzésre járt. „Több állásajánlatot is kaptam, de nem volt jövőm. Minden szervezet, ügyvéd, politikus, akit csak kérdeztem, azt tanácsolta, hagyjam el az országot.”

Egy nap azt éreztem, elegem van a félelemből. Ha egyszer úgyis deportálnak, minden mindegy, megírhatom a történetemet

– mesélt arról, hogy született meg az első könyve, melyet aprólékosan vezetett naplója nyomán kezdett írni 2009-ben. „Az életem különös és szomorú, de más szemszögből kalandos volt. Rájöttem, hogy ott, a naplóm lapjain van az én történetem, amit bárki másnál jobban ismerek, ami azzá formált, aki vagyok. Ez az az élet, amiért teljes felelősséget tudok vállalni, ami mellett ki akarok állni” – írta az előszóban.

Fotó: Maria Amelie

Az Illegális norvég Amelie 25 éves korában jelent meg, hetekig bestseller volt, egy hetilap az év könyvének választotta. Azonnal felkérések özönét kapta, hogy beszéljen saját történetéről, ami rengeteg más embert is érint. Aztán 2011 januárjában egy előadás után letartóztatták. Hat napig tartották idegenrendészeti őrizetben, majd deportálták. Oroszországba, vagyis az otthonából egy vadidegen helyre. Ettől tartott egész életemben, a sokktól összeesett. A rendőrök azt ismételgették: „Elnézést, csak a munkánkat végezzük.”

A letartóztatásról készült felvétel bejárta a közösségi médiát, az Amelie támogatására indított Facebook-csoportnak két nap alatt több tagja lett, mint a miniszterelnökének. Amelie először a deportálásra várva, az őröktől hallott a mozgalomról, ami érte indult. Ezrek vonultak országszerte utcára, végül egy tech szaklap ismeretlenül munkát ajánlott neki, így térhetett vissza három hónappal később, érvényes munkavállalói vízummal, újságíróként.

„Rengeteg hang van, amit senki sem hall meg. Ijesztő, hogy ilyen sokan kényszerülnek papírok nélkül, teljesen kiszolgáltatva élni. Mielőtt megírtam a könyvemet, én sem ismertem egyetlen sorstársamat sem. Nemcsak a nyilvánosságtól, de egymástól is elvágja őket az illegalitás, nagyon magányos dolog papírok nélkül élni” – mondta.

Úgy érzi, korábban a sajtó és a politikusok is csak óvatosan foglalkoztak a papírok nélküli bevándorlókkal. „Kiderült, hogy az emberek kíváncsiak, szeretnének többet tudni és segíteni – magyarázta. – Sok ember ismert meg menekülteket az osztálytársaként, szomszédjaként, olyanokat is, akiket később kiutasítottak. Amikor az emberek tüntetni kezdtek mellettem a kiutasításom után, nemcsak értem vonultak utcára, hanem rengeteg más emberért. Mintha megérezték volna, hogy eljött a fordulópont, a pillanat, hogy a kérdésre irányítsák a figyelmet, és változást érjenek el. Azóta mintha több szó esne a téma emberi oldaláról.”

Nincs kivel megosztani

Az európai menekültrendszer nagy hibája szerinte, hogy nem kap visszajelzést a menekültektől. „Máig borzongva gondolok vissza a menekülttáborban töltött időre, de senki nem kérdezte meg, mit tehetne máshogy, jobban a menekültügy. A menekülttáborban mindennap jobban kicsúszik az ember irányítása alól a saját élete. Semmilyen pszichológiai segítséget nem kap az ember, miközben rengetegen halmozott traumákkal érkeznek. Mégis csak fizikai betegségekre, például tbc-re szűrnek” – mondta.

Nem voltak kortársaim, akikkel beszélhettem volna, a szüleimre nem akartam terhelni a saját szomorúságomat. Nagyon nehéz, hogy senkivel nem lehet megosztani, milyen nehéz a várakozás vagy a kiutasítástól való félelem.

„Sokan abba őrülnek bele, hogy nem csinálhatnak semmit a várakozásokon kívül. Nem dolgozhat az ember, ami egy munkához szokott ember létezése lényegét veszi el, leépítve az önbizalmát.”

Amikor a menekültválságról kérdeztem, leszögezte: nem szakértője a témának, a könyve is a személyes történetét mutatja be. Emberként mégis elszomorítja, ami történik, még ha pozitívumnak tartja is, hogy a média figyelmének középpontjába került a menekültek kérdése. „Már régóta rengetegen halnak meg a Földközi-tengeren, de sokáig nem is számolta senki, hányan. Szükség van erre a figyelemre, és a személyes történetekre, melyeken keresztül megérthetjük, mi történik valójában, és együtt tudunk érezni a menekültekkel” – mondta.

Üzleti kurzusokat tartana menekülteknek

Visszatérése óta újságíróként dolgozik, 2015-ben az év startup-újságírójának választották Norvégiában. Ez különösen fontos neki, mivel a legtöbben a története miatt ismerik, de ezúttal a szakmai eredményeit ismerték el. Az Illegális norvég után második könyvét az idegenrendészeti fogdáról írta, tavasszal jelenik meg a harmadik kötete, témája a közösségi médiahasználat és a szólásszabadság viszonya az állami és magánvállalatoknál. A negyediket most írja világszerte nagyot dobbantó norvég techcégekről.

Közben nagy álma, hogy kombinálja az élete két felét: vállalkozási kurzusokat szeretne tartani menekülteknek. Az egyik pozitív példa, akit kiemelt, az '56-os menekült Andy Grove (eredetileg Gróf András), az Intel alapítója. „Menekültként erőre van szükség, harcolni és alkalmazkodni kell, miközben rengeteg különböző nézőponttal találkozik az ember. Ezért aki pozitív beállítottságú, rengeteget tud adni a társadalomnak” – magyarázta. – Fontos, hogy a menekültekre erőforrásként tekintsünk: ha befogadjuk, tanulni és dolgozni engedjük őket, rengeteget tudnának adni.” Álszentnek tartja azt a rendszert, amiben azoktól, akik egyáltalán maradhatnak, az az elvárás, hogy többéves passzivitás után állást találjanak maguknak.

Valahol hálás vagyok azért, ami velem történt. Nehéz volt, de rengeteget adott nekem, ha tehetném, sem csinálnám másképp. Nem az a kérdés, hogy milyen kihívásokat állít elénk az élet, hanem az, hogy hogyan nézünk velük szembe

– mondta búcsúzóul.

„Azt gondoltam, ha sok pénzem lesz, majd elfogadnak” – idézte fel korábban Julissa Arce, a papírok nélküli mexikói bevándorló, hogy kapott Amerika egyik legelitebb bankjában nyolcmillió forintos fizetést, miközben senki nem is sejtette, illegálisan tartózkodik az országban.