Máté, Mirella
14 °C
30 °C

Politikai sokk előtt áll Hollandia

K EPA20100610006
2017.02.18. 11:33
A március 15-i holland választás legfontosabb kérdése, hogy lehet-e miniszterelnök Geert Wildersből, akit mostanság együtt szokás emlegetni Donald Trumppal, Orbán Viktorral, Marine Le Pennel vagy a brexittel. A helyzet azért Hollandiában is bonyolultabb ennél: Wilders nem a semmiből jött, és nem is a semmibe, hanem a parlamenti alsóházi választás megnyerése felé tart. És hogy az mire lehet elég? Még az is lehet, hogy az égvilágon semmire.

Hollandiát most egy törékeny kétpárti koalíció kormányozza. Annyira törékeny, hogy néhány hónapja már a többsége sincs meg; a 150 tagú alsóház 75 kormánypárti képviselőjét a jobboldali liberálisok (Szabadság és Demokrácia Néppártja, VVD) és a baloldali munkáspártiak (PvdA) adják. Ennek a ciklusnak még 79 kormánypárti képviselő vágott neki.

A közel ötéves kormányzás nemcsak a kormánypárti képviselők számát darálta le, hanem pártjai népszerűségét is. A felmérések szerint a VVD-nek és a PvdA-nak a kormányzáshoz szükséges 76 mandátum helyett 35 jut csupán, ami sokkoló vereséget vetít előre.

Wildersszel senki semmit

Wilders jó úton halad afelé, hogy a Szabadságpárttal (PVV) történelmi jelentőségű győzelmet arasson. A szavazatok 21 százalékára számíthat, ez azonban mandátumban csupán 26-ot jelent, ami egészen messze van a kormányzáshoz szükséges 76-tól. A bökkenő pedig az, hogy lényegében valamennyi párt kizárta annak a lehetőségét, hogy koalíciós társként asszisztáljanak Wilders miniszterelnökségéhez. Ebből arra is következtethetünk, hogy a Szabadságpártot, ha úgy alakul, bevennék egy koalícióba.

Egy hasonló konstrukcióra különben a 2010-es választás után volt már példa: akkor a jobboldali liberális VVD és a Kereszténydemokrata Tömörülés koalícióját kívülről támogatta a Szabadságpárt – így lett meg a szűk, 76 fős többség az alsóházban – cserébe Wilders egy bevándorlással kapcsolatos szerződést kényszerített ki a pártoktól. Olyan elemek szerepeltek benne, amik ma is a politikája alapját képezik: az illegális tartózkodás büntethetősége, a bevándorlók számának csökkentése, a családegyesítések szigorítása, a szélsőséges hitszónokok kiutasítása, holland kulturális és nyelvtanfolyam kötelező elvégzése.

A kormány két év után megbukott, mert Wilders nem járult hozzá a takarékossági intézkedésekhez. A választók ezt különös módon nem díjazták: a Szabadságpárt félmillió szavazót (1,4 millióból 950 ezer lett) és kilenc parlamenti mandátumot vesztett. 

Sokknak sokk lesz, de nem akkora

A holland pártrendszer annyira széttöredezett, hogy elemző legyen a talpán, aki a legfrissebb felmérések alapján megjósolja, hogy ki kivel alkothat koalíciót. Hollandiában egyszázalékos a parlamenti küszöb, rendszeresen 10-11 párt jut a parlamentbe, és a kiegyenlített erőviszonyok miatt ideológiailag távol álló pártok is alkothatnak koalíciót, lásd a mostani, jobboldali liberális–munkáspárti formációt.  Egy biztos: akkora sokkra nem kell számítani, mint amekkorát Donald Trump győzelme okozott az amerikai elnökválasztáson: vagy sokpárti koalíció alakul, vagy előrehozott választásokba torkollanak a koalíciós tárgyalások.

Az alábbi táblázatból  látszik, mennyire nehéz is egy olyan koalíciót létrehozni, amit legalább 76 képviselő támogat. Ha hihetünk a felméréseknek, akkor minimum három, de inkább négy párt kell hozzá. Az is látszik, hogy Geert Wilders mellett az állatvédők, a zöldek és a nyugdíjasok lehetnek a 2017-es alsóházi választás nagy nyertesei. (Forrás: De Stemming, wikipedia)

De miért tudott így megerősödni a Wilders-féle Szabadságpárt egy olyan toleránsnak, befogadónak hitt társadalomban, mint amilyen a holland? 

Egymás mellett éltek, de nem együtt

Az országba a hatvanas évektől áramlottak a munkaerőhiány enyhítésére a marokkói, török, olasz, portugál, spanyol vendégmunkások. Az olaszok és a spanyolok viszonylag rövid idő után – ahogy hazájukban normalizálódtak a viszonyok – visszatértek szülőföldjükre. A marokkóiak és törökök azonban maradtak, sőt feleséget is hazulról hoztak maguknak. (A második világháború után Hollandiának két másik bevándorlási hullámmal is meg kellett birkóznia: a gyarmatbirodalom összeomlásával az 50-es években Indonéziából, a 70-es, 80-as években Suriname-ból és a Holland Antillákról jöttek százezrek.)

A marokkóiak és a törökök a nagyvárosokban egy tömbben éltek, szinte csak a saját honfitársaikkal érintkeztek, a többségi, holland társadalomban idegenül mozogtak, a nyelvet nem vagy rosszul beszélték, Hollandiában született gyerekeik, unokáik pedig – főleg a nagyvárosokra igaz ez – többnyire olyan iskolákba jártak, ahol kivétel nélkül az összes tanuló bevándorló leszármazottja. Ez pont nem az, amit az ember az íróasztal mellől gondol a multikulturális társadalmak nagyszerűségéről. Több társadalom élt egymás mellett, a másikról keveset tudtak, és kölcsönös gyanakvással figyelték egymást. 

Tanulj hollandul, és kapsz segélyt

A holland belügyminisztérium már 1995-ben kénytelen volt kiadni egy olyan közleményt, ami a hetvenes-nyolcvanas években még elképzelhetetlen volt: „Európa nem a bevándorlók földrésze, Hollandia nem a bevándorlók országa.” A segélyt ekkoriban kezdték el a holland nyelvtanfolyamok sikeres elvégzéséhez kötni.

A zömmel marokkói és török bevándorlóréteg amúgy is a holland átlagnál jóval erősebben szorult rá a segélyezésre: egyrészt nehéz, fizikai munkát végeztek, hamar lerobbantak, és segélyen folytatták életüket, másrészt a munkanélküliség is aránytalanul magas volt a bevándorlók, illetve leszármazottaik között, különösen a fiatalabbaknál.

Túlkompenzálták a világháborút

A pártok vonakodtak a bevándorlásról különösebben értelmes dolgot mondani, kötötte őket a multikulturalizmus dogmája, ami egyesek szerint a hollandoknál a második világháborús múlt kompenzálása. A hollandok a hatvanas években néztek csak szembe igazán a második világháborúval. Addig azt gondolták, hogy szimplán elszenvedői voltak Hitler agressziójának (Rotterdamot például a földdel tették egyenlővé a német bombázók, a háború utolsó hónapjaiban pedig a németek valósággal kiéheztették Észak-Hollandiát), a zsidókat pedig védték, ahogy tudták. Idővel azonban kiderült, hogy hollandokat is súlyos felelősség terhel azért, hogy 140 ezer zsidó honfitársukból százezer halt meg (egyedülállóan magas arány Nyugat-Európában). A második világháború alatt a többség csöndben tudomásul vette az ország zsidótlanítását, más, szervezett holland bűnbandák pedig pénzért adták el a náciknak a bujkáló zsidókat.

Amikor mindez a hatvanas-hetvenes évekre nyilvánvalóvá vált, az akkori lázadó fiatalok, a hatvannyolcasok válasza az volt, hogy mindent elutasítottak, amit az állam írt elő, legyen az akár csak egy biciklilámpa. A bevándorlókkal kapcsolatban mindez úgy csapódott le, hogy hagyták őket elkülönülten, a holland nyelv ismerete nélkül élni, a vadhajtásokkal szemben nem léptek fel, és a sors iróniájaként arról sem vettek tudomást, hogy a marokkói és török, iszlám vallású bevándorlók jó része utálja a zsidókat.

Mellesleg a kompenzációra hajlamos holland népléleknek az se tett jót, hogy 1995-ben, a boszniai háború végnapjaiban négyszáz, állig felfegyverzett holland békefenntartó asszisztált 8700 bosnyák kivégzéséhez. Miután egy holland kutatóintézet 2002-es jelentéséből kiderült, hogy a holland politikai és katonai vezetés is felelős a tragédiáért, a kormány lemondott

Fortuyn: szellem a palackból

Ebbe a hangulatba robbant be a 2000-es évek elején a szélsőjobboldalinak, iszlámellenesnek intoleránsnak kikiáltott Pim Fortuyn, egy ötvenes, homoszexualitását büszkén vállaló szociológus, aki a bevándorlás leállítását, az együttéléssel kapcsolatos kérdések tabumentesítését követelte. Az iszlám bevándorlókat különben liberális alapon bírálta: szerinte nincs rendben az, hogy egy olyan szabadelvű országban, mint Hollandia, bizonyos családokban egy nő csak a férje után mehet az utcán, csadort kell hordania, és kénytelen elviselni a lelki és fizikai bántalmazást is.

A bevándorlók által nagy számban lakott Rotterdamban a semmiből lett övé a legnagyobb városi frakció, és már csak kilenc nap volt hátra a 2002-es parlamenti alsóházi választásig, amikor egy környezetvédő szélsőbalos aktivista a nyílt utcán meggyilkolta. A Pim Fortuyn Listája (így hívták a pártját) nem lépett vissza, 17 százalékkal a második legnagyobb párt lett, és rövid időre bár, de kormányra is került. 

Kivégzés a nyílt utcán

A bevándorlás kérdését már nem lehetett szőnyeg alá söpörni. A hágai kormány az önkéntesen távozó családoknak ingyen adott repülőjegyet, valamint hatezer eurót készpénzben. 2004 volt hosszú évtizedek után az első év, amikor több volt a ki-, mint a bevándorló. És 2004 volt Theo van Gogh filmrendező kivégzésszerű meggyilkolásának éve. Amszterdamban a nyílt utcán egy lövéssel megsebesítették, majd amikor a földön feküdt, elvágták a torkát. A merényletet egy Amszterdamban született  berber-marokkói származású muszlim szélsőséges követte el, és Van Gogh egy két évvel korábbi tévésorozatát bosszulta meg. A Nadzsib és Julia a nők elleni erőszakot mutatja be az iszlám társadalmakban. A filmet különben egy Szomáliából Hollandiába menekült nő, Aayan Hirsi Ali írta.

A Pim Fortuyn Listája sem élte sokkal túl a névadóját: a 2003-as választáson 5,7 százalékot szerzett (1,1 millió szavazót vesztett), 2006-ban pedig csupán 0,2 százalékot ért el, és hamar meg is szűnt. 

És jött Wilders

Ekkor már feltűnt a színen Geert Wilders és az ő Szabadságpártja, amelyik 2006-ban friss pártként rögtön 5,9 százalékot ért el. Wilders a mostani kormány vezetőerejét adó VVD-ben, a jobboldali liberálisok soraiban kezdett politizálni, sőt már a kilencvenes években az iszlám terrorizmus volt a szakterülete, és sűrűn figyelmeztetett annak veszélyeire. Az ország közvéleménye a nevét 2001. szeptember 11. után jegyezte meg mindörökre, ő lett a „a politikus, aki megmondta előre”. A VVD-t a Van Gogh elleni merénylet után hagyta ott. 

Számos érdekesség van személye körül, a haja kiszőkített, felesége Márfai Krisztina, egy magyar exdiplomata – időnként megfordul anyósáéknál Nyírparasznyán –, biztonsági okok miatt hetente csak egyszer találkozhatnak. 2013-ban leszélsőségesezte és -rasszistázta a Jobbikot, tavaly pedig beugrott egy kávéra az általa nagyra tartott Orbán Viktorhoz. Fortuyn és Van Gogh sorsa ugyanis azt mutatja, hogy bevándorlásellenes eszmékkel élni nem életbiztosítás, így egy csapat biztonsági ember vigyáz rá éjjel-nappal, lakóhelyét sűrűn változtatja. Különösen azután lett forró a lába alatt a talaj, hogy 2008-ban csinált egy 17 perces, az iszlámot a terrorizmussal azonosító kis filmecskét.

Wilders pártja a már említett, 2010 és 2012 közötti időszakot leszámítva mindvégig ellenzékben volt. Közben a mindenkori holland kormányok eltérő válaszokat adtak a bevándorlásra. Volt, amikor a kabinetben a migrációs ügyekkel török, a szociális ügyekkel marokkói származású államtitkár foglalkozott, most egy marokkói születésű munkáspárti politikusnő a parlament alsóházának elnöke, a szíriai válság alatt pedig példátlanul sok szíriai menekültet fogadott be, csak 2015-ben közel hatvanezret. A parlament alsóháza ugyanakkor betiltotta az arcot takaró iszlám fátyol és a burka viselését.

Mi dönti el a választást?

A holland gazdasági adatok különben kifejezetten jók. 2017-ben 2,3 százalékkal bővülhet a GDP, ami jóval fölötte van az eurózóna 1,6 százalékos átlagának. A folyó fizetési mérleg hiánya a GDP 0,2 százalékára csökkenhet, jövőre pedig várhatóan többletet mutat. A defláció kockázata csökkent, az infláció 1,4 százalékos lesz. A munkanélküliség folyamatosan csökken, most 5,4 százalékos, miközben az eurózóna átlaga 9,6 százalék.

De a nagy kérdéseket úgysem a gazdasági adatok döntik el egy olyan, 16,9 milliós országban, ahol kétmillió, nem európai országból érkezett bevándorló él.