Vilhelmina
4 °C
18 °C
Index - In English In English Eng

De mi ez az egész Brexit-balhé?

GettyImages-541929904
2016.06.21. 18:10 Módosítva: 2017.01.27. 01:19
Az Egyesült Királyság EU-tagsága sosem volt sima ügy: már a belépés sem ment egyszerűen, aztán jött a folyamatosan különutasság, 2016-ra viszont eljutottak oda, amire azért pár éve még nem sokan mertek volna fogadni: csütörtökön népszavazást tartanak az Egyesült Királyság EU-tagságáról, és a közvélemény-kutatások alapján komoly esélye van a kilépésnek. De hogy jutottak el a britek idáig? Miért akar kilépni, aki ki akar, és miért maradna, aki ragaszkodik az EU-hoz? És miért nehéz helyzet ez az egész a nemrég választásokat nyert David Cameronnak?

A britek sosem voltak egyszerű partnerek az uniós hatalmi huzavonában. Mindig sokkal kevesebb döntést akartak az unió kezébe adni, mint a németek, a franciák vagy az olaszok, vagy ha már az unió kezébe kellett adni valamit, akkor egyszerűbben akarták volna megoldani, vagy ha az sem ment, legalább olcsóbban. Mindig kicsit kívülállóként nézték az uniót, és az EU most pont attól fél, hogy ezt a hasznos kritikust veszíti el.

Írja meg, mit gondol!

Kint él Londonban, vagy valamelyik másik brit városban dolgozik? Az utca végében kampányoltak a politikusok, a csapból is a népszavazás folyik? Írja meg tapasztalatait, várakozásait, vagy akár félelmeit is a csütörtöki népszavazással kapcsolatban a tema@mail.index.hu emailcímre!

Majdnem kimaradtak

Már a brit belépés sem volt egyszerű menet: a bizalmatlan Charles De Gaulle kétszer is megvétózta a brit csatlakozást: 1963-ban és '67-ben. Azzal érvelt, hogy a brit gazdaság túlságosan a volt gyarmatokkal folytatott kereskedelemre épül, ezért nem tudna beilleszkedni az európai közös piacba. A francia elnök attól félt, hogy Nagy-Britannián keresztül az Egyesült Államok függésébe kerülne az európai közösség, pedig ő francia irányítást szánt a kontinensnek.

De Gaulle ellenállása nem segített elsimítani a Nagy-Britannia és a kontinens országai közötti megszokott, történelmi idegenkedést, és az uniós tagság kérdését egy angol-francia és angol-német ellentétté egyszerűsítette a közvéleménynek.

A brit Konzervatív Párt támogatta a csatlakozást, ők tárgyalták le és vitték be az országot az Európai Gazdasági Közösségbe '73-ban, de a viták nem csitultak. A csatlakozás utáni évben a munkáspárti miniszterelnök Harold Wilsonnak népszavazást kellett tartania a tagságról, hogy lecsillapítsa a kormánypárti EU-ellenes erőket és a kontinens szapulásának édes ízére akkor ráérző közvéleményt. Ezen a referendumon még a választók 67 százaléka voksolt a bentmaradásra.

Thatcher, a szabadságharcos

Az EU-tagság megítélése soha nem volt egységes, azonban leginkább a Thatcher-éra végén kezdtek felerősödni az euroszkeptikus hangok a torykon belül. Akkoriban már komoly vita folyt arról, hogy szorosabb vagy lazább legyen az európai integráció. Thatcher utódja, John Major győzelemre vezette a konzervatívokat 1992-ben, de még a saját miniszterei is megosztottak voltak, ha az EU került szóba. Amikor 1997-ben nagy vereséget szenvedtek Tony Blairtől, az EU-val szemben kritikusabb réteg meg tudta vetni a lábát.

Egy hangos kisebbség már Thatcher óta követelte, hogy a britek hagyják el az Európai Uniót, ők  megerősödtek a Tony Blair alatti ellenzéki években. Tim Bale, a londoni Queen Mary Egyetem politikatudományi professzora szerint azt is lehet mondani, hogy a leginkább euroszkeptikusok maradhattak életben. Olyan konzervatív aktivisták dönthettek parlamenti jelöltekről, akik kifejezetten EU-ellenes nézeteket vallottak. A New York Times szerint ezért sok ambiciózus tory szemében nem az volt a kérdés, hogy kell-e kritizálni az EU-t, hanem hogy mennyire.

Megosztó kérdés lett az EU, de ennek az ideológiai gyökerei eltérőek voltak. Van, aki gazdasági okokkal, a brüsszeli túlszabályozással érvelt, más pedig egyszerűen csak a szuverenitást féltette, akár az Európai Unió Bíróságától is. Megint másoknál az is szempont volt, hogy szívesebben látnának az Egyesült Államokhoz közeledő külpolitikát.

A sajtó hibája is

A fő bulvárlap, a Sun, legnagyobb riválisa, a Daily Mail (ebben kampányolt a magyar kormány az EU-tagság mellett), a trashbulvárba hajló Express, Telegraph és a Times is kivette a részét a közvélemény félretájékoztatásából, olyan válogatott hülyeségekkel, mint hogy az EU miatt tilos görbe uborkát árulni, az EU korlátozná, hogy hány kávét lehet meginni egy nap, az EU-ban nem lehet tucatjával árulni a tojást, és a kisgyerekek nem fújhatnak lufikat.

Egy februári felmérés szerint a britek nagy része a saját országuk sajtóját is túlságosan elfogultnak és jobboldalinak látja: 26 százalékuk nyilatkozott így, ami nagyobb arány, mint amit Németországban, Franciaországban, vagy Svédországban mértek.

Érdekes helyzet, hogy a legigényesebb uniós cikkeket is brit médiumok szállítják: a Financial Times, az Economist és a Reuters hitele megkérdőjelezhetetlen, viszont a választó tömegek nem őket olvassák.

A britek EU-szkepszise tehát nem újkeletű: az Eurobarometer már 2008-ban a legalacsonyabb bizalmat mérte Nagy-Britanniában az uniós intézmények felé: míg az EU lakosságának átlag 47 százaléka szavazott bizalmat az Európai Bizottságnak, az Egyesült Királyságban ez az arány 24 százalék volt, sokkal rosszabb, mint a második legalacsonyabb értéket mutató Lettországban, ahol 37 százalékot mértek.

Thatcher nagy győzelmeként tartják számon, hogy agresszív politikával 1984-ben elérte: Brüsszel fizesse vissza az uniós büdzsébe fizetett brit hozzájárulás jelentős részét. Nagy-Britannia ugyanis a saját importjából származó vámokon keresztül jóval többet fizetett a közös költségvetésbe a nyolcvanas években, mint a többiek, ráadásul kevesebb pénzt kapott vissza, mert a brit mezőgazdaság messze nem szívott föl annyi uniós támogatást, mint a kontinens országaié, különösen Franciaországé. Akkoriban az uniós büdzsé több, mint kétharmada agrártámogatásokra ment el, ez az arány ma már kevesebb, mint 50 százalék.

A Konzervatív Párt politikájának ezután meghatározó elemévé vált az EU-val és intézményeivel szembeni ellenállás, és olyan mélyen megvetette a lábát a közvéleményben, hogy munkáspárti vezetők sem mertek fellépni az ellen, hogy a brit sajtó legnagyobb része téves információkkal tömi az emberek fejét az Európai Unióról, és évtizedek óta hergeli a közvéleményt az EU ellen.

Miért voltak ennyire különutasok a britek?

A már említett konkrétumok mellett a brit különutasság történelmi oka, hogy a brit politikai-gazdasági rendszer nagyon különbözik a kontinentális modelltől, és a kettőt elég nehéz összehangolni. Hogy mit jelent ez pontosan? Az angol kapitalizmusmodell például sokkal szabályozásellenesebb és vállalkozás-barátabb, mint ami a kontinentális Európára általában jellemző, illetve az is egy fontos különbség, hogy a brit politikai rendszer évszázadok óta a parlament primátusára épül, a Westminster pedig nagyon nehezen hajlandó szuverenitást feladni.

Azért is nehezen összeegyeztethető a brit modell a kontinentális hagyományokkal, mert a szigetországban nincs írott alkotmány, valamint a hatalmi ágak elválasztása (pont a parlament primátusa miatt) egy elég új keletű dolog, és pont az EU-tagság miatt indult meg. Az Egyesült Királyság pont azért is maradt különutas az uniósban egy csomó szempontból, mert ezeket a dolgokat nagyon bonyolult és drága, illetve politikailag nehezen végigvihető lenne megváltoztatni.

 

Mivel az egész kérdés sokkal fontosabb volt a párton belül, mint a toryk szavazóbázisánál, a 2005-ben pártelnökké választott Cameron csendesíteni próbálta az euroszkeptikus szárnyat. Ugyanakkor folyamatosan tett engedményeket is, például fontos támogatókat szerzett az EU-val szemben kritikusabb toryk között, amikor támogatta a kiválást az Európai Néppártból, hogy aztán létrejöhessen az Európai Konzervatívok és Reformerek képviselőcsoportja az Európai Parlamentben.

Közben Európa-szerte megerősödtek az euroszkeptikus mozgalmak és pártok – Nagy-Britanniában elsősorban a Nigel Farage fémjelezte UKIP vezetésével. 2004, a kelet-európai tagállamok, köztük Magyarország csatlakozása után a UKIP meglovagolta az EU-gyűlölő hullámot. Farage-ék az elmúlt tíz évben csúcsra járatták a külföldi munkavállalók elleni hangulatkeltést a brit választók körében.

David Cameron, attól félve, hogy a UKIP jobbról előzi meg, és ellöki a Konzervatív Pártot a kormányrúdtól, azok felé a szavazók felé fordult, akik a lengyelekben, magyarokban, csehekben, románokban és a többiekben segélyeken élősködő tömegeket látnak, és hányingerük támad, ha egy szalagcímen azt látják: Brüsszel.

A torykon belül sokakat ugyan nem lehetett euroszkeptikusnak nevezni, de teret nyert az a vélekedés is, hogy „az EU ugyan nem jó, de meg tudjuk reformálni. Ebben a helyzetben vállalta be Cameron a tavalyi parlamenti választási kampányban, hogy újraválasztása esetén még 2017 végéig népszavazást ír ki a kérdésről. Világossá tette azonban, hogy ha sikerül a szükséges reformokról megállapodnia Brüsszellel, akkor teljes mellszélességgel kampányol majd a maradás mellett.

Túl sokat kockáztatott?

Az évtizedekre visszanyúló előjelek ellenére sem gondolhatták kezdetben, hogy komoly esélye lesz a mindent megrengető kilépésnek is. „Ez egy olyan kelés, amiben 20 éven át gyűlt a genny, szóval senkinek sem kéne csodálkoznia rajta, hogy így durrant ki” – mondta Christopher Patten, volt tory miniszter és pártelnök, az EU-tagság támogatója.

A kilépéspárti tábor élére állt Cameron egyik közeli barátja, Michael Gove igazságügyi miniszter, a legfontosabb arca pedig a leköszönő londoni polgármester, Boris Johnson lett, aki ezzel a húzásával a Cameron utáni miniszterelnöki tisztségre is bejelentkezett. A toryk sokáig csak a felszín alatt megbújó megosztottságát jelzi, hogy a parlamenti képviselőik közel fele, és hat miniszter is a kilépés mellett kampányolt nagy erőkkel.

A taktika ugyan bejött: Cameron meglepetésszerű, fölényes győzelmet aratott a parlamenti választáson azzal az ígérettel, hogyha nyer, népszavazásra bocsátja az uniós tagság kérdését. A stratégia viszont nem világos. Hogy csak egy következményt említsünk: ha a „nem”-ek nyernek csütörtökön, és Skócia úgy dönt, hogy Anglia helyett az Európai Unióval marad szövetségben, akkor úgy fognak rá emlékezni, mint a miniszterelnökre, akinek a kormányzása alatt szétesett az Egyesült Királyság.

A kilépéspártiak érvei: antidemokratikus és bürokratikus EU

A kilépést pártolók visszatérő érvei közül az egyik legfontosabb pont arra vonatkozik, hogy az uniós bürokrácia, élén a nem közvetlenül választott, hanem kormányok által delegált Európai Bizottsággal sorra hozza a rendeleteket, amelyekről nincs valódi demokratikus vita.

Ahogy az az Eurológus gyűjtéséből is kiderül, a kilépést pártolók a kamuzástól sem igazán riadnak vissza, amikor idióta uniós szabályokat kell költeni azt bizonygatva, hogy az uniós bürokrácia milyen szörnyűségekre képes, ugyanakkor a kilépés mellett kampányoló Boris Johnson, londoni polgármester több olyan témát is bedobott, ahol a hétköznapi britek életére is ténylegesen komoly hatással bíró döntések születnek Brüsszelben.

Az egyik problémás pontnak,az EU-USA-szabadkereskedelmi egyezmény (TTIP)folyamatban lévő tárgyalásai miatt még aktualitása is van, a nemzetközi kereskedelem. "(Ha az unióban maradunk), egy olyan kereskedelmi rendszer rabjai maradunk, ami nem ad lehetőséget ennek az országnak - ami egyébként a világ ötödik legnagyobb gazdasága - hogy az USA-val, Kínával, Indiával, vagy más nagy gazdasággal rendelkező országgal tárgyaljon, mert ez egyedül az Európai Bizottság kiváltságosainak a privilégiuma, miközben ebben a bizottságban csak 3,6 százalék a brit tisztségviselők aránya" – írja Johnson.

Hasonló kifogásai ugyanakkor nemcsak a jobboldaliaknak vannak: a Guardian baloldali, olykor akár kifejezetten kapitalizmuskritikus publicistái, Paul Mason és Owen Jones szerint sincs például rendben az, hogy a TTIP-t zárt kapuk mögött tárgyalják, de az eurózónával szemben is kritikusak, pontosabban inkább azzal, ahogy azon belül belül a hatalmi viszonyok alakultak: a balos kritikusok szerint ugyanis a németek jobboldali gazdaságpolitikát erőltettek Görögországra a válság idején, és az uniós szabályok amúgy is alapvetően lecsökkentik az állam mozgásterét a gazdaságban, és válság esetén automatikus megszorításokat kényszerítenek ki.

Ami az embereket igazán megfogja: a migráció

Amíg a szabadkereskedelem leginkább csak technokrata hóbortnak tűnhet az egyszerű Brexit-párti brit népszavazónak, a bevándorlás az a téma, amihez érzelmi szálon is könnyű viszonyulni, ráadásul az egész ügynek van egy szimbolikus része is, ami fonák módon pontosan az olyan elvont gazdasági ügyekből következik, mint a kereskedelem vagy a monetáris unió kérdése.

Ahogy arra a termelés kiszervezésére specializálódott üzleti tanácsadócég, a Frontline Analysts kutatója, Dan Davies is felhívja a figyelmet, közvélemény-kutatások alapján több érdekes trend is látszik, ami alapján megérthetővé válik az is, hogy mi köze van a gazdasági ügyeknek a bevándorláshoz és a brit identitáshoz. Az egyik nagy választóvonalat a kilépést ellenzők és támogatók között a kor és az iskolai végzettség jelenti: a 35 évnél fiatalabbak és a gazdagabb, képzettebb választók inkább maradnának, miközben az idősebb, képzetlenebb szavazók nagyobb arányban támogatják a Brexitet. Közben viszont van egy földrajzi megoszlás is a támogatók és az ellenzők között: a városi népesség inkább maradáspárti, míg az idősebb átlagéletkorú parti régiókban többen vannak azok, akik kilépnének.

Úgy tűnik ugyanakkor, hogy a bevándorlással kapcsolatos félelmeknek kevés közük van a bevándorláshoz: a bevándorlásellenes pártok ugyanis olyan területeken erősek, ahol az átlagosnál kevesebb a bevándorló, miközben az is kétséges, hogy a bevándorlók hatalmas terhet jelentenének a brit egészségügynek vagy oktatásnak. Felmérések szerint sok idős bevándorlásellenes brit szinte csak a munkaerőhiánnyal küzdő egészségügyben találkozik bevándorlókkal.

Ami viszont jellemző ezekre a területekre, az a népességcsökkenés, ami az utóbbi húsz évben gyorsult fel az Egyesült Királyság gazdaságának átalakulása miatt. Ez az a folyamat, ami viszont már összefüggésbe hozható a szabadkereskedelemmel, hiszen ebben az időszakban nagy tömegben szervezték ki a régi ipari állásokat Kelet-Ázsiába, miközben az országon belül is átrendeződött a gazdaság szerkezete: a fiatalok nagyobb városokba - főleg Londonba - költöznek, az idősebb generáció pedig emiatt mostanra lepusztulóban lévő településeken találta magát. A gyerekek elköltözéséből és a régen szebb napokat látott lakóhelyek lepusztulásából pedig már könnyen összejöhet annyi frusztráció, amit a kórházban ritkán látott lengyel ápolónőn és magyar orvoson is le tud vezetni a bevándorlóellenes brit politika.

A toryknak is nagy a tét, nemcsak az EU-nak

Bármi lesz is a vége csütörtökön, az biztos, hogy Cameron egy kifejezetten kedvező helyzetből lavírozta be magát egy szinte pártszakadással fenyegető kampányba. A tavalyi parlamenti választás előtt sokan még egy patthelyzetet sem zártak ki, ehhez képest Cameron hatalmas meglepetésgyőzelmet aratott, a toryk megerősödtek, miközben a Munkáspárt történelmi mélypontra zuhant, és az új elnök, Jeremy Corbyn is megosztó maradt a Labourön belül. A győzelem súlyát jól jelzi, hogy 1992 óta először tudott valamelyik párt egyedül többségi kormányt alakítani.

Ebből a helyzetből jutottunk most el oda, hogy a toryk egymást marják, a kampányban korábban nem látott stílusban és intenzitással ütik egymást, még ha egy határt nyilván nem is léptek át. Miközben ráadásul a torykat végletesen megosztja a kérdés, az ellenzéki pártokat sokkal kevésbé viselte meg az egész kérdés: többségükben - köztük a Labour és a Skót Nemzeti Párt - támogatják a tagság megtartását (még ha a felmérések szerint szavazóik között bőven akadnak kilépéspártiak is), vagy a UKIP esetében éppen teljes mellszélességgel kampányolnak a kilépés mellett.

Leegyszerűsítve, a toryk egyik régóta érlelődő, most felszínre törő belső konfliktusa világított rá a brit társadalom mély megosztottságára a kérdésben, ami aztán csütörtökön könnyen megrengetheti egész Nagy-Britanniát és az Európai Uniót is. Ezen túl egyértelműen Cameron és a kormány legfontosabb tagjainak a széke is tét, ugyanakkor bármi lesz is, hosszú időbe telhet, amíg sikerül a két oldalnak minden nézetkülönbségen túllépnie. Cameron akkor sem maradna már következő ciklusra miniszterelnök, ha a bent maradás mellett szavaznak a britek, de az utódlásáért folyó belső harcot is komolyan befolyásolhatja a népszavazás eredménye.