Miklós
-5 °C
-2 °C
Index - In English In English Eng

Így édesgetnék magukhoz Putyinék Európát

GettyImages-479102147
2016.04.01. 18:30
Szergej Lavrov orosz külügyminiszter hosszú-hosszú esszében bizonygatja Európának, hogy Oroszország mindig is a béke és a stabilitás előremozdítója volt, csak „valakik” soha nem akarták, hogy belefolyjon az integrációba. Az abszurd állítások mögött egy új orosz kommunikációs offenzíva rajzolódik ki, és az is kiderül, hogy Putyinék már nem csak a szélsőjobboldalt veszik célba.

Szergej Lavrov orosz külügyminiszter ha nem is Putyin jobbkeze, de biztos, hogy az a keze, melyet barátságos üdvözlésre nyújt a külföldi partnereknek; akinek az a dolga, hogy a hatalmi centrum stratégiai döntéseit a nemzetközi fórumokon legitim diplomáciai lépésként adja el. Mostanában például gőzerővel dolgozik azon, hogy Oroszországot a krími és kelet-ukrajnai agresszió után újra partnerszámba vegyék – ennek érdekében még terjedelmes történelmi-politikai esszét is képes volt publikálni.

A Russia in Global Affairs magazin márciusi számában megjelent Lavrov-tanulmány sok fontos dolgot elárul a gyakran szeszélyesnek és kiszámíthatatlannak tartott orosz kormányzat céljairól és motivációiról. Például ezeket:

  • Putyinék megbékéltek a kommunista érával.
  • Az orosz vezetőkben keményen dolgozik a sértettség, a megtámadottság érzete.
  • Oroszország arról akarja meggyőzni a világot, hogy ők mindig is együtt akartak működni Európával, a nyugati elit az, mely elzárkózott az együttműködéstől.
  • A Kreml nemcsak az európai szélsőjobbot, hanem az amerikaiak által diktált külpolitikai irányvonallal elégedetlen baloldalt is meg akarja nyerni.

1848 békefenntartói

A tanulmány egyik célja, hogy meggyőzze olvasóit arról,

a történelem nem igazolja azt a hiedelmet, hogy Oroszország Európa outsidere lenne.

Ezért Lavrov oldalakon keresztül sorolja a történelmi eseményeket, melyek hazája európaiságát bizonyítják, kezdve a 988-ban felvett kereszténység utáni dinasztikus kapcsolatokkal.

A külügyér szerint Európa hálás is lehetne az orosz fejedelemségeknek, amelyek szívós ellenállásukkal annyira kivéreztették a XIII. századi mongol hordákat, hogy azoknak már nem maradt erejük leigázni a kontinenst. A nálunk a török hódítás kapcsán berögzült mártírszerepet Lavrov Puskin szavaival igyekszik hitelesíteni:

A barbárok nem merték maguk mögött hagyni a rabszolgasorba taszított Oroszországot, ezért visszatértek a keleti sztyeppéikre. A keresztény felvilágosodást a feldúlt és haldokló Oroszország mentette meg.

A nagyívű történelmi áttekintés a védőbástyaszerep után meglehetősen zavarosan próbálja a kellemetlen részletek nélkül elmagyarázni, hogyan is került Oroszország a XVI. század végétől az európai hatalmi politika centrumába.A lengyelek és litvánok rovására történő erőszakos terjeszkedésről egy szó sem esik, annál inkább

  • eltökélt, sikeres külpolitikáról
  • egyensúlyi szerepről
  • és a hágai békefolyamat katalizálásáról

Lavrov Oroszország érdemének tudja be, hogy az 1853–56-os krími háborúig az európai hatalmak közti versengést sikerült mérsékelni, és a cároknak a kontinens nyugalmának szavatolásában is oroszlánrésze volt – például az 1848–49-es magyar „lázadás” leverésével, melyet Lavrov egy osztrák részről viszonzatlan szívességként ír le.

Milyen gulág? Jóléti állam!

Az eszmefuttatás a XX. század tárgyalásánál pörög fel igazán. A korszak nagy részét ugye kommunista diktatúra alatt élte le az ország; sok orosz konzervatív és nacionalista – például Alekszandr Szolzsenyicin – viszont a kommunizmust nem tartja valódi orosz jelenségnek, annál inkább egy nemzetidegen történelmi tévútnak. A Putyin-rendszer történelempolitikája azonban integrálja a korszakot a Nagy Orosz Elbeszélésbe. 

A kommunizmus elfogadása mellett érvel a Lavrov-esszé is, melyben csak a polgárháború szenvedéseiről van szó, de azokról is úgy, mint a minden forradalommal együtt járó melléktermékről:

(...) francia kollégáinkat sem gátolja meg abban, hogy magasztalják a maguk felfordulását, mely a „Szabadság, egyenlőség, testvériség” szlogenjein kívül maga után vonta a guillotine-t és tengernyi vér kiontását.

Lavrov a kommunizmussal kapcsolatban az emberiség elleni bűntetteket, köztük a gulágot vagy a holodomort meg sem említi, ellenben ilyen nívós érvekkel tiltakozik az ellen, hogy a kommunizmust nácizmussal említsék egy lapon:

A Szovjetunió – minden gaztette ellenére – soha nem törekedett egész nemzetek elpusztítására.

Sőt, a Szovjetuniót a világpolitikában kifejezetten pozitív érdemeket is felmutató hatalomként írja le.

  • Például  „jelentős támogatottsággal bíró társadalmi kísérlet”-ként termékenyítőleg hatott a II. világháború után kialakuló jóléti államokra. És amióta nincs Szovjetunió, azóta a „kapitalizmus és szocializmus közti átmeneti formákban” visszafejlődés következett be, és az elmúlt húsz évben Nyugaton egyre szegényebb a középosztály és egyre nagyobbak a társadalmi különbségek.
  • A Szovjetunió jelentős szerepet játszott a dekolonizációban és a harmadik világ népeinek önrendelkezési jogainak érvényesítésében (kérdezzék csak meg az afgánokat).

És bár Lavrov azt elismeri, hogy a Varsói Szerződés valójában a szovjet regionális uralom eszköze volt, úgy gondolja, hogy a szovjet uralom NATO- és EU-tagsággal való felcserélése

nem az alávetettség lecserélése volt a szabadságra – amit a nyugati agytrösztök sugallnak –, hanem csak a vezetőt cserélték le Washingtonra és [Brüsszelre].

Lavrov azt sugallja, a szovjet blokk összeomlása után Oroszországban megvolt a szándék a közös európai integráció kialakítására, de ehelyett a nyugati államok inkább a saját szervezeteik keleti kiterjesztését választották.

A külügyminiszter meglátása szerint ráadásul a NATO, de még inkább az EU a feltörekvő ázsiai és latin-amerikai államokkal szemben egyre jelentéktelenebbé válik globális szinten, ráadásul külpolitikailag ki van szolgáltatva az Egyesült Államoknak, mely

  • erőszakos rezsimváltásokat szponzorál;
  • kiberháborúkat indít;
  • és alkalmanként fegyverrel avatkozik be más államok ügyeibe.

Ezzel szemben itt van Oroszország, melyről Lavrovnak nem a Krím elfoglalása, a Kelet-Ukrajna elszakításáért folytatott háború, vagy a szíriai civilek ezreivel is végző „terrorellenes” offenzíva jut eszébe, hanem az, hogy

Oroszország nem valaki ellen harcol, hanem azért, hogy a konfliktusokat az egyenlőség elvei és a kölcsönös megbecsülés alapján lehessen eldönteni.

Példaként hozza fel az iráni nukleáris megállapodást vagy a „2014-es államcsíny miatt kialakult ukrán válságot”, melyben Oroszország a nyugati partnerekkel teljes mértékben együttműködve próbál rendet teremteni.

Végy egy csokor hatvannyolcast!

A Lavrov-esszé nemcsak azért éri meg az alapos ismertetést, hogy el lehessen gyönyörködni a történelmi revizionizmus csúsztatásaiban, hanem azért is, mert elég sokat elárul a Putyin-rezsimről. Egyfelől arról, milyen alapvető logikát akar láttatni az orosz történelemben: Oroszország mindig a saját útját járta, és hiába volt üdvös hatása az egész kontinensre, mégis idegennek tekintették. De a meg nem értettség és sértettség villogtatásán túl Lavrov esszéjéből az is kiderül, kiket is akar megpuhítani az orosz kormány Európában.

Nem, nem a szélsőjobboldalt – ők már a zsebében vannak –, hanem a baloldalt.

Ezt az esszét ugyanis a Szmolenszkaja tér szakértői egyértelműen az európai baloldali értelmiségiekre fazonírozták. Ez Magyarországról nem annyira feltűnő, hiszen nálunk a mainstream baloldal identitásához markánsan hozzátartozik az unió- és Amerika-pártiság (még mindig él ugyanis e körben a remény, hogy Brüsszel és Washington fogja megvédeni a magyarokat saját rosszabbik énjüktől, akit legújabban Orbán Viktorral azonosítanak). Nyugaton azonban a baloldalnak más preferenciái vannak, és ezekre akar Lavrov rájátszani:

  • Nemhogy megpendít néhány '68-as húrt, hanem valóságos akkordfutamokat vág le az antikolonalizmustól az „önmagát az emberiség sorsának egyedüli alakítójának tartó Nyugat” kritikáján át a „politika uniformizáltsága” elleni szózatokig.
  • Felidézi a szintén régi nyugat-európai balos toposzt, miszerint a Szovjetunió mozdította előre a nyugati államokban a baloldali értékek érvényesülését, a jóléti állam fejlődését. Ezzel Lavrov valami olyasmit sugall, hogy az „orosz modell” szociálisan is jobban teljesít. Ez az ottani társadalmi különbségek mértékét elnézve abszurd, de sugallatként talán mégis működőképes.
  • Rájátszik arra az Amerika-ellenes érzületre, melynek gyökere szintén a hatvanas évekbe, a vietnami háború elleni tiltakozásra megy vissza, és ma elsősorban az USA agresszív, ámde annál sikertelenebb külpolitikai lépései táplálják. Lavrov akkurátusan fel is sorolja Jugoszlávia 1999-es, ENSZ-felhatalmazás nélküli bombázását (ami azért nem is volt olyan sikertelen), a 2003-as iraki háborút (jogos), vagy Kadhafi 2011-es megbuktatását, ami Líbiát káoszba taszította (szintén jogos).