Így árasztották el a menekültek Európát

2015 — Az év, ami megváltoztatta Európát | Első epizód

Lélegzetvisszafojtva lapultam a hideg, útszéli árokban. Mellettem egy csapat afgán és iraki leste az alkalmas pillanatot, hogy észrevétlenül átrohanjunk az úton, és belevessük magunkat a nyirkos, szerb éjszakába. A szemem magasságában dübörögtek az autók kerekei. Az elsuhanó szélvédők mögött szinte láttam a kocsik utasait. Lehettem volna én is az egyikük, amelyik berak valami zenét vagy csavar egyet a fűtésen, miközben fogalma sincs, hogy kintről elkerekedett szemmel olyan emberek nézik, akiket a sors 6000 kilométerre sodort a szülőhelyüktől.

A romantikus mélázásnak füttyszó vetett véget. Felpattantunk, átvágtattunk a kivilágított sávon, és visszaolvadtunk a túloldali sötétbe, amelynek mélyén valahol a magyar határt sejtettük. Négy órája rohantam, kúsztam és bujkáltam tíz afgánnal és két irakival, hogy az utakat, településeket elkerülve eljussunk a magyar határig. 2015 eleje volt, és ekkor még fogalmam sem volt arról, hogy valójában az egész Európát megrázó válság kezdetét látom nagyon közelről.

Első fejezet

Nem menekült-, hanem kormányválságnak indult

  • Charlie Hebdo-merénylet: 2015. január 7-én két fegyveres lemészárolta a francia szatirikus lap szerkesztőségének 12 tagját, másnap két társuk Párizsban és környékén vérengzett. A merényletekben összesen húszan haltak meg.
  • Orbán elkezdi a menekültellenes kampányt: a miniszterelnök január 11-én Párizsban, a megemlékezés apropóján nyilatkozatot ad. Itt kerül elő először a gazdasági bevándorlózás és a menekültek összemosása a terroristákkal.
  • Rogán Antal február 11-én a Nyugati pályaudvaron a menekültek kötelező őrizetbe vételéről tart sajtótájékoztatót. A tervnek nincs realitása, de a kamerák előtt sokszor elmondja, hogy illegális bevándorló.
  • Veszprémi választás: február 22-én pofont kap a Fidesz, a baloldal által támogatott Kész Zoltán legyőzi fideszes ellenfelét. Bukik a kormánypárt kétharmada is.

A világpolitikai lépték hiánya érthető volt, hiszen a menekülthelyzet eleinte a Fidesz kétségbeesett kommunikációs húzásainak egyikeként került képbe. 2014 végétől zuhant meredeken a kormány népszerűsége, amire válaszul Habony ötletgyára konfettiként kezdte szórni a válságkezelő tippeket. Talán még rémlik a kötelező iskolai drogteszt, a keményen dolgozó kisemberezés és az egymás feljelentgetésére buzdító provokátorfigyelő bejelentése: csupa olyan módszer, amitől a spin doktorok azt remélték, hogy egymás ellen fordítja és így elköteleződésre készteti a magyarokat. De a magyarok röhögtek a kisemberezésen, kiakadtak, hogy az iskolában központilag akarják pisiltetni a gyerekeiket, és nem gerjedtek be a feljelentgetés lehetőségétől sem.

A gazdasági bevándorlózás ekkor még ugyanilyen trükknek tűnt: a statisztikák szerint a közvéleményt 2015 közepéig a magyarok tömeges elvándorlása aggasztotta, nem pedig azok, akik hozzánk jöttek.

Migránsokat élőben csak a déli határ falvainak lakói láttak, hiszen ahogy jöttek Szerbia felől, úgy távoztak Ausztria irányába. A jelenség mégis érdekes volt, hiszen tény volt: 2013-tól évről évre egyre több menekült vonult át az országon.

Azért vegyültem el a határ szerb oldalán összegyűlt menekültek közt, hogy megtudjam, valójában kik miért és hogyan jönnek Magyarországra. Utólag persze már tudom, hogy gyanúsnak kellett volna lennie: bár év elején a hírek jó része még a koszovói menekültekről szólt, a szerb határon táborozó menekültek közt már egyetlen koszovóival sem találkoztam. Váratlan fordulatot vett a történelem.

De 2015 elején a menekültválság még csak a Koszovóból érkező emberáradatot jelentette. A közvéleményt sokkolták a fotók, amelyekhez hasonlók eddig nem a saját határainkon, hanem a távoli Afrikában, Ázsiában készültek.

Családok gázoltak a határvidék jeges vizében, és tömött sorokban meneteltek az ásotthalmi úton. A buszpályaudvarokon tomboló őrület a Saigon elestéről szóló háborús filmeket juttatta eszembe: az emberek egymást tolták le a buszokról, hogy elhagyhassák hazájukat. A magyar állami média eközben csak szajkózta, hogy mennyire veszélyes ez az áradat, de hogy miért kelnek útra a koszovóiak, arról semmit nem lehetett tudni.

Reménytelenség + internet = menekültválság

„2013 nyarán vettük észre, hogy egyre többen hagyják el Koszovót. Akkor főleg a vidéki, cigány lakosság indult útnak. Azt gondoltuk, az adott lökést, hogy Magyarországnak brüsszeli nyomásra enyhítenie kellett a menekültügyi rendelkezéseken” – emlékezett vissza Dajana Berisha menekültüggyel foglalkozó szakember. Koszovó fővárosában, Pristinában ültünk egy kávézóban, és mindketten bizonytalanok voltunk.

A szakértő azért, mert nem volt egzakt magyarázata a jelenségre. A pánik ugyanis átterjedt a városi lakosságra is.

A menekülést pedig már nem magyarázta, hogy az útvonal egyik állomásán, Magyarországon – az EU-s figyelmeztetések hatására – már nem csuktak le automatikusan minden menekültet.

Az én zavaromat pedig az okozta, hogy Pristinában nem tombolt úgy a szegénység, ahogy azt a magyar kormány gazdasági bevándorlózós nyilatkozatai alapján gondoltam. Koszovó persze elmaradott ország volt, de csak annyira, mint a világ számos más helye a Balkántól Ázsiáig. Pristina két-három emeletes, pöffeszkedő betonházak egyvelege, amelyek közt rendszertelenül toronyházak törnek a magasba. Az utcaképet színesíti, hogy helyenként sáros, burkolatlan utcán találjuk magunkat, a nagyobb kereszteződésekben valutázók integettek, esténként pedig fát aprítottak a ház előtt a fűtéshez.

A helyzet azonban távol volt a katasztrófától: tele voltak a boltok, működött az infrastruktúra, az utcákon autók, a kávézókban vidám férfiak. Bosznia, Albánia vagy akár Ukrajna legnagyobb része sincs jobb állapotban, mégsem menekülnek az állampolgárai úgy, mint egy katasztrófafilmben.

„Nem a szegénység a legnagyobb probléma, hanem a kilátástalanság” – világította meg a valódi okokat egy kávézóban szervezett találkozónkon Visar Azemi, fejlesztésekkel foglalkozó szakember.

„Olyanok emigrálnak, akiknek van munkájuk, viszont a jövőre is gondolnak. Ezek az emberek azt mondják: nekem még csak működik az életem, de mi lesz a gyerekeimmel? Az oktatás csapnivaló, az egészségügy megbízhatatlan, az intézményi struktúra katasztrófa” – fakadt ki Dukagjin Gorani újságíró. Mindeközben pedig hatalmas a munkanélküliség, a hivatalos statisztikák 30 százalékról tudnak, a valóságban azonban a 42 százalékot is elérheti ez a szám. A fiataloknak közel 70 százaléka nem talál munkát.

„Koszovó a világ legelszigeteltebb országa. Országunkat a fél világ el sem ismeri, úgyhogy ezekre a helyekre nem is mehetünk. Minden más országban olyan vízumkövetelményeket szabnak, hogy a legtöbben hivatalosan soha nem utazhatnának külföldre, Albániát leszámítva. A kirekesztettség a fő bajunk. A menekülés pedig nem is racionális, hanem inkább érzelmi döntés.”

 

A menekülthullám felkorbácsolásához azonban nem volt elég a reménytelenség. A folyamatnak volt egy eddig alulbecsült eleme is. Az internet.

Gondoljuk végig. Negyven bevállalós, koszovói fiatalnál elszakad a cérna, és felülnek egy Szerbia felé tartó buszra. Néhány héttel később a felük posztol magáról egy képet Németországból valami vonzó plázában vagy szőke csaj közelében. Ha a fotók lájkolói közül csak három határozza el, hogy mivel a haverjának sikerült, ő is megpróbálja, akkor az azt jelenti, hogy legközelebb már másfél busznyi menekült indult nyugatra. Néhány hét kellett ahhoz, hogy a hírek offline körökben is elterjedjenek. Mindenkinek lett egy-két ismerőse, aki megpróbálta már, és logikus volt a gondolat, hogy ha mások emigrálnak, akkor mi is indulunk.

„Az emberek elkezdtek menekülni, és néhány hét alatt az egész országon végigsöpört ez a hangulat. Tömeghisztéria miatt ürül ki az ország.” A koszovói újságírótól hallottam először a menekültválság egyik legfontosabb mozgatórugójáról, de a tömeghisztéria valódi szerepe csak a későbbi események fényében lett egyre világosabb.

Átszökünk a határon – A középosztály kalandja

A mobilnet nem csak a koszovóiakra volt akkora hatással, mint Marco Polóra az iránytű, derült ki, amikor néhány héttel később a fagyos szerb éjszakában csatlakoztam a magyar zöldhatárra tartó menekültekhez.

De ne rohanjunk előre. A csapatnyi menekült közt elvegyülve eleinte csak arra ébredtem rá, hogy véget ért a koszovói roham. Afgán, iraki és pakisztáni srácok ültek a tűz körül. A hangulat a klasszikus tábortűznél ücsörgős partikat idézte. Leszámítva, hogy nem volt bor, és senki nem sütött szalonnát.

Egy ideig azt hittem, a frappánsan előadott újságírói ars poeticám miatt fogadtak be ilyen könnyen. „A magyarok félnek a menekültektől, azt gondolják, veszélyesek vagytok. Az újságírónak ilyenkor az a dolga, hogy ne a politikusoknak higgyen, hanem a saját szemével nézze meg a helyzetet. Ezért kísérnélek el titeket, ahogy átmentek Magyarországra” – mondtam kenetteljesen egy angolul jól beszélő pakisztáni srácnak, aki széles mozdulatokkal fordított a többieknek.

Az este előrehaladtával derült ki, hogy nem elhivatottságom nyűgözte le őket, és nem is az, hogy néhány órával korábban együtt tartóztattak le minket a szerb kommandósok. A bizalmukat úgy nyertem el, hogy emberszámba vettem őket. „Kérsz vizet?” – kérdezte egy afgán testvérpár idősebbik tagja. Bólogattam, de a srác bizonytalanul nyújtotta felém az üveget. „Biztos?” – kérdezte, én meg nem értettem. „Nem félsz utánunk inni?” Csodálkozva néztem rá.

Visszatekintve már egyértelmű, hogy a társasággal töltött két nap alatt a menekültválság elkövetkező egy évének minden jellegzetességével találkoztam.

Nyilvánvalóvá vált, hogy útitársaim nem a szimpla jobb élet reményében hagyták el hazájukat, hanem mert amit mi a tévéhíradóban látunk, az náluk a napi tapasztalat. „A tálibok megölték a családomat, csak az anyám és egy húgom maradt életben. Ha maradok, ők is veszélybe kerülnek, és engem is kivégeznek. Eljöttem” – mesélte egy katona, aki a Nyugat által szorgalmazott program keretében állt be a hadseregbe. De mindenkinek volt egy története felrobbantott szomszédról vagy lánytestvérről, aki nem megy iskolába, nehogy ezzel bőszítsen fel egy szélsőséges szomszédot.

De az is világosan lejött, hogy nem a humanista európaiak propagandaszövege csupán, hogy a menekültek az iskolázottabb, szakmával, tudással rendelkező emberek közül kerülnek ki. Az év első felében az Európába vándorlás valóban a középosztály kalandja volt.

„Eddig fejenként 4500 dollárt költöttünk” – számolta össze kérdésemre az afgán testvérpár, mennyibe került az útjuk Afganisztántól Szabadkáig. A pénz egy részét maguk gyűjtötték, amikor az amerikai hadsereg cégeinek dolgoztak. Aztán az amerikaiak elmentek, és hirtelen a teljes bizonytalanságban találták magukat. „Az apám rendőrkapitány. Nem éheztünk, de otthon nincs jövő. Kockázatos iskolába járni. Hatan vagyunk testvérek, és ketten indultunk el, hogy Németországban keressünk munkát.”

Vajon mennyire lehet mindennapos az elvándorlás Afganisztánban, ha már létezik banki kölcsön is az elvándorlásra? Az angolul jól beszélő Mudzstaba mesélte, hogy szülei pénze nem is volt elég kettőjük útjára, úgyhogy kölcsönt vettek fel egy helyi banktól. A kulturális különbségeken már nem lepődtem meg, de az, hogy a bankrendszer is sajátos logika szerint működik Afganisztánban, kizökkentett. Persze aztán kiderült, hogy a bankok ott is racionálisan működnek. Afganisztánban az emigráció biztosabb befektetés, mint egy vállalkozás, magyarázták. Aki eljut nyugatra, rendszeresen küld haza pénzt, amiből simán vissza lehet fizetni a hitelt. Míg ha helyi vállalkozásba kezd valaki, akkor a boltját felrobbanthatják a tálibok, a cégét pedig ellehetetleníthetik az elképesztő korrupcióval működő állami hivatalok.

De volt a társaságban közgázos egyetemista, sőt, tévébemondó is. „Szerinted találok ilyen munkát Németországban?” – fordult hozzám reménykedve. „Beszélsz németül?” – kérdeztem tétován, amire szomorúan rázta a fejét: „Pastu és urdu nyelven beszélek, meg kicsit angolul.”

Csak három órája ültem a tűz körül, de egyre biztosabb voltam abban, hogy a tőlünk 30 kilométerre, a határ túloldalán gerjedő menekültellenes hisztéria kezeléséhez az adná a legtöbbet, ha minden kormányzati rettegő csak ugyanennyit töltene random menekültekkel.

Még nem volt este 9, de már választ kaptam arra is, miért látunk Magyarországon több fiatal menekült fiút, mint gyereket vagy nőt.

„Bulgária volt a legveszélyesebb – bólogatott a pakisztáni tolmácsom. – A határon lőttek ránk. Amikor pedig elkaptak, a rendőrök keresték az alkalmat, hogy belénk kössenek. Álltunk a falnál, és csak a vízért akartam lehajolni, de már jöttek felém ököllel.”

Repkedtek a történetek az iráni–török határról is, ahol szakadékokkal szabdalt hegyvidéken kellett napokig gyalogolni. És megtudtam azt is, miként veszik el a fogdában a menekültek pénzét a szerb rendőrök.

A nők és a gyerekek inkább megállnak útközben, leginkább Törökországban, és várják, hogy férjüktől vagy a legnagyobb fiúktól megjöjjön az üzenet: Németországban vagyunk, küldjük a pénzt, jöhettek utánunk.

Eddig a pontig már csak azok jutnak el, akik átmentek 6000 kilométernyi kiképzésen, akik teljesítették az iráni sivatagban kocogás, a törökországi illegális határátlépés, a bolgár börtön és a szerb menekülés próbatételeit. Riasztó elképzelés rajzolódott ki előttem: ezeket az embereket a 21. században is a természetes kiválasztódás elvei szelektálták.

A darwinizmust a saját bőrömön tapasztalhattam meg egy órával később. A társaság egy része ugyanis szedelőzködni kezdett, és nemsokára 12 afgán és iraki társaságában belevetettük magunkat az éjszakába.

Hideg vízzel teli csatornák keresztezték utunkat. Az elsőn sikerült átugranom, miközben sorban csobbantak bele az emberek. A másodiknál rövidet ugrottam, bokáig elmerültem. A harmadiknál fenékkel estem vissza a rézsűről, és a hátam közepéig szaladt a jeges víz. Senki nem nevetett. Mintha ez lenne a közlekedés elfogadott módja. Csak néha álltunk meg egy-egy bokor takarásában, hogy megnézzük az afgán testvérpár telefonján a Google Mapset. Egy pontot böktek le a határ legközelebbi szakaszára, és oda igyekeztünk árkon-bokron keresztül. Szó szerint.

A sötétség, az órák óta tartó menetelés egybemosta a valóság szeleteit. Már nem tudtam újságíróként eltávolítani magamtól a helyzetet, hogy én itt csak megfigyelem, milyen is ez az illegális határátlépés. Az éjszakai gyaloglás szürreális, tér nélküli utazássá vált. Nem volt logika benne, de azt éreztem, hogy menetelni kell, és hogy nem szabad elhagynunk egymást.

Hajnalban elfagyott lábbal és egyébként alsónadrágra vetkőzve kapaszkodtam ki egy csatorna oldalán, amikor a csoport hangulata gyökeresen megváltozott. Egy bokor alatt ültek, vihogtak, és egymás hátát veregették. „Hungary, Hungary” – mondogatták.

Lelkesedésük indokolatlan volt, hiszen éppen ez volt a legrizikósabb szakasz. De ekkor már hét órája meneteltünk, lazult a fegyelem, és mint egy könnyű részegség, úgy nyargalászott bennük az öröm, hogy megtörtént, amiért hónapokon át szenvedtek: megérkeztek az Európai Unióba.

Aztán már Ásotthalom felé csattogtunk az üres műúton, és mindenki velem akart beszélni. Hogyan lehet eljutni Németországba vagy a svédekhez? Hol tudnak helyi kártyát venni a mobiljukba? Minél előbb fel akartak csatlakozni a netre, hogy megírják az utánuk jövőknek, hogyan jutottak át, és megkérdezzék az előttük járóktól, merre tovább. A netes kommunikáció központi szerepe volt az utolsó tapasztalat aznap, amit a menekültektől megtanultam.

Nem sokkal később a társaság szétszéledt, és azt gondoltam, sosem látom őket viszont. Az élet azonban bizarr fordulatot vett, amikor fél évvel később, Németországban belefutottam az afgán testvérpárba.

Második fejezet

Lampedusa

  • 2015. áprilisában elindul a menekültellenes nemzeti konzultáció.
  • Április 19.: az első brutális hajószerencsétlenség a Földközi tengeren. 800 menekült fullad vízbe. Innentől hetente érkeznek hírek újabb tengeri tragédiákról. Több ezer halott néhány hét alatt.
  • Április: nepáli földrengés. Két nagy erejű rengésben több tízezer ember hal meg, épületek tömege semmisül meg, alpinisták rekednek a Himalája hegyein.
  • Május 11.: az EU vizsgálni kezdi a menekültek arányos elhelyezését segítő kvótajavaslatot. Orbán őrültségnek nevezi az ötletet.
  • Az Iszlám Állam katonai sikereket ér el Szíriában. Palmürát felrobbantják.
  • Kihelyezik a menekültellenes plakátokat. Állampolgári leszaggatási mozgalom indul.
  • Június: 30 millió forintot adnak össze a Kétfarkú Kutya Párt viccplakátjaira.
  • A déli határon elkezdődik a kerítésépítés.

Sokáig úgy tűnt, nem is itt, a balkáni útvonalon, hanem a Földközi-tengeren zajlanak az igazán fontos események. Április 13-án egy menekülteket szállító csempészhajó süllyedt el nem messze Líbiától. A tengerbe veszett bárkán 550 menekültet zsúfoltak össze, és közülük több mint 400 meg is fulladt. Ha van a sorsnak kampányügynöksége, akkor jól végezte a munkáját. Európa nem tudott napirendre térni az eset felett, mert hat nappal később az újságok még mindig a vízbe fulladt menekültek százaival voltak tele. Sokaknak csak később esett le, hogy ez már egy másik eset: április 19-én ugyanis újabb hajó süllyedt el Líbia és Olaszország közt, de ezúttal már 850 emberrel. Közülük 24-et sikerült kimenteni, több mint 800 menekült sosem került elő.

Erre már csak a nehezen megválaszolható kérdések miatt is felkapták a fejüket az európai újságolvasók. Hogy lehet 800 embert egyetlen hajóba zsúfolni? Miért menekülnek ilyen tömegben Líbiából? Nyugodt elmélkedésre azonban nem volt idő, mert kiderült, hogy hetente történnek ilyen tragédiák. Egy-kétszáz halott alatt már be sem számoltak az esetről a lapok.

De csak a kérdések szaporodtak bennem addig, amíg a gépem le nem szállt Lampedusán. Azon az olasz, de amúgy Afrikához már közelebb eső szigeten, amit akkor is kénytelen a Földközi-tenger kis ékszereként emlegetni az ember, ha történetesen nem egy utazási irodában dolgozik.

Egy népszerű nyaralószigeten a vendéget jó esetben koktéllal, rosszabb esetben béna folklórprogramok szórólapjaival fogadják. De a recepciós grimaszba görbülő mosolya a sziget történetének ismeretében is meglepett. „Írd meg, hogy milyen szép hely Lampedusa – mondta a barnára sült lány, hallva, hogy újságíró vagyok. – A turisták félnek idejönni, pedig nálunk nem kell tartani semmitől.”

Ebben egyébként igaza is volt, mert az utcákon nyomornak, halálnak, menekülteknek nyomuk sem volt. A sziget tragikus közelmúltja akkor csapott arcon, amikor eljutottam a sziget elhagyatott, apró temetőjéig.

„Ide hat embert temettek a 25-ből, akik 2011-ben fulladtak meg egy hajó gyomrában – mutatott a sírhelyekre tolmácsom, a 25 éve a szigeten élő Paola Pizzicori. – A parti őrség talált rá a Líbiából érkező hajóra, 271 embert kimentettek, a hajót a partra vontatták, és csak ott derült ki, hogy 25 menekültet az embercsempészek bezártak. Ők valószínűleg már az úton megfulladtak. A nevüket sem tudni, ezért vannak számok a sírhelyen.”

Döbbenetemben nem tudtam, a történet melyik elemére kérdezzek rá. „Miért zárják be a kuncsaftjaikat a csempészek?” – nyögtem ki a kézzel mázolt számokat bézve.

„Az embercsempészek a legszegényebbeket étlen-szomjan szállítják a hajó gyomrában. Néha le is láncolják őket, hogy ne mozogjanak, és pánikba esve ne tömörüljenek egy oldalra, felborítva a hajót” – magyarázta az évtizedek óta a szigeten lakó nő, miközben én már a dátumon morfondíroztam. Négy évvel ezelőtti történetről van szó.

Paola úgy mutatott egy betonlapra helyezett névtáblára, mintha itt találták volna fel a nevekkel ellátott sír műfaját. „Ester Ada. 18 éves volt, amikor a hajón, még Lampedusa felé tartva meghalt. Állapotos volt” – magyarázta szárazon. A 153 utast szállító bárkát a háborgó tengeren, a felborulás határán vette fel egy török hajó 2009 áprilisában. Úgy tűnt, minden jóra fog fordulni: a Tunéziába tartó kereskedelmi járat már indult volna a közeli szárazföld felé, Máltára vagy Lampedusára, amikor kiderült: sem az olasz, sem a máltai kormány nem fogadja a menekülteket. A hajó négy napig vesztegelt a nyílt tengeren, miközben a két kormány diplomáciai jegyzékekkel pingpongozott. Végül Olaszország engedett.

„152 ember megmenekült, de a lány közben meghalt. A bátyja is vele utazott, tőle tudjuk a nevét” – fejezte be a történetet már a parti úton.

2009 óta több százezer ember kelt át a Földközi-tengeren csónakokkal, és eközben ezrek fulladtak vízbe. Lampedusa életében mégis 2013. október 3. volt a fordulópont. A sziget partjainál olyan látványos tragédia zajlott, hogy azt már nem tudták eltakarni a pálmafás turisztikai poszterek. Egy menekültekkel zsúfolt csempészhajó gyulladt ki alig néhány száz méterre a parttól. A bárkán összezsúfolt menekültek a hajó egyik oldalára tolultak, amitől az felborult és süllyedni kezdett. A sziget lakói a parti őrséggel együtt mentették az embereket, de a napokig tartó munka ellenére 360 felett volt az áldozatok száma. Hullák, ruhák, személyes tárgyak borították a sziget partjait. A szigetet a mentőalakulatok mellett ellepték a forgatócsoportok, újságírók, és Lampedusa néhány nappal később már nem csak egy idilli nyaralóhely volt a világ szemében.

A menekülthelyzet évről évre súlyosbodott, és gyökeres változást csupán az okozott, hogy elindult a Mare Nostrum, majd az azt felváltó Triton művelet, és az európai országok parti őrségei meg katonai hajói már a tengeren próbálják kimenteni a hajókat.

A krízis eltűnt a tengerpartokról és a környező vizekről. Vízihullákat már csak Líbia partjainál lehet látni, az Európába tartó emberek döbbenetes számáról pedig csak azok kaptak képet, akik ellátogattak a sziget kikötőjének távoli sarkába, ahol a járőröző hajók naponta többször kikötöttek.

Az olajos betonplaccon állva úgy éreztem, mintha váratlanul egy másik történetbe keveredtem volna. Egy olyanba, amely a rabszolgakereskedelem idejében játszódik. Feketék ültek szorosan egymás mögött a földön, mögöttük a hajók, amikről kirakodták őket. Egyetlen momentum nem illett a képbe: ezek az emberek boldogok voltak, és aki nem volt emellett halálosan kimerült, az örömmel elegyedett szóba velem.

„Egy felfújható csónakot kaptunk, nekünk kellett felpumpálni. Nyolcvanan voltunk a csónakban. Hogy ki volt a kapitány? Mindnyájan kapitányok voltunk. Az embertől, akinek fizettünk, kaptunk egy műholdas telefont, benne volt a szám, amit hívni kell, ha kiértünk a nyílt vízre. Azt is megmutatta, hol tudjuk a telefonon leolvasni a koordinátáinkat. Azokat kellett beolvasni a telefonba, hogy megtaláljanak minket. Hívtuk a számot, mondták, hogy jönnek, de aztán 14 órát sodródtunk a tengeren, míg végül megérkeztek.”

A férfi attól sem tartott, hogy vagy a csónak motorja, vagy a telefonjuk romlik el, és sosem találják meg őket. „Azt mondták, mindenkit kimentenek, nem kell tartanunk semmitől.”

Úgy tűnik, hogy a líbiai embercsempészek meglehetős meggyőző erővel bírnak, mivel a férfi annak ellenére sem aggódott, hogy felfújható csónakjukkal sem volt minden rendben. „Volt egy lyuk a csónakon, ott jött ki a levegő. De nem akartuk, hogy a többiek pánikba essenek, úgyhogy eltakartuk ruhákkal.”

Magyarországon ekkoriban éppen azon ment a vita, hogy szabad-e kerítést építeni az országhatárra, ezzel riasztva vissza a menekülteket. A frissen partot ért, sótól pettyezett bőrű emberek történeteit hallva nekem inkább az járt a fejemben: a fő kérdés nem az, hogy szabad-e, hanem hogy érdemes-e kerítéseket emelni. Hogy miért? Hallgassák meg ezeket a sztorikat.

Azt tudtam, hogy Líbia Észak-Afrika embercsempészközpontja, köszönhetően annak, hogy az országban megszűnt a központi hatalom. A bandák minden veszély nélkül szállíthatják az Afrika minden részéből idegyűlő menekülteket.

Eddig azonban elképzelésem sem volt, milyen állapotokat eredményez, ha valahol tartósan megszűnik a központi hatalom. Elkerekedett szemmel hallgattam a történeteket. Ha nem egymástól függetlenül meséltek volna hasonlókat, azt gondoltam volna, előző este nézték meg a Mad Maxet.

„Úgy kezeltek minket, mint az állatokat. Vertek, leköptek, ránk lőttek. Nem kellett ok, elég, ha sétálsz az utcán.”

„Féltünk kimenni az utcára, de el kellett menni dolgozni. Ebből fizettük az utat.”

„De az a legnagyobb baj, ha elrabolnak. Én két hónapig voltam börtönben. Civil ruhás katonák vittek be, és nem engedtek el, amíg a családom nem küldött pénzt. 600 dollár volt a váltságdíj.”

Egy másik fekete néhány hét múlva szabadult, amikor a családja fizetett. De mi van, ha a család annyira szegény, hogy nem tud pénzt küldeni? „Akkor rabszolga leszel. Visznek ki vidékre, és ott dolgozol, pénz nincs, csak munka van. Gyűlölöm a líbiaiakat.”

Vajon van értelme ilyen tapasztalatok fényében kerítésekkel riogatni? Megrémiszti a szögesdrót azt a kongói menekültet, aki átvágott fél Afrikán, és egy lyukas gumicsónakban érkezik Európába? Sokkal valószínűbb, hogy átmászik a kerítésen is, vagy még inkább az, hogy kikerüli egy alternatív útvonalon, gondoltam.

Persze szó sem volt arról, hogy valami különleges érzékenységgel lettem volna megáldva. A menekültek elszántságának mértéke teljesen nyilvánvaló volt egy olyan helyen, ahol napjában többször telt meg a kikötő a tengerből frissen kimentett százakkal.

Az egész helyzetben egy meglepő elem volt. Az a lelkesültség, együttérzés, amelyet a sziget megszólított lakóinál tapasztaltam. A helyieket jól ismerő pap szerint ebben semmi meglepő nincs: „Lampedusa csak egy szikla a tenger közepén. Hatezer ember 22 négyzetkilométeren. Sokan, sokféleképpen érvelnek a menekültekkel kapcsolatban. De az emberek tudják, hogy mit jelent a tengeren lenni. Hogy ezeken a kis lélekvesztőkön a halál elől menekülnek. Ha érvel is ellenük valaki, a bajban mégis segít” – adott magyarázatot az ellentmondásra Mimmo Zammito.

Az újságírói válláról egyébként nagy terhet vesz le, ha egy 6000 fős, egyetlen településsel rendelkező szigeten kell dolgoznia, mert előbb-utóbb úgyis találkozik az összes fontos emberrel. Egy kávézóban botlottam bele Paolo Cuttitta migrációkutatóba, aki egyórás beszélgetésünk után már inkább tűnt jósnak, mint a száraz tényeket ismertető szakembernek.

Az amszterdami egyetemen dolgozó kutató egyszerűen csak azt akarta felvázolni, hogy a sziget néhány éve korántsem volt ilyen békés hely. 2009-ben Berlusconi ugyanis szándékosan tette Lampedusát az olasz menekülthelyzet szimbólumává. A hat évvel ezelőtti események számomra ugyanakkor az akkor éppen formálódó magyar eseményeket írták le.

„A sziget problémáit nem a menekültek, hanem az olasz kormány okozta. Berlusconi a menekültügy látványos színpadává akarta tenni Lampedusát, hogy megmutathassa, milyen problémákon kell úrrá lennie, és hogy szükség van mindenki támogatására” – vázolta fel az alapképletet a kutató, majd sorolta a „hogyan keltsünk pánikot szerencsétlen emberekkel” terv lépéseit, hogy akaratlanul is azt figyeltem, nem hallgatózik-e a sarokban Habony és Finkelstein.

„Egy 2009-es döntés értelmében egyetlen menekült sem hagyhatta el a szigetet, addig kellett maradniuk, amíg nem deportálják őket. Így a 400 fős táborba 2000 ember zsúfolódott össze elképesztő körülmények közt. Egy újabb tábor építésének hírére a helyiek tüntetésekbe kezdtek. Nem ez okozta a bajt, hanem hogy a rendőrség eközben kiengedte a menekülteket a táborból. Néhányan csatlakoztak a tüntetőkhöz, mások csoportokban kóboroltak a szigeten, a tévék pedig tele voltak a káosz képeivel.”

Harmadik fejezet

Magyarország-Szíria tengely

  • 2015. június: napi két-háromezer menekült lép be Szerbiából az országba.
  • Kritikus állapotok alakulnak ki a Keletiben. A kormány ugyanis nem engedi tovább a menekülteket, ugyanakkor ellátást, információt sem biztosít. A menekülteknek magyar nyelvű végzés alapján kellene eljutniuk a kijelölt táborba.
  • Júliusra önkéntesek százaiból álló csoportok segítik a Budapesten rekedt menekülteket. Van napi kétszeri ételosztás, orvos, ruhaosztás. Augusztusra ezrek táboroznak a Keleti és a Nyugati környékén.
  • Augusztus 27.: 71 menekült fulladt meg egy Magyarországról Ausztriába tartó csempész-teherautóban. A tragédia megrázza Európát.
  • Augusztus: rendszeresek lesznek a menekültek tüntetései a Keletiben. Nő a feszültség. A magyarországi képekre válaszul szimpátiatüntetések kezdődnek Németországban. Megjelennek a „Refugees welcome” táblák.
  • Augusztus 25.: Németország bejelenti, hogy nem küldik vissza a szír menekülteket más európai országba.

Hiába érkeztek azonban folyamatosan a menekültekkel megrakott hajók Líbiából, Lampedusa mégis eltűnt a hírekből. Magyarország vette át a helyét. 2015 nyarán lett nyilvánvaló, hogy újabb váratlan fordulat állt be a válságban. A földközi-tengeri útvonal másodrendűvé vált, és a balkáni útvonal lett a főcsapás.

De mi történt a világban, amíg mi a Keleti pályaudvaron és Röszkén kulminálódó házi válságunkkal voltunk elfoglalva? Hiszen Szíriában 2011 óta háború van, Afganisztán és Irak sem most lett zűrös hely, Törökországban pedig évek óta él kétmillió háborús menekült. Miért kezdtek el özönleni Európába az emberek? És miért éppen Magyarországon keresztül?

„Ez volt a házunk. Most így néz ki” – tolta elém a szír férfi a mobilját. A török–szír határtól néhány kilométerre, Reyhanli városában ültünk egy teázóban. A város az ablakon túl mozdulatlan volt, mintha forró, sárga borostyánba fagytak volna az utcák. A környéket eddig egyetlen okból keresték fel európaiak. Itt szoktak átszökni a határon, hogy csatlakozhassanak az Iszlám Államhoz. Engem más kalandok vonzottak: mivel az Európában megjelenő menekültek több mint 60 százaléka szír volt, itt akartam megtudni, pontosan mi hajtja ezeket az embereket.

Nem volt nehéz interjúalanyokat találni. A kisváros lakossága megduplázódott a háború kezdete óta, rengeteg szírnek ez az első állomása. Itt még frissek voltak az élmények. A férfi úgy lengette előttem a mobilját, mintha valami vádirat lenne. A képernyőn megjelenő fotót akár esztétikusnak is nevezhettem volna: betonlapok hajlottak egymásra, mint a mimóza összecsukódó levelei. Csak ez éppen nem egy monumentális nonfiguratív szobor volt, hanem a férfi házának maradványa. Az épület emeletein egy bomba szaladt át, kidöntötte a homlokzatot, az emeleteket pedig szépen egymásra hajtotta.

„A feleségemmel, gyerekeimmel együtt már egy vidéki házban laktunk, nekünk nem esett bajunk, de mindenünk elveszett. Nem sokkal később jöttünk át a határon” – írta le röviden menekülésüket. Kitartottak otthon, amíg lehetett, de amikor a háború közvetlenül is elérte őket, el kellett jönniük.

„A háború máshol olyan, hogy van két fél, és azok harcolnak egymással. Szíriában viszont mindenki háborúzik mindenkivel. És mindig a szírek vesztenek” – foglalta össze tűpontosan a szír háború lényegét egy 18 éves fiú Izmirben.

Sok olyan menekült indult most útnak, aki nem akarta elhagyni hazáját. „55 éves vagyok, eddig még Törökországban sem jártam – panaszolta a lezárt szír–török határátkelőn toporgó, alacsony, pocakos férfi. Akkor jött át a határon, amikor faluja határában megjelent az Iszlám Állam. – Most utoljára mennék haza, hogy eladjam a kocsim, és abból az 5 ezer dollárból elmenjek Európába. A kislányomon akarok segíteni. Szeretném, ha iskolába járna.”

A kétségbeesetten a határőrök felé tekintgető férfi mellesleg egy másik fontos tényezőt is megemlített. Az oktatást.

„Olyan helyzetben élünk, hogy a nyolcéves kislányom már úgy beszél, mint egy felnőtt. Azt kérdezte tőlem: apa, milyen jövő vár rám? És én nem tudok neki mit mondani. Két éve nem jár iskolába, mert törökül nem tud, a szír magániskola pedig drága. A nagyobbik fiam egyetemre akar menni, de nem tud. Most elindult Németországba. Közgazdaságot akar tanulni.” Az összetört apa szavai megrendítőek voltak, pedig messze nem az övé volt a legdurvább történet.

„Katona voltam, az egyik brigádot vezettem” – fogalmazott eufemisztikusan utunk legrázósabb interjújában Adnan Nadzsar. A férfi az egyik lázadó csoportot, a Farúk Brigádot alapította és vezette. A bevetések miatt a család folyamatosan vándorolt, így nagyobbik fia otthon sem tudott tanulni. A helyzet nem javult menekülésük után sem, a határ menti Reyhanliban ugyanis nincs szír iskola. A fiú most 15 éves, és még nem tud olvasni. „Ha Európába költöznék, az csak azért lenne, hogy végre iskolába járhasson.”

És ha mindez nem lenne elég, akkor még mintha a nagypolitika is a menekültek ellen dolgozott volna. A török táborok helyzete éppen a válság fokozódása idején kezdett romlani. Az ENSZ-támogatás mértéke csökkent, és a török kormány is szigorított a tábori feltételeken.

„Mintha azt akarnák, hogy menjünk innen, amerre látunk” – foglalta össze nyomorúságos tapasztalatait az islahiyei menekülttábor közelében egy középkorú férfi.

Óvatosan közelítettem meg a tábort, ezen a vidéken nem kell semmit különöset tenni ahhoz, hogy a rendőrség rászálljon az emberre. A tábor mellett álló nők és különböző korú gyerekek csoportja azonban felkeltette a figyelmemet. Nagy csomagok mellett álltak, és a poros utat figyelték.

„Nem maradunk tovább, lehetetlen itt élni. Tízen vagyunk egy sátorban. Az élelem egyre kevesebb. És az új szabályok miatt nehezebb kijárni. Az őrök úgy kezelnek minket, mint a rabokat. Három éve menekültünk el, azóta táborban élünk” – vágtak egymás szavába a nők.

Nem kellett túlmagyarázniuk, miért hagyják el a tábort. A menekülttábor betonalapzatra állított sátraiban tíz-tizenöt ember lakott együtt. A higiénés körülmények kritikusak voltak, az emberek három-négy évig takaróztak ugyanazzal a pokróccal, kevés volt a zuhanyzó és vécé. Csak a társaság célja lepett meg.

„Nincs munkánk. A gyerekek miatt pedig nem is tudnék eljárni dolgozni. Európa jó lenne, de miből utazzunk oda? Megyünk vissza Szíriába” – döbbentettek meg végül. „Szíriába? De hiszen ott még rosszabb a helyzet” – vetettem közbe. „Ott legalább a becsületünk megvan.”

A határvidéken utazgatva azokat a szíreket is megismertem, akikről Európában nem tudunk. Azokról a százezrekről, akik nem akarnak Európába költözni.

„Olyan közel volt már a front, hogy nem maradhattunk tovább” – mesélte egy asszony a nyomasztó környéket legalább vizuálisan feldobó munkahelyén, egy paprikafarmon. A nőnek a jövőről beszélgetve nem München ugrott be, hanem a földjük a határ túloldalán. „Nem adtuk el a földet, mindenünk megvan. Ha kell, száz évet várunk, hogy visszamehessünk.”

„Ha egyszer elköltözünk innen, akkor csak Szíria felé megyünk – fokozta értetlenségemet. a 21 éves fiú, miközben családi éttermükben nyomkodta a kassza gombjait. – Nem megy rosszul az étterem, de az üzletünk Latakiában többet hozott. Törökországban vagy bárhol máshol idegenek vagyunk, és nem is lesz ez másképp.”

Kezdett körvonalazódni, hogy a válságot egy grafikonon nehezen ábrázolható tényező is alakítja. Az érzelmi elköteleződés. A menekültek szavaiból kitűnt: Szíria a háború előtt nem lepukkant arab ország volt, hanem a diktatúra ellenére viszonylag nyitott, gazdag hely, amelynek lakói büszkék voltak történelmükre, kultúrájukra. A statisztikus kutatótól a földművesekig százezrek várták, hogy a józan ész diktálta forgatókönyv ellenére a közeljövőben hazaköltözhessenek.

De az is nyilvánvaló volt, hogy vékony a határ a maradás és a kivándorlás közt. A tengerpartra érve pedig sokkolt, hogy mit eredményez, amikor elpattan az illúziók buboréka.

Izmir utcáin hömpölygött a tömeg. A házfalak mentén családok gubbasztottak csomagjaikon, tinédzserek csoportosultak a hotelek bejárata előtt, a sarkon pedig egy utcai mentőmellényárusnál folyt az alkudozás. A fejkendős anyuka rápróbálta megszeppent gyerekeire a mentőmellényt, az apuka válogatott a méretek közt, majd egy halom túlélőfelszereléssel távoztak. Kétségem sem lehetett, hogy a család hamarosan a tengeren hánykolódik majd az embercsempészek csónakjában.

Hamarosan következik a második rész…

 

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!

Fotókreditek
  • Földes András (1, 3, 4, 5, 6, 7, 8)
  • Komlósi Gábor (2)
  • Bődey János (9, 10, 11)
  • Bulent Kilic (AFP) (12)