Orbán
16 °C
26 °C

A nap, amikor a trianoninál is kisebb lett Magyarország

01
A második világháború utáni rendezéssel Magyarországnak nemcsak háború előtti és alatti részleges területi revíziója semmisült meg, de a náci Németország oldalán vesztes országként még egy apró területet is át kellett adnia Csehszlovákia számára. Nemzeti trauma persze már nem lett belőle, az ott élők sem bánták annyira a váltást.

„Engem nem érdekel a politika” – biccentett a dunacsúni étterem falán lógó plazmatévén futó biztonságpolitikai műsor felé Tibor, aztán a lét elviselhetőnek tűnő könnyűségével belekortyolt Kofola feliratú poharába. Amiben természetesen nem Kofola volt.

Hitler megmaradt ajándéka

A párizsi békeszerződés a náci Németország szövetségeseit érintő békefeltételeket rögzítette. Ez érintette az egyébként jókor kiugró Romániát, a már 1943-ban átállt Olaszországot, Bulgáriát, Magyarországot és Finnországot.

Magyarországra 300 millió dollár jóvátételt szabott ki, ennek kétharmadát a Szovjetunió kapta. A hadsereg 65 ezer fős lehetett, és korlátozott légierőt is fenntarthatott Magyarország.

A területi rendelkezés szerint részben az 1938. január 1-jén hatályos határok álltak vissza: Magyarország tehát elveszítette a bécsi döntések alapján visszaszerzett déli sávját a Felvidéknek, Észak-Erdélyt, és a megszállt Kárpátalját, Vajdaságot, Muraközt.

Románia visszakaphatta Észak-Erdélyt, de elvesztette Bukovinát és Besszarábiát – ez nagyjából a mai Moldova, a Dnyeszteren túli területek nélkül.

Bulgária sem tarthatta meg görögországi, macedóniai szerzeményeit, viszont egyetlen Hitler által jóváhagyott szerződés érvényben maradhatott: az 1940-es craiovai szerződés  alapján Romániától Bulgáriához került Dél-Dobrudzsát megőrizhette Bulgária.

Tibor tősgyökeres dunacsúni. Hiába élt a család mindig is itt, kevésen múlt, hogy nem Magyarországon, hanem Csehszlovákiában született. Persze akkor most nem ülhetne a pultnál cigizve – amit Szlovákiában még mindig lehet. Dunacsún (Čunovo) ugyanis Trianon után is magyar fennhatóság alatt maradt, a szomszédban lévő Oroszvár (Rusovce) és Horvátjárfaluval együtt.

A második világháború után nem teljesen a trianoni határok álltak vissza: a három Pozsony melletti falut még megkapta Csehszlovákia, arra hivatkozva, hogy így jobban biztosítható a város védelme. Épp hetven éve lépett életbe a párizsi békeszerződés, amely alapján a három falu Magyarország által is elismerten, hivatalosan is Csehszlovákia része lett. Igaz, az átadásra csak nyolc hónappal később, 1947. október 15-én került sor.

A trianoni békeszerződés nem is hatályos, azt a párizsi békeszerződés váltotta fel, amely Magyarország tekintetében a trianoni határokat állította vissza, megtoldva azt a három falu – összesen 65,5 négyzetkilométer – elvételével, de például a haderő tekintetében megengedőbb volt: 35 ezer helyett 65 ezer katonát engedélyezett. Persze mindennek pár év múlva már csekély a jelentősége, miután Magyarország a szocialista tömb részévé válva a Varsói Szerződés tagja lesz, Csehszlovákiával.

Pozsonyi V. járás
Pozsonyi V. járás
Fotó: Google Maps / Index

„Itt is kommunizmus volt, ott is” – magyarázta az 54 éves vízvezeték-szerelő Tibor, hogy miért nem volt annyira téma gyerekkorában, hogy melyik ország állampolgárai. Ha már határ, akkor inkább az osztrák oldalra került Köpcsényt irigyelték.

„Gyerekként át is bicikliztünk Rajkára focizni, valami kis papírt kellett csak felmutatnunk.” A foci a grundról azóta sem lépett messzire: a helyi csapat a szlovák negyedosztályban játszik, utolsó sikere az volt, hogy 2007-ben megnyerte a Čunovo-kupát.

Tibornak az sem volt trauma, hogy 1993-ban újra országot váltott a faluja, és Csehszlovákiából Szlovákia lett. Akkor meg sem itt, sem ott nem volt kommunizmus, mostanra meg már euró is van, ami Tibor szerint jobb, mintha nem lenne.

Mindenkinek kellett, senkié se lett

A három falu valójában annyira közel van Pozsonyhoz, hogy közigazgatásilag oda is tartozik. Dunacsún 15 – ez légvonalban épp a Ferihegy és az Országház közötti távolság –, Oroszvár 11, Horvátjárfalu 9 kilométerre van a pozsonyi vártól. A három falu Pozsonyligetfaluval (Petržalka) együtt alkotja Pozsony V. járását. Az összesen 94 négyzetkilométeres, 111 ezer ember lakta területen a magyarok aránya öt százalék alatti.

Arányuk csökkenésében szerepet játszott az is, hogy az elmúlt húsz évben egyre többen költöztek ki Pozsonyból a zöldövezetbe vágyók. A három településen egész negyedek épültek fel a közelmúltban, de sokan vettek meg régebbi házakat. A porták egységesen rendezettek, jó állapotban vannak, bizonyítékaként annak, hogy a szlovákiai háztartásokra eső vagyon is magasabb a magyarországinál, nem csak az egy főre eső GDP-ben előzött be Szlovákia.

Dunacsún neve a leginkább a vízlépcső miatt ismert: 1992-ben az itt épült zárógát és duzzasztómű segítségével terelték el a Duna vizét a bősi üzemvízcsatornába.

Épp ezért itt épülhetett meg a az ország legmodernebb vízisportközpontja is. De a sikertörténetet árnyalja a Pozsonyba vezető főúttal Dunacsúnt összekötő szerény bekötőút, amin két busz egymással szemben el sem fér, vagy az egykor szép Szapáry-kúria, amelyik gazdátlanul omladozik a családi házak között.

Még látványosabb az ellentmondásos helyzet az amúgy szintén rendezett Oroszváron. Kisközség „vasúti állomással, posta- és távíróhivatallal és postatakarékpénztárral. A windsori kastély mintájára készült várszerü kastély és park, mely özv. Henckel-Donnersmark grófné, szül. Kászonyi Laura tulajdona, a vármegye legszebb épülete” – írta a Pallas lexikon 1896-ban.

Az épület ma is áll, csak éppen évek óta félbehagyott építkezés alatt árválkodik.

„Nyolc évet dolgoztam anyagbeszerzőként az építkezésen, de soha nem lesz kész” – mesélte az Istvánként bemutatkozó Štefan Miletič. A 80 éves, nyugdíjas éveit kutyatenyésztéssel töltő férfi szerint a magyarázat egyszerű: a kastélyt Robert Fico kormányfő és Andrej Kiska elnök is magának akarja, de centrális erőtér híján a vitát nem tudják eldönteni. Igaz, a vitát is úgy örökölték, elvégre a kastélyt a nyolcvanas években kezdték felújítani, úgyhogy már korábban is marakodhattak rajta a mindenkori fejesek, hogy kié legyen a windsori mintájú kastély.

Stefániától Szlovákiába

A szlovák kormány négy éve azt tervezte, hogy az EU soros elnöki tisztségének idejére már elkészül a kastély, ahol a tisztség fél éve alatt nemzetközi rendezvényeket is tartottak volna. Erre végül nem került sor, és ebben szerepet játszhatott egy jogvita is a kastély körül - túl belső politikai civakodáson.

A kastélyt 1906-ban Lónyai Elemér Gróf szerezte meg. Özvegye, Stefánia belga hercegnő végrendeletében a pannonhalmi bencésekre hagyta, tehát akkor, amikor Oroszvár még Magyarországhoz tartozott. A csehszlovák állam aztán államosította, 1994-ben pedig elutasította a kárpótlás iránti kérelmét a Pannonhalmi Apátságnak, amely a döntést megtámadta, ám a szlovákiai bíróságon, másfél évtizdes pereskedés után alulmaradt. Ezután nemzetközi fórumokon próbálta az apátság érvényesíteni Stefánia végrendeletét, de a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságánál és az Európai Unió Bíróságánál sem ért célt. Utóbbi tavaly decemberben utasította el a Magyar Bencés Kongregáció Pannonhalmi Főapőátság fellebbezési kérelmét. 

A nemzeti kulturáls örökségként nyilvántartott kastély és hivatalos kezelője így továbbra is a szlovák kormányhivatal.

Nemzetiség? A fene tudja

Hétből három

Csehszlovákia már a két világháború között szerette volna a pozsonyi hídfőt kiszélesíteni, hogy hat helyett 25 kilométerre nőjön a távolság a magyar határtól. Kényelmetlen közelségben volt az osztrák határ is – írta Fogarassy László a Ligetfalu és a pozsonyi hídfő című könyvében.

A második világháború után Prága ezért Bezenye és Rajka, Ausztriától pedig Köpcsény és Berg településeket is kérte. Ausztria azonban nem számított náci szövetséges országnak, így vesztes félnek, ezért ez az igény nem volt teljesíthető, de a szövetségesek nem hagyták jóvá Bezenye és Rajka átadását sem.

Tulajdonképpen az a furcsa, hogy ez a három falu már nem került Trianonnal Csehszlovákiához. Az etnikai viszonyok magyar többség esetén sem jelentettek szempontot, meglepő, hogy ezek annak ellenére maradtak Magyarországnál, hogy a magyarok kisebbségben voltak. Sőt, a második helyen is csak Oroszváron voltak 1910-ben. Akkor a település negyedét adták. Igaz, a szlovákok sem voltak nagyon: az 1800 fős kisközség kétharmadát németek adták, 30 szlovákot számláltak össze.

De még érdekesebb Dunacsún és Horvátjárfalu, amelyet nem véletlenül hívtak így: mindkettőben 

a többséget a horvátok adták 1910-ben. Horvátjárfaluban 80 százalékot tettek ki.

A 17. században telepedtek le, az Oszmán Birodalom elől menekülve.

Miletič István is horvát, de a családfáját 1660-ig Oroszvárra visszavezető Jozef Malinerits ősei is onnan származnak. A dolog persze nem ilyen egyszerű. Ő már az elcsatolás utáni évben született, 1948-ban, de a család otthon inkább németül beszélt, amit az édesanyja hozott be. Sőt, lányaival Malinerits mai napig németül beszél, de a horvátot is megőrizte.

Magyarul a zene miatt tanult meg a pozsonyi filharmonikusoknál csellón játszó amatőr helytörténész, aki két kisebb könyvet is írt Oroszvárról.

A pozsonyi konzervatóriumban zongorázott és Oroszváron a katolikus templomban orgonázott is, ahová inkább a magyarok jártak. Ahhoz, hogy kántor is lehessen, kénytelen volt megtanulni magyarul. De az nem volt nehéz, a horvátok általában tudtak magyarul.

Mielőtt elolvadnánk a nemzetiségei iránt toleráns Monarchiától, érdemes megjegyezni, hogy a horvát nyelvű iskolát még 1910-ben megszüntették a horvát többség ellenére.

Miletič 1943-ben magyar nyelvű iskolába ment, a felső osztályt már csehszlovák fennhatóság alatt, szlovák nyelven végezte. „Elbúcsúzott tőlünk a tanítónőnk, és másnap már másik ország voltunk – idézte fel a kisiskolás emléket Miletič. – Nekünk könnyebb volt, mint a magyaroknak, a horvát révén hamarabb megtanultunk szlovákul.” A magyar iskola a hatvanas években szűnt meg teljesen.

Pályafutását a pozsonyi gumigyárban kezdte, amely még 1905-ben alakult Matador Ruggyanta és Balata Művek Rt. néven. A csehszlovák időben is futó Matadorban Miletič anyagbeszerző volt. A négy nyelven beszélő szakember német, magyar nyelvtudása jól jött, amikor kapcsolatokat kellett szereznie, egyébként nem szlovák anyanyelvűként és főként kommunista párti tagság nélkül az anyagbeszerzői pozíciónál magasabbra nem juthatott.

A gyerekeivel már vegyesen, horvátul és szlovákul beszélt, az oroszvári felesége szlovákul, bár az ő családja otthon még inkább a németet használta. Magyarul nem volt miért beszélniük otthon, de a munkája miatt a világot bejárt, most épp Nigériában élő fia még így is megtanult magyarul gyerekkorában az utcán, a srácokkal focizva.

„Anyanyelvem a horvát, de azt se tudom, hol van Horvátország. Szlovák állampolgár vagyok.

A nemzetiségem nekem nem számít, csak sajnos másnak igen”

– mondta, azt is nevetve idézve fel, hogy egy szlovák falubeli, akinek magyar az anyósa, egyszer belekötött az étteremben, hogy miért nem húz haza Horvátországba.

A magyarok is kirámolták búcsúzóul

A három falu még épp eleget volt a második világháború után magyar fennhatóság alatt, hogy a németek kitelepítését ők, ne pedig a csehszlovák hatóságok bonyolítsák le. Az oroszvári kastély aranyozott csillárját is leszerelték, bár a városi legenda szerint darabokra tört, a javát zsebükbe tömködték, csak egy részét lapátolták össze, hogy Budapestre szállítsák.

„Vittek a németek házából mindent, ami mozdítható, parkettát, kilincset, ajtót” – mesélte Malinerits. Ekkor már világos volt, hogy a települések átkerülnek Csehszlovákiához, ezért is volt intenzívebb a németek portáinak kiürítése. Miletič  a németeket és a szovjeteket túlélő templomi harangra is emlékszik, amit az utolsó pillanatban szereltek le a magyarok.

A három falut nem érintette a Csehszlovákia és Magyarország közötti lakosságcsere, mivel az arról szóló egyezményt egy évvel korábban kötötték. A párizsi békeszerződés ugyan fenntartotta a lehetőséget, hogy újabb egyezmény esetén az ottan magyarságot is kitelepíthetik, ám erre – talán épp a viszonylag csekély magyar kisebbség miatt – nem került sor.

Akik maradtak, azok sem feltétlenül bánkódtak. „Pápán voltak rokonaink, az ő példájuk alapján úgy voltunk vele, hogy a szociális juttatások is jobbak, mint Kádár alatt” – árnyalta a legvidámabb barakk képét Miletič felesége, akiről a beszélgetés közben kiderült, hogy szintén remekül tud magyarul.

Perifériából agglomeráció

A két világháború között az osztrák–magyar határ nem jelentett áthághatatlan akadályt, sokan dolgoztak osztrák oldalon. Miletič apja is ingázó volt, igaz, aztán ott is maradt, másik családot alapítva. Ennek alapján Miletič valószínűleg jó eséllyel pályázhatna osztrák állampolgárságra, születése alapján magyarra, és valószínűleg horvátra is, de nem látja értelmét, és nem csak a kettős állampolgárságot tiltó és a szlovák állampolgárság elvételét is lehetővé téve törvény miatt. 

Az átcsatolás praktikus előnyét mindannyian felhozták: a trianoni Magyarországon csak az ország határszéli csücske volt a három falu, 200 kilométerre a fővárostól, ezután pedig lényegében Pozsony része lett. „Nekem is jó volt, hogy itthon lakhattam, és bejárhattam a pozsonyi konzervatóriumba" – mondta Malinerits.

A dunacsúni Miletič viszont az alvóvárosi létnek már hátrányait is látja. „Kiköltöztek, aztán nyavalyognak, hogy nincs elég busz, óvoda, orvos. Hát nekem kellene megteremtenem a 300 eurós nyugdíjamból?” 

A fővárossá avanzsált Pozsony agglomerációja egyre inkább túlnyúlik Dunacsúnon is: egyre többen Rajkán és Dunakilitiben vesznek házat a szlovák oldalról. És ehhez még csak határokat sem kell módosítani.

Borítókép: Huszti István / Index.