Rafael
17 °C
29 °C
Index - In English In English Eng

Fizetett menekültbörtönné alakítottuk Törökországot

qDSC00041
2016.05.26. 07:26

„Ezt is megúsztuk” – nevetett fel a fixerem, amikor magunk mögött hagytuk a dél-törökországi város, Gaziantep határában az ellenőrző pontot. Törökország ezen a vidéken már nem emlékeztet a nyaralásokról ismert vidám, mediterrán országra. A városok szélén pont olyan checkpointokon kell áthajtani, mint amilyenekkel a donyecki fronton találkoztam. Ez a létesítmény valószínűleg hasonlóan néz ki a világ minden konfliktuszónájában: géppuskás áll a homokzsákok mögött, az előtérben egyenruhások lődörögnek, az összképet pedig egy páncélozott jármű teszi végképp militánssá.

Helyi vezetőm, Muhannad megkönnyebbült sóhaja újabb fontos részleteket árult el a szír menekültek törökországi helyzetéről. Éppen az ilyen megnyilvánulásokért utaztam a szír határ mentén fekvő zónába. Az itt élő, milliós szír közösségtől szerettem volna megtudni: milyen módszerekkel érte el Törökország, hogy egyik hónapról a másikra 90 százalékkal zuhant az Európába tartó menekültek száma.

Cikkünk első részében bemutattuk, hogy a humánum nevében fellépő Európa sok milliárd euróért a következőket kapta Törökországtól:

  1. A menekültek határ menti agyonlövése.
  2. Csak névleg biztosítanak munkalehetőséget, valójában illegális munkára kényszerítik azt, aki dolgozni akarna.
  3. A túlkapásokról tudósító újságírókat, köztünk lapunk tudósítóját is, rendőrök zaklatják, a civil szervezeteket pedig igyekeznek kiszorítani.

A humánus Európa a következő két pontban segíti még a háború elől Törökországba menekült milliókat:

1. Röghöz kötés és végtelen bürokrácia

„Az irataim rendben vannak, de a rendszer olyan bonyolult, hogy ha akarnak, úgyis találnak valami hibát” – magyarázta tolmácsom, hogy miért könnyebbült meg, amikor átjutottunk az ellenőrzőponton. A szír menekültek számára néhány hónapja ugyanis utazási korlátozást vezettek be, és csak hatósági engedéllyel hagyhatják el a megyét, ahol regisztrálták őket.

„Képtelenség így munkát találni – háborgott egy későbbi interjúnkon a Kilis városában élő szír férfi. – Ez a város kicsi, két menekülttábor is működik mellette, úgyhogy ha van állás a szíreknek, azt is gyorsan betöltik. Más városban viszont hiába vállalnánk munkát, hiszen a kijutáshoz engedély kell.” Még ha a munkáltató adna is ilyet, a kérelmezőnek először el kellene jutni abba a városba, hogy találjon egy céget, amelyik meghívólevelet bocsát ki számára. Tehát ahhoz, hogy a menekült meghívólevelet kaphasson, először szereznie kell egy meghívólevelet, amivel kijuthat a városból, és kérhet magának egy meghívólevelet.

Ez egy trükkös Escher-grafika hivatali bürokráciával eljátszva.

A bevezetett hivatali akadályok még magyar rutinnal is meglepőek. Ahhoz, hogy a menekültnek a legminimálisabb jogai is legyenek Törökországban, menekültigazolványt kell kiváltania. Az igazolványért százak társaságában kell napokig várakozni a hivatal előtt. „De a hivatalban nem igazolványt kapsz, csak regisztrálnak. Én hét hónapot vártam, amíg megkaptam a papírt. Addig nem voltam jogosult kórházi ellátásra, a gyerekeim nem járhattak iskolába, és nem utazhattam” – magyarázta egy reklámtáblagyártással foglalkozó vállalkozó.

De vannak sokan, akiknek esélyük sincs a menekültigazolványra. „Börtönben voltam Aszad alatt, és szabadulásom után nem kaphattam útlevelet. Nekem semmilyen jogaim nem lennének Törökországban, ha nem menekültem volna el Ausztriába, ahol megkaptam a menekültstátuszt” – érzékeltette egy szír ellenzéki szervezet vezetője, Mahmud Nadzsar, hogy miért vonzóbb az európai ügyintézés a törökországinál.

A papírok nélkül érkezők ugyanis nem kaphatnak török menekültigazolványt, hiszen nem tudják bizonyítani személyazonosságukat. Szírek ezrei élnek tehát illegalitásban, csak mert igazolványaik lebombázott romok alatt vagy pánikszerűen elhagyott lakásokban maradtak.

Az értelmetlen bürokrácia pedig olyan kafkai helyzeteket eredményez, mint az állampolgárság nélkül maradt szír csecsemőé. A kávézói beszélgetésben megismert adminisztrációs rémtörténet szerint a szülők a polgárháború kitörése után, három éve házasodtak össze. A szír ellenzéki kormány papírját azonban nem fogadják el a törökök, így a már Törökországban született gyereknek csak az anyját ismerik el szülőjének. Mivel a szír gyerekek az apjuk után kapják az állampolgárságot, a csecsemő jelenleg hontalan. Papírjai nincsenek, egészségügyi ellátása az orvosok személyes jóindulatától függ.

A hontalanságba született gyerekek száma pedig folyamatosan nő. A háború öt éve alatt szír gyerekek ezrei születtek Törökországban, akiket nyilván nem anyakönyvez senki.

De nincs házasság sem. A párok ismerősök előtt fogadnak hűséget, ami hivatalosan nem házasság. Úgy élünk, mint két-háromszáz évvel ezelőtt

– mondta kétségbeesetten Mahmud Nadzsar.

Néhány hónapja Törökország vízumkényszert vezetett be a szírekkel szemben. Szíriában nincs olyan hivatal, ami vízumot állítana ki, így az intézkedés most leginkább az Európában vagy Libanonban élő szíreket korlátozza, akik meglátogatnák Törökországban élő rokonaikat.

Az új szabályok miatt sokkal nehezebb az életünk. Hátrányt szenvedünk a munkavállalásban, az egészségügyi ellátásban, a szabad mozgásban. Börtönben érezzük magunkat Törökországban

– foglalta össze a szírek hangulatát tolmácsom.

A megoldás sokak szerint az lenne, ha a szíreket menekültként ismernék el Törökországban. A bizarr rendszer ugyanis a török rendszer ügyes trükkjének köszönhetően működik. „Nem menekültek, csak vendégek vagyunk a török kormány szerint” – magyarázta a szír önsegélyező szervezet vezetője. Azt gondoltam, Ayem az arabok képes beszédével érzékelteti helyzetüket, amíg meg nem pillantottam a török kormány szíreknek szóló információs plakátjait. Ezen a hivatal barátságosan hangzó, de valójában a jogfosztást megalapozó módon tényleg a török állam vendégeiként hivatkozik az országban élő szírekre.

2. Van már oktatás, de csak szemétszedés után

„Két éve tanítok, és most már fizetést is kapok.” A kilisi szír iskola tanárának szavait már csak olvasóink lelki egyensúlya miatt is idézzük. Az oktatás az a terület, ahol nem a nyomor fokozódik, hanem az elviselhetőbb élet irányába mozdulnak az események.

„2014-ben álltunk össze néhány kollégámmal, hogy önkéntes alapon tanítsuk a gyerekeket” – mesélte az Aleppóból menekült férfi, hogyan indult a menekült gyerekek oktatása. „Egy évvel később a szír ideiglenes kormány tankönyvekkel, egy török civil szervezet pedig asztalokkal támogatott minket. Aztán a helyi önkormányzat megengedte, hogy délután használjuk a török iskolát. Végül pedig pénzt is kaptunk a munkánkért a Kék Félhold Alapítványtól.”

A lépések elsőre nem tűnnek túl jelentősnek, pedig forradalmi változást jelentenek a menekültek életében. Még a menekülthullám csúcspontján, a nyáron mondta több szír család, hogy azért kell elindulniuk Európába, mert nem szeretnék, ha gyerekeik iskola nélkül nőnének fel. Az öt éve kezdődött háború 10-11 éves gyerekek tömegét tette írástudatlanná: otthon már nem tudtak tanulni, Törökországban pedig még nem volt ilyesmire lehetőségük.

A sikerek ellenére is nyilvánvaló volt, hogy a török rendszer másodrendűként kezeli a menekülteket. „Hangsúlyozzák, hogy a pénz, amit kapunk, nem fizetés, hanem jutalom. Alá kellett írnunk egy papírt, hogy fizetésre nem tartunk igényt.” Az elnevezéssel való játék itt is jogi trükköket takarhat, aminek egyik jele, hogy Abdullah Mohamed és kollégái három hónapja nem kapták meg jutalmukat.

A nagydarab, inkább joviális kamionosnak tűnő tanár megjegyezte, hogy a 90 ezer forintnak megfelelő fizetés nagyjából a harmada annak, amit egy török tanár kap ugyanebben a pozícióban.

A másodrendű érzést a szír gyerekek is átélik. Számukra ugyanis akkor kezdődik a tanítás, amikor a török gyerekek órái véget érnek. „A gyerekek délután kettőkor már fáradtak, nem jó ilyenkor kezdeni a napot” – magyarázta az amúgy földrajzot oktató tanár.

„Megalázó, hogy a gyerekek azzal kezdik az órát, hogy kitakarítják az osztályt a török gyerekek után – panaszkodott a városban egy szír férfi. – A gyerekeimnek szemetet kell szedniük a teremben, meg az udvaron, mintha így fizetnének az iskoláért.”

Mindez mégis egy angol elitgimnázium a menekülttáborok iskoláihoz képest.

„Az alsósoknál lehetetlen tanítani. Az iskola egy nagyobb sátorban működik, ami napközben olyan forró, hogy a gyerekek nem tudnak koncentrálni. Hűtés nincs, a zaj viszont akadálytalanul bejön a sátorponyván.” A 28 éves Ahmet már feladta, hogy a háború miatt félbehagyott egyetemi tanulmányait folytassa. Szívesen lenne továbbra is tanár, bár a munka nem a sikerélmények gazdag forrása.

„A felsősök helyzete valamivel jobb, mert ők egy barakkban tanulnak, azt kevésbé hevíti fel a nap. De itt is sokan, nagyjából negyvenen vannak egy osztályban. Ráadásul nem kötelező az iskola, úgyhogy a táborlakó gyerekek negyede-ötöde nem is jár be.”

Börtön vagy vendégség?

„Börtönben érezzük magunkat Törökországban" – mondta elgondolkozva a menekülttábori tanárként dolgozó Ahmet, amikor törökországi életéről kérdeztem.

Kis helyen élünk, rengeteg a szabály, és minden a szabadságunkat korlátozza

– jelezte, hogy mi lehet a török politika valódi iránya: a cél nem az, hogy komfortosabbá tegyék az életüket, és ezáltal bírják maradásra a menekülteket. Ehelyett szabályok tömegével próbálják a tömeget röghöz kötni.

Hasonlóan látta a helyzetét egy szír vállalkozó is. Igaz, amikor összegzésre kértem, tágabb nézőpontra váltott. „Nehéz a helyzetünk, de az ismerőseim Jordániában táborokban élnek, és egyáltalán nem dolgozhatnak. Libanonban szintén nehéz a helyzetük. Nekünk itt ahhoz képest ötcsillagos életünk van.”

„A megoldás az lenne, ha a törökök menekültként ismernék el a szíreket – vélte Mahmud Nadzsar, az ellenzéki szervezet egyik tagja. – Ha vendégek vagyunk, akkor lehet, hogy évtizedeket kell élnünk ideiglenes viszonyok közt.”

Szírek százaival találkozva számomra is nyilvánvaló volt: azután, hogy a határon még néha egyszerűen agyonlövik a menekülteket, az országon belül a politika már enyhül. A már Törökországban élő menekülteket a civilizációs normák legalacsonyabb szintjén ugyan, de ellátják. Senki nem hal éhen, a gyerekek rossz körülmények közt, de járhatnak iskolába, és aki akar, másodrendű állampolgárként dolgozhat is. Mindez azonban csak az uniós tárgyalóasztaloknál tűnhet elégnek.

A hazatérésben reménykedő szírek számára fél-egy évig még elviselhetőek a fenti körülmények. De a helyzet csak addig elfogadható, amíg világossá nem válik: lehet, hogy akár egy évtizedet is átmeneti körülmények közt kell élniük, az előrejutás, a fejlődés, a kilépés esélye nélkül. Az EU pénzesője egyelőre tehát a probléma elodázására volt alkalmas. Ha pedig a menekültek hamarosan nem mehetnek haza saját országukba, újra robbanásveszélyessé válhat a helyzet.

(Borítókép: Földes András/Index)

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!