Máté, Mirella
5 °C
20 °C
Index - In English In English Eng

Gyilkos drónok és öngyilkos merénylők elől menekültünk Moszulban

aIMG 9275
2017.03.02. 15:01 Módosítva: 2017.03.03. 11:13
  • Elmentünk az ISIS-től éppen csak visszafoglalt iraki nagyvárosba, Moszulba.
  • Tudni akartuk, mit tesz kétévnyi terror másfél millió emberrel és városukkal.
  • De végül azt tudtuk meg, milyen érzés a terrorhoz nagyon közel lenni.

Az öngyilkos merénylő felrobbant kocsiját fotóztam, ami úgy ékelődött az összedőlt házba, mintha valójában köré építették volna a romokat. A felvétel után elindultam a közelben várakozó dzsipünk felé, de nem jutottam messzire. Egy tágra nyílt szemű katona intett megálljt. Minden szempontból ártatlannak tűntem, üresek voltak a kezeim, táska sem volt nálam, úgyhogy mosolyogva indultam felé érdeklődni. De magyarázat helyett a fegyvere után nyúlt, miközben a mellkasára, majd rám mutatott. Nem értettem. Tétován lehúztam a kabátom cipzárját, amire a katona rémülten hátralépett.

Ezután három dolog történt gyors egymásutánban. A kabátom alól előbukkant a golyóálló mellényem, a fegyveres megnyugodva fújt egyet, én pedig rájöttem: azt hitte, hogy robbanómellény dudorodik a kabátom alatt.

Kívülről úgy tűnt: vége a háborúnak

Moszulban, a város felszabadított részén voltunk, ahová azért jöttem, hogy kiderítsem: újra lehet-e kezdeni az életet az Iszlám Állam (ISIS) kétéves uralma után, vagy a menekülttáborokból szükségszerűen fordulnak az emberek az országhatár, sőt akár Európa felé.

De hiába győzték le elvileg a terroristákat, a hangulatot korántsem az újrakezdés, hanem továbbra is a rettegés határozta meg.

Ez a helyzet nem csak nekem volt meglepetés. Láthatólag a környéken szolgáló katonák és kísérőim sem tudták, hogy mi vár ránk a visszafoglalt városrészben. A piszkossárga sivatagi hajnalban a ISIS legjelentősebb iraki városa felé tartva úgy haladtunk át az ellenőrző pontokon, mintha már véget ért volna a háború.

Moszul Budapesthez hasonló felépítésű város: fénykorában 1,8 millióan lakták, és egy folyó osztja keleti és nyugati részre. A pesti oldalt, azaz a Tigristől keletre fekvő részt egy hete foglalták vissza a terrorállamtól, és a hadművelet olyannyira jól sikerült, hogy napokkal később megkezdődött az elmenekült lakosság visszaáramlása. A helyben maradt százezrek pedig hozzáláttak az újjáépítéshez.

A pozitív fordulat különösen iraki bázisomból nézve volt hihető. Az újságírók, segélyszervezetek, az ENSZ a Moszultól alig 80 kilométerre fekvő Erbil városában rendezkedtek be. Szinte hihetetlen, hogy az ISIS tébolyától másfél órás kocsiútra fejlett keleti város működik, teli boltokkal, nyüzsgő éttermekkel, sőt legális alkoholfogyasztással.

A táj a város határában, az első ellenőrző ponttól változott meg. Először a lövészárkok és barikádként szolgáló földhányások jelentek meg, majd az első lebombázott híd után a háború földjén találtuk magunkat. Az út mentén az öngyilkos merénylők kiégett autóroncsai maradoztak el. Dzsipünk csomagokkal és emberekkel megrakott autókat, teherautó platóján zötyögő családokat előzött le. Katonai konvojok helyett azonban már építőanyaggal megrakott teherautók tartottak a város felé.

A nyugalom a katonai ellenőrző pontok során is érezhető volt. A kilométerenként sorjázó ellenőrző pontok rendszere persze önmagában súlyos feszültséget hordozott: a területet különböző milíciák és haderők szabadították fel, amelyek mind fenntartják pozíciójukat, hogy az Iszlám Állam felszámolása után jogot formálhassanak a területre.

Hol az iraki hadsereg szunnita katonája, hol az el-Hasd es-Saabi síita milícia fegyverese, hol pedig katonai zubbonyos, de bő gatyás pesmerga harcos könyökölt be barátságosan az autónk ablakán, hogy úti célunk felől érdeklődjön.

„Az elvileg egy oldalon harcoló csapatok annyira nincsenek jóban egymással, hogy volt olyan hadművelet, ahol az amerikai erők az el-Hasd el-Saabi és az iraki hadsereg közt helyezkedtek el, különben ezek egymást lőtték volna” – szórakoztatott a háború anekdotikus részleteivel tolmácsom.

A sokadik betonelemekből, géppuskafészkekből és őrtornyokból álló védelmi vonalon áthaladva már nehezen tudtam elhessegetni a gondolatot, hogy míg Magyarországon a közmunka, úgy Irakban az ellenőrző pontok hivatottak mesterségesen javítani a foglalkoztatási statisztikákat.

Béke helyett felrobbant katonák és harci drónok

Moszulba érve azonban percek alatt fagyott meg a hangulat. A város határát az iraki különleges erők páncélozott járművei jelölték ki: a fekete Humveek, harckocsik és csapatszállítók olyan sűrűségben álltak a mellékutcákban, mintha óriás bogarak inváziója szorongatná a várost. A védvonal mögé érve pedig feltárult az ostrommal, légi csapásokkal, öngyilkos robbantókkal földig gyalult nagyváros.

Önmagukba rogyott házak, vezetékek kusza hálója, semmibe vezető lépcsők közt araszoltunk az autóval. Egy ellenőrző pontnál szálltam ki, hogy lefotózzam a házfalba ékelődött autóroncsot, amikor – ahogy cikkünk elején olvasták – öngyilkos merénylőnek néztek.

Szerencsére ártatlanságom hamar tisztázódott, így egyrészt nem lőttek le, másrészt megtudtam, hogy Kelet-Moszulban a helyzet egyetlen nap alatt változott meg. Előző nap kezdődött ugyanis az offenzíva a nyugati oldal visszafoglalására. Erre válaszul a keleti oldalon aktivizálódtak az ISIS alvósejtjei, tudtam meg a katonáktól.

Tegnap itt is robbantottak, és egyikünk meghalt

– fordította a tolmácsom, megjegyezve, hogy a maradványai még láthatók. Lepillantottam, ahova mutattak, a két sávot elválasztó betonpadkán heverő összeroncsolódott alsókarra. A látvány olyan szürreális volt, hogy csak a döbbenet és két kérdés maradt meg bennem: ha az egész testet elvitték, miért hagyták ott a kezet? És hogyan képes a bajtársa egész nap egy foszló, véres kéz mellett posztolni?

Választ már csak azért sem kaptam, mert a katonák hirtelen az égre szegezték fegyvereiket, és hosszú sorozatokat lőttek ki.

Az őrület legmélyén éreztem magam.

A fegyveresek idegesen intettek, hogy hagyjuk el a területet, mi pedig másodpercekkel később már az ellenkező irányba robogtunk. „Drónok. Az ISIS drónokkal dobál gránátokat a városra” – magyarázta a tolmácsom, majd a telefonjába mélyedt. „A segélyszervezeteket figyelmeztették, hogy hagyják el a várost – olvasta fel. – Az ENSZ is befejezte működését a területen, mert nem tudják garantálni a munkatársaik biztonságát.”

Bedurvult az ISIS

Egy ideig csendesen döcögtünk a kocsival a törmelékkel fedett utcákon. Moszul egyes részei teljesen kihaltak voltak, mintha ásító romokat és összegyűrődött autóroncsokat ábrázoló fényképben haladtunk volna. Máskor pedig váratlanul értünk olyan negyedekbe, amelyek a maguk apokaliptikus módján, de pezsegtek az élettől.

Az út szélén kannákból árulták a benzint, vagy vízzel teli ballonokat rakodtak platóról a kocsik csomagtartójába. Aki pedig éppen nem vízzel és benzinnel üzletelt, az az égre szegezett tekintettel közlekedett.

Mindenhol drónok vannak

– magyarázta egy nő, akit egy ház oldalában, hullámlemezek árnyékában szólítottunk meg. „ A folyóhoz közel lakunk, ahol folyamatosak a robbantások, meg a drónok. Ezért jöttünk ide, itt lakik a lányom, itt biztonságosabb a helyzet – mondta a talpig fekete kendőbe burkolózott, de mosolygós – Ma is volt egy támadás, láttam, ahogy a drón hirtelen leereszkedik, és ledobja a bombát. Egy ember a fején, egy meg a karján sérült meg. De senki nem halt meg.”

Bőrkabátos, barázdált arcú férje bólogatott, majd csendesen megjegyezte: „A napokban a gyerekkel vásároltam, akkor meg rakéták jöttek. Elrohantunk, nem is néztünk vissza” – fordította a vezetőm, megjegyezve, hogy az ISIS a túlpartról ágyúzza a keleti városrészt, de az is lehet, hogy az ostromló csapatok rakétája csapódott be véletlenül.

„Nincs itt biztonság, hiába mondják, hogy felszabadítottak minket” – gesztikulált a nő. „Nincs víz, nincs áram, a robbanásoktól pedig olyan por van, hogy folyamatosan könnyezik a szemünk.”

Hiába próbáltam további információkat szerezni a drónos hadviselésről, vagy akár csak arról, hogy miként indítják újra életüket a lakók, a moszuliak nem nagyon álltak szóba velünk. A helyzet furcsa volt, hiszen előző riportomon, még novemberben a város körüli menekülttáborok lakóiba nem lehetett belefojtani a szót. Talán rossz városrészben kérdezősködünk?

Sofőrünk, egy pesmerga tiszt a szomszédos negyed egyik mellékutcájába kormányozta a dzsipet. A sofőr egyébként nemcsak kurd katona, hanem tolmácsom nagybátyja is volt, ami Irakban a világ legtermészetesebb dolga. Utazásom alatt szinte nem találkoztam olyannal, aki valamelyik kísérőmnek ne unokatestvére vagy nagybátyja lett volna. Az országban családi ismeretségek végtelennek tetsző hálózatán lehet eljutni bárhova is.

Egy nemcsak hogy ép, de iraki sztenderdek szerint fényűző villa előtt álltunk meg. „Ez a síita milícia helyi központja” – mondta fixerem, miközben a sofőr bement a házba. „Vannak kapcsolatai itt is, bemegyünk, és készíthetsz interjút a biztonsági helyzetről” – vázolta a programot, feleslegesen. A sofőr percekkel később már újra a dzsipben ült, és porzottak a kerekek, ahogy elhagytuk a villát. „Nem fognak beszélni. Reggel bement egy öngyilkos merénylő, és felrobbantotta magát. Vannak halottak, sok a sebesült, és tartanak egy újabb támadástól. Azt mondták, hogy jobb, ha mi is megyünk, mert három öngyilkos merénylő kószál a környéken.”

A kézműves harci drónok szezonja

Már-már úgy tűnt, hogy az ostromlott városban legalább olyan nehéz interjúkat készíteni, mint a magyar parlament sajtófolyosóján, amikor egy kihalt városrészben az eget kémlelő katonákat pillantottunk meg. „Drónok?” – kérdeztük kikászálódva a kocsiból. „Drónok mindenfelé” – mondta az idősebb, bajuszos tiszt olyan hangsúllyal, mint a horgász, akit a kapásról faggattunk.

„Délelőtt le is lőttünk egyet, bár nehéz eltalálni őket” – mondta egy fiatalabb katona, akinek harcias kinézetét árnyalta, hogy celluxszal rögzítette géppisztolyán a póttárat. A fegyveresek elmesélték, hogy a drónok új eszköznek számítanak az Iszlám Állam arzenáljában.

„Fél éve még nem is hallottunk ilyesmiről. Aztán volt pár drónos támadás, de most, Moszul felének felszabadításakor vált jellemző harcmodorrá.”

„Egyszerű eszközök ezek – magyarázták. – Négy rotor, ami alá távirányítót és kamerát szerelnek. Igen, ezek házi készítésű eszközök. Maguk szerelik össze az egészet.”

„Nagy magasságban keringenek, és kamerával figyelik a környéket. Hirtelen szállnak le, kioldják a gránátot, amit fémdarabokkal vesznek körül, hogy jobban pusztítson. Aztán gyorsan felszáll és eltűnik” – magyarázták a drónos támadás koreográfiáját.

„És a város melyik részén támadnak ezekkel?” – kérdeztem, amire értetlenül néztek rám. 

Tele van drónokkal a levegő. Itt is keringenek.

Felnéztem a sápadt kék égre, de csak a szemem káprázott. A katonák körém gyűltek, és hosszasan mutogattak, míg végül megpillantottam. Apró ezüst szilánk imbolygott magasan, felületén néha megcsillant a nap.

„A célt keresi. Általában katonai célpontokra támadnak, vagy nagyobb embercsoportokra” – mondták diskuráló stílusban. Körülnéztem: egy csoport katona közt álltunk a néptelen utcán. Rég távoztam ilyen gyorsan interjúról.

„Beszélnünk kell moszuli polgárokkal, hogy megtudjuk, milyen volt két évig az ISIS iraki fővárosában élni” – magyaráztam fixeremnek, miközben magunk mögött hagytuk a katonákat a drónokkal teli ég alatt.

Cikkünk következő részében kiderül, miért olyan bizalmatlanok a moszuliak, és az is, hogy milyen volt egy horrorfilmben élni.

Riportunk az OSIFE újságírói ösztöndíjprogramjának támogatásával készült