Friderika
3 °C
18 °C
Index - In English In English Eng

Európa teljesen felkészületlen, pedig újabb menekülthullám jöhet

qIMG 5457
2016.07.27. 12:38
  • Európa a szírekkel és Törökországgal van elfoglalva, miközben létezik a közelben egy hasonló méretű kríziszóna is: Irán.
  • Iránban nagyjából annyi afgán él, mint amennyi szír menekült van Törökországban. A helyzetük pedig legalább olyan, ha nem rosszabb, mint a szíreké.
  • Elutaztunk Iránba, és beköltöztünk egy afgánok lakta kisvárosba, hogy kiderítsük: mekkora a veszélye, hogy az afgánok még nagyobb számban indulnak el Európa felé.
  • Hiába csökkent a menekültek száma Európában a kemény lépések hatására, a menekültválságnak koránt sincs vége.

Nem gondoltam, hogy a saját bőrömön fogom érezni azt a nyomást, ami miatt útra kelnek az afgánok Európába. Alig öt napot töltöttem egy Iránban élő afgán családnál, és már be is vállaltam volna a gyaloglást a török–iráni határsáv sivatagjában, valami rossz arcú embercsempész társaságában. Pedig nem éheztem, nem nyomorogtam, volt tető a fejem felett, afgán vendéglátóim jól tartottak.

Ennek ellenére vagy inkább emiatt hamar rám telepedett a klausztrofóbiás hangulat.

Tervem eredetileg annyi volt, hogy megnézzem, miért jönnek el Iránból Európába az ott élő afgánok tömegei. Tolmácsom, az afgán Dariush azonban meghívott a Teherán melletti kisvárosban élő családjához, és egyszeriben már nemcsak megfigyeltem az afgán menekültek életét, de része is lettem annak.

Mielőtt azonban mélyebbre merülnénk a kiszolgáltatottság, a félelem és a főtt birkafej keretezte világban, következzen egy gyors áttekintés arról, miért is éppen Iránba jöttem, ha az afgánok érdekeltek.

Kis-Afganisztán

Még tavaly, a Magyarországon áthaladó afgánokkal beszélgetve figyeltem fel arra, hogy a legtöbbjük korábbi lakhelyéről beszélve Iránt emlegeti. Kiderült, hogy az Afganisztánból menekülők nem egyszerűen csak átutaznak Iránon, hanem ott hosszabb-rövidebb időre meg is állnak. Vannak, akik csak néhány hónapot, mások akár évtizedeket is töltenek az iszlám országban, mielőtt folytatnák útjukat Európa felé.

iran1.png

Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) statisztikái megdöbbentő képet vázoltak fel:

hivatalosan is közel 1 millió afgán él Iránban, mivel azonban Iránban nem működik akkurátus menekültügyi rendszer, számuk akár 3 millió is lehet,

ahogy azt az iráni belügy is állítja. Azaz Irán pont ugyanolyan menekültügyi helyzetben van, mint Törökország. Törökországban 2-3 millió szír menekült él, és helyzetük romlásával ők indultak meg Európába. Iránban pedig nagyságrendileg hasonló tömegben élnek afgánok, akik egyébként már tavaly is a menekültválság második legnagyobb csoportját adták Európában.

Hogyan élnek az afgánok Iránban? Miért nem mennek vissza saját országukba? Otthon érzik magukat, vagy hamarosan ők indíthatják el a menekültválság következő hullámát? 

Nem vagyok senki, és nincs semmim

Iránban rengeteg afgán dolgozik. Afgánok az építkezéseken a munkások, a takarítónők, a biztonsági őrök. Nekem saját vállalkozásom van. De hiába bármi, valójában nem lehet semmink, nem lehet tulajdonunk. Másodrendű emberek vagyunk Iránban.

Néhány udvarias szó után ömlött a szó vendéglátómból. A 48 éves férfi 35 éve menekült el Afganisztánból a háború miatt. Azóta beindított egy cipőgyártó műhelyt. Öt alkalmazottja van. A teát házának tágas, szőnyegekkel borított nappalijába hozta be felesége. Neve, Hadzsi pedig felvett név: azok használhatják, akik jártak Mekkában, zarándoklaton. A jelek alapján nem éppen földönfutó férfi mégis azt mondta: „A világban vállalkozónak hívnának, de Iránban valójában nem vagyok senki, és nincs semmim. Az afgánoknak itt nem lehet tulajdonuk. Nem vehetnek lakást, sem autót, még egy biciklit sem. Semmi sem lehet hivatalosan a nevünkön. Üzletem sem lehetne."

Mivel az országban 3 millió afgán él, ezért természetesen kialakult az afgánokra épülő feketegazdaság. „A házam egy iráni nevén van, a kocsim egy másikén. Fizetek nekik, hogy a saját pénzemből megvehessem ezeket. Miközben mindez bármikor köddé válhat. Hallottam olyanról, hogy az iráni stróman összeveszett az afgán autótulajdonossal, és egyszerűen elvitte az autót. Vagy kirakta őket a saját házukból. Ilyenkor nem tudunk csinálni semmit, a rendőrség csak kinevetne.”

Hadzsi éjszakánként beül a kocsijába, és tesz néhány kört a város külső részein. Nappal vagy a városhatáron túlra nem merészkedik. Könnyen belefuthat egy rendőrségi ellenőrzésbe, aminek komoly következményei lehetnek.

Botozás a rossz afgánnak

„A városon kívülre már nem szabad utaznunk. Ha elkapnak, de van rendőrségi regisztrációd, egy botütést kapsz. Ha még papírod sincs, tízet” – magyarázta a ház pincéjében működő cipészműhelyben Szoltan. A huszonéves cipésznek még a szülei jöttek el Afganisztánból, ő már itt született, de hiába élte egész életét Iránban, mindez jogokkal nem járt.

Az afgánokat egyébként a jogfosztottság két szintjén tartja Irán. „Nekem van regisztrációs papírom – magyarázta Bagher a szerencsésebb állapotot, miközben végsőkig letisztult mozdulatokkal kalapálta a talpakat a lakkcipőkre. – Erre minden évben előteremtem a pénzt” – mondta, miközben a kész cipőket polírozta, majd sorban becsomagolta a Massimo Dutti feliratú dobozokba.

Ha a kedves olvasó valamikor Massimo Dutti cipőt vásárol, akkor azt talán Bagher gyártotta ebben a kormos falú pincehelyiségben.

Engem abban a pillanatban azonban egy aranypántos lakkcipőnél is jobban érdekelt, hogy miért kell annyi pénzt előteremteni egy fényképes igazolványhoz. „Ezek a papírok minden évben lejárnak, és nagyon drága megújítani. A mi családunkban már csak négyen vagyunk, mert a fiam elment Németországba. Nekünk ez évi 7 millió riálba kerül" – mondta Bagher, miközben a következő sor cipő talpait kalapálta.

„Nagyjából 70 ezer forint. Majdnem egyhavi fizetés – súgta tolmácsom. – És itt a nők nem dolgoznak.”

„De hiába regisztráltak, még a papírral sem hagyhatod el a várost” – vette vissza a szót a dühös Szoltan:

Be vagyunk zárva a városba.

Az afgánok életét szabályozó rendszer azonban nem ilyen egyszerű. A beszélgetésekből az is kiderült, hogy számukra az eljárás természetes részét képezi a korrupció, és a rendőri túlkapások, amelyekkel ugyanúgy kell számolni, mint a vaskos illetékkel.

Bud Spencert deportálják

„Nehogy azt hidd, hogy bárki kaphat ilyen papírt. A feleségemnek van, de nekem nem adtak” – intett magához Rezai. – Nem tudom miért van így.”

A nagydarab férfi olyan bizarrul nézett ki a varrógépnél, mintha egy vicces Bud Spencer-filmben szerepelne. Annyi volt a különbség, hogy a kalandjai sokkal inkább kisrealista drámába illettek.

„A buszon utaztam, felszállt a rendőr, igazoltatott, és mivel nem volt papírom, egyből elvittek az aszkarabadi táborba. Hiába mondtam, hogy a feleségem meg a gyerekem vár, hogy itt élek 13 éve. Annyit engedtek, hogy felhívjam őket. A feleségem hozott pénzt, mert a táborban az élelmet is nekem kellett fizetnem, és aztán a deportálás költségét is. 2 millió riál (20 ezer forint) volt, hogy visszavigyenek Afganisztánba. A feleségem elhozta az összes pénzünket otthonról. Két hétig voltam Afganisztánban, végül 800 dollárért (200 ezer forint) csempésztek vissza Teheránba. Minden pénzünk, minden megtakarításunk elment erre. Feleslegesen raktunk félre évekig, kezdhetjük elölről.”

Képzeld magad a helyembe, hogy ez az életed eredménye. Egy írástudatlan gyerek, akinek semmilyen jövője sincsen.

A jogfosztottság legalsó szintjét Teheránban ismertem meg. A fővárosba érkeznek ugyanis azok a menekültek, akiknek senkijük sincs Iránban, szegények, és gyorsan kell nekik a munka. Nem volt nehéz találni három huszonéves afgán srácot, akik aztán felvillantották előttem a létbizonytalanság mélységeit.

„Építkezésen dolgozunk, ahogy a legtöbb afgán. Egy iráni volt a csoportunkban, amúgy mindent afgánok építenek itt” – Egy parkban ültünk, és minduntalan lehalkították a hangjukat, ha elhaladt mellettünk valaki. „Nincsenek papírjaink, semmink nincs. Ha igazoltatnak, visznek is vissza.”

Életem Kis-Afganisztánban

Ekkor már harmadik napomat töltöttem az afgánok közt, ami eleinte a világ egyik legotthonosabb érzése volt. Az afgán családok nagyok, és lassanként úgy tűnt, hogy a kisváros szélén, ahol laktunk, mindenki legalább unokatestvér, nagybácsi, nagynéni, és persze a nagyszülők különböző fokozatai. Ramadán volt, a muszlim böjt, amelynek minden esti befejezését nagy vacsorával ünnepeltük valamelyik rokonnál vagy szomszédnál. Elmerültem a kiterjedt rokoni szövet szálai közt, amelyben minden elintézhető volt.

Nyilvánvaló volt, hogy az afgánok ezen a biztonságos hálón belül léteznek. Mindig volt olyan rokon vagy ismerős, aki munkát, fuvart, egyéb segítséget intézett. De amennyire védett volt a közeg, annyira fojtogatott is. Az utcán, ismeretlen környéken sietve, a legrövidebb úton közlekedtünk. Nem álltunk szóba senkivel, ha megálltam nézelődni, sürgettek: ez nem biztonságos környék, irániak lakják, menni kell. Klausztrofóbia telepedett rám, úgy éreztem, magába zár, elrekeszt a külvilágtól ez a sűrű szövet.

Az irániakról mindenkinek volt egy rémtörténete. Bár később, már Teheránban leginkább barátságos, közvetlen és segítőkész irániakkal találkoztam, az afgánok félelme nem alaptalan. Elszigeteltségükben ők csak rendőrökkel, korrupt hivatalnokokkal találkoznak, vagy olyanokkal, akik az afgánokon próbálnak nyerészkedni.

„Egyszer a taxis kirabolt. Elvette a pénzem, aztán kidobott a kocsiból – emlékezett vissza Teheránban a srác, aki fél éve szökött át Afganisztánból Iránba. – Mit tudnék csinálni? Papírjaim nincsenek, a rendőrök engem büntetnének meg.”

„Volt, hogy a boltos nem adta vissza a visszajárót. Elhessegetett. És nem tudtam tenni semmi” – mesélt a napi kellemetlenségekről egy katonaként szolgált, mankóval közlekedő afgán férfi.

„Nem alkudhatsz a fizetésen, pedig kevesebbet kapunk az irániaknál. Ha nem jó, elmehetsz.” Az építkezésen dolgozó fiú a fejét csóválta. „Heten lakunk egy szobában. Más szállást nem tudnék kifizetni. Amikor Iránba jöttem, azt hittem, össze tudok szedni annyi pénzt, hogy Európába utazzak. De a keresetem az életre elég, meg hogy küldjek a családomnak pénzt. Már haza sem tudnék menni.”

Európában felgyorsul az idő

A fentiek után érthető, hogy az afgánok szinte vallásos áhítattal emlegették Európát. „A gyerekeim hét éve mentek el – élénkült fel Hadzsi, a tehetős afgán műhelytulajdonos, ahogy a jövőre terelődött a szó. – Akkor 16 és 14 évesek voltak a két fiaim. Az egyikük most egyetemista, a másik a polgármesteri hivatalban dolgozik.

Hét év alatt többet értek el a fiaim, mint én egész életemben. Van jogosítványuk, lakásuk, autójuk, és mind a saját nevükön!

Minden családban van legalább egy családtag, aki már Európában él. „A fiamat tavaly küldtem Európába – nézett fel a cipőtalpalásból Bagher. – 15 éves volt. Féltettem, majd megőrültem, amikor hajóztak át Törökországba. De annyira akart menni, hogy elengedtem. Informatikát tanult volna, és Iránban nem mehetett volna egyetemre. Itt nincs jövője a fiataloknak. Most már Svédországban vannak a nagybátyjával, és nyelvtanfolyamra járnak.”

Az európai határzárról mindenki tud, de úgy beszélnek róla, mint egy átmeneti kellemetlenségről. A fiatalok jó része az alkalmat várja, hogy elindulhasson. A migrációs hevületet pedig nem csak az eddig sorolt objektív okok tartják forrón.

Megdöbbentő volt hallani, hogy mekkora pszichés súlyt rakott a fiatalokra, hogy kortársaik egy része már eljutott a Kánaánba.

„Én már majdnem eljutottam Németországig. De Macedóniából nem tudtam tovább menni. A határon mindig fennakadtunk. Harmadszorra már nem sikerült megszöknünk, elkaptak, és visszaküldtek Görögországba.” A munka megállt a cipészműhelyben, a fiatalok mozdulatlanul hallgatták a 18 éves fiú történetét. Dzsavalt egy görög táborba vitték, a világ minden tájáról összegyűjtött menekültek közé. „16 éves voltam. Hirtelen egy csomó felnőttel kerültem össze, a legtöbbjükkel nem is tudtam beszélni. Voltak pakisztániak, bangladesiek, irakiak, és Afrikából is, mindenhonnan."

Iráni nők vörös kendőben?

Irán a világ egyik legellentmondásosabb országa. Egyrészt igazuk van az afgánoknak, akik rettegnek a kemény rezsimtől. Igazuk van a kemény iszlám diktatúráról szóló újsághíreknek is, amelyek botozásról, a nők elnyomásáról, a sajtó- és szólásszabadság teljes hiányáról számolnak be. De Teherán utcáin egyáltalán nem észak-koreai a hangulat. Bár a nőknek kötelező a kendőviselet, mindezt olyan kreativitással teszik, hogy néhányan már európai mércével is divatosnak tűnnek. Láttam piros kendővel, vörös ruhában vonuló nőt, aki így simán lehetett volna egy 60-as évekbeli olasz filmben főszereplő.

Hivatalosan nők csak családtagok társaságában mehetnek utcára, ennek ellenére fiúk-lányok járnak kézen fogva az utcán.

Az erkölcsök odáig lazultak, hogy hiába tilos ramadan (40 napos muszlim böjt) alatt enni-inni az utcán, a fővárosban mindenfelé láttam nem túl titokban falatozó, vagy ivó embereket. Az iráni házibulik pedig legendásak: a házfalakon belül a hangulat nem különbözik az általunk ismert partikétól.

A helyzet persze távol van a New York-i szabadosságtól. „Élhetsz szabadon, el lehet menni egész sokáig, de ha egyszer lebuksz, akkor nagy baj van” – jellemezte a helyzetet egy iráni egyetemista.

Ez a fajta nyitottság amúgy is csak a nagyvárosokra jellemző. A vidéket továbbra is a csador, a bigott vallási rend, és a KDNP-s szinten életidegen szabályok uralják.

Üzletemberekkel beszélve az is kiderült, hogy bár óriási a várakozás a szankciók feloldása után, ennek hatása még nem érezhető sem a mindennapi életben, sem a gazdaságban.

A turista a világtól való távolságot onnan is érezheti, hogy kártyájával nem tud pénz felvenni az ATM-ekből: ezek ugyanis még mindig nincsenek bekötve a globális bankrendszerbe.

Három hét után egyezett bele, hogy visszatoloncolják. Dzsavalt persze nem valódi otthonába, Iránba vitték, hanem Afganisztánba. „Először voltam Afganisztánban. Senkit nem ismertem, senkim nem lakott ott” – mutatott rá arra, hogy az európai törvények racionalitása néha egészen szürreális megoldásokat szül.

Végül nyolc hónappal az indulása után, négyezer dollárral szegényebben érkezett haza, azaz Iránba.

Tíz barátom eljutott Európába. Azt mondják, jó a sorsuk. Lelkileg összetört, hogy itthon maradtam. Öt hónapba telt, hogy túllépjek ezen. Azon is gondolkoztam, hogy megölöm magam.

Dzsaval visszafordult az asztalához, és szerelte tovább a lakkcipőre kerülő arany pántokat. Szinte csak magának mondta: „De aztán elhatároztam, hogy inkább újra megpróbálom. Európában képzelem el az életem."

Nem tartasz attól, hogy Európa nem teljesen olyan, amilyennek elképzeled? – próbáltam kiegyensúlyozottabb képet teremteni. Szavaim hamisan csengtek. Egy félhomályos, illegális cipészműhely perspektívájából álságosnak tűnt az európai élet nehézségeiről beszélni.

„Eleinte nehéz lesz, de ott olyan a rendszer, hogy lehetséges előrejutni. A barátaimnak jogosítványa van, dolgoznak, tudnak maguknak venni dolgokat. És nem beszélnek velük megalázóan, csak azért, mert vágott a szemük.”

Attól persze nem kell tartani, hogy minden egyes Iránban élő afgán nekivág az útnak. De egy hét alatt az is világossá vált, hogy aki marad, inkább csak kényszerűségből teszi. Van aki fél, van aki a gyerekei utazására adta minden megtakarítását, Hadzsi pedig egyszerűen csak idősnek érezte magát, hogy új életet kezdjen.

Van még három lányom, őket is el szeretném juttatni Svédországba. De én maradok. Az életem már tönkrement itt Iránban.