Zsófia
16 °C
22 °C
Index - In English In English Eng

Putyin útja a liberalizmustól a Nyugat-ellenességig

putyin putin
2017.08.24. 10:34
A 2000-es évek elején Bill Clinton, George Bush és Tony Blair is csupa szépet és jót mondott Oroszország elnökéről, aki egy időben a béke hírnökének és a világ legnépszerűbb politikusának számított. Putyin és a Nyugat kölcsönösen közeledett egymáshoz, de aztán 9/11, az iraki háború, egy szökött oligarcha és az Oroszország szomszédaiban lezajlott „színes” forradalmak mindent megváltoztattak. Bemutatjuk, hogyan lett Putyin a Nyugat barátjából a Nyugat ellensége.

Hétfőn ismét Budapestre látogat Vlagyimir Putyin, idén már másodszor. Az orosz elnök ellen több ellenzéki párt (LMP, Együtt, Momentum) is tüntetést szervez, mert úgy látják, hogy Magyarországnak nem Oroszországhoz kellene közelednie, hanem Európa irányába. De hogyan lett Putyin sokak szemében a nyugati értékek antitézise? Ebben a cikkben bemutatjuk, milyen események változtatták meg az orosz elnök viszonyát a nyugati politikához. Az írás főképp Mihail Zigar, az egyetlen független orosz tévé főszerkesztőjének Putyin metamorfózisa című könyvére támaszkodik.

Clinton hitt benne

Putyin rendkívül intelligens ember, határozott elképzeléssel arról, hogy mit akar elérni Oroszországban. Az ő Oroszországa erős hatalom, ahol törvény és rend uralkodik, emellett pedig demokratikus és liberális

– mondta Tony Blair, miután először találkozott Vlagyimir Putyinnal.

Az egykori brit miniszterelnök volt az első külföldi vezető, akit Putyin Oroszországban fogadott, Szentpéterváron nézték meg a Háború és béke című musicalt. Blairt nem véletlenül nem Moszkvába hívták, az orosz elnök úgy gondolta, hogy Szentpéterváron európaibb benyomást tud tenni munkáspárti kollégájára. A színház bejáratánál tüntetők fogadták az érkezőket, a táblájukon az állt, hogy Putyin=háború, utalva ezzel a nem sokkal korábban kezdődött csecsenföldi háborúra, amelyről sokan úgy gondolják azóta is, hogy az egyetlen funkciója az elnök népszerűségének növelése, Putyin antiterrorista imidzsének kialakítása volt.

A csecsenföldi akció nem különösebben zavart be Putyin nemzetközi megítélésébe, a világ vezetői gyakorlatilag odavoltak az orosz elnök haladó nézeteiért, ami kezdetben abban nyilvánult meg, hogy piacpárti közgazdászokból álló csapattal vette körbe magát. Az orosz elnöknek olyannyira sikerült jó benyomást tennie a brit miniszterelnökre, hogy csak 2000-ben ötször találkoztak, még egy kötetlen közös vodkázás is belefért. Putyin Blairrel közösen tartotta az első sajtókonferenciáját is, ahol egymást Tonynak és Vlagyimirnak nevezték.

De nem Blair volt az egyetlen, akivel Putyin gyorsan megtalálta a közös hangot, a 2000-ben hivatalából távozó Bill Clintonnak is megtetszett az elnök. „Putyinnak első osztályú csapata van, és hiszek abban, hogy kész véghez vinni az elengedhetetlenül szükséges reformokat” – nyilatkozta róla az Egyesült Államok demokrata elnöke, aki láthatóan személyesen is közvetlen viszonyba került orosz kollégájával.

Bush meglátta a lelkét

Környezete szerint Putyin az elnöksége kezdetén őszintén hitt abban, hogy a hidegháborús évtizedek után lehetséges jó kapcsolatot kialakítani a Nyugattal, elsősorban Amerikával. Úgy gondolta, hogy a nyugatiak egyszerűen nem értik az orosz sajátosságokat. „Képzelje el, hogy a Kremlben ül, és önnek vannak olyan választói, akik Kalinyingrádban, és vannak, akik Kamcsatkában élnek. Önnek ezt az egész, nyelvben, szemléletmódban, életmódban különböző területet valahogy egyesítenie kell. Valami olyat kell mondania ezeknek az embereknek, ami egyesíti őket.

Egyik honfitársa, egy igen kiemelkedő honfitársa, II. Katalin a mi cárunk volt. Eleinte gyorsan meg akarta szüntetni a jobbágyrendszert, ám utána megismerte, hogyan is néz ki Oroszország berendezkedése. Tudja, mit tett végül? Megerősítette a nemesség jogait, és megsemmisítette a parasztságéit. Nálunk ez nem lehet másképp

– mondta egy bizalmas tanácsadója szerint Putyin Merkelnek az egyik első találkozójukon.

Bár Clintonra sikerült jó benyomást tennie, a két vezető között nem alakult ki mélyebb kapcsolat. A demokrata elnök távozása után a Kremlben nagy reményeket fűztek George Bush adminisztrációjához. Abból indultak ki, hogy Oroszország kapcsolata egy fokkal gördülékenyebb szokott lennie a konzervatívokkal, mert azok nem foglalkoznak annyit „elméleti”, emberi jogi kérdésekkel, mint a demokraták.

George W. Bush amerikai elnök és Vlagyinir Putyin orosz elnök, Ljubljanától 35 kilométerre fekvő kranji Brdo kastélyban tartott megbeszélés előtt 2001. június 16-án.
George W. Bush amerikai elnök és Vlagyinir Putyin orosz elnök, Ljubljanától 35 kilométerre fekvő kranji Brdo kastélyban tartott megbeszélés előtt 2001. június 16-án.
Fotó: Sean Gallup / Getty Images Hungary

Bush és Putyin első találkozója előtt az orosz elnök részletesen tanulmányozta a kollégájáról összeállított dossziét, amiben benne volt, hogy Bush negyvenéves koráig szerette az italt, de letette, és azóta mélyen hisz Istenben. Putyin elmesélte neki, hogy volt egy dácsája Szentpétervár közelében, amely pár évvel ezelőtt porig égett. Valamilyen csoda folytán azonban átvészelte a tüzet egy kis alumíniumkereszt, amelyet még az anyja adott neki. Bust valósággal elájult a sztoritól.

Belenéztem a szemébe, és megláttam a lelkét

– mondta később az amerikai elnök a találkozóról. David Frum, Bush akkori szövegírója szerint az elnök reménykedett Oroszországban, úgy gondolta, hogy normális európai ország lehet belőle. Nem szuperhatalom, de mondjuk olyan, mint Németország. (Zigar könyvében Frum Németországot említi, más forrás szerint Bush Dániára gondolt.)

Nem foglalkoztak orosz belügyekkel

Putyin első konfliktusa a Nyugattal egy önkéntes száműzetésbe vonuló orosz oligarcha körül alakult ki. Borisz Berezovszkij támogatta Jelcin, majd utódja elnökválasztási kampányát is, azonban sérelmezte, hogy Putyin megválasztása után nem kapott jutalmat, és az ellenlábasok megbüntetése is elmaradt. Az oligarcha akcióba lendült, ellenzéki pártot kezdett építeni, a médiaholdingjába tartozó lapok és tévék pedig sorra hozták a Putyin számára kellemetlen anyagokat.

A Kommerszantban nyílt levélben kérte Putyint, hogy álljon le, ne engedje ki a korlátlan hatalom szellemét a palackból, mert nem tud vele megbirkózni. „El fogja pusztítani az országot és önt is” – írta a befolyásos oligarcha 2001-ben. Putyin az eseményekre válaszul egy pillanat alatt elvette Berezovszkij tévéjét, amiben az oligarchának 49, az államnak pedig 51 százalékos tulajdonrésze volt. Berezovszkij megtarthatta a tulajdonrészét, a befolyását viszont elvesztette az ORT csatorna felett.

Nem ez volt az első eset, hogy Putyint bosszantotta, milyen anyagok jelennek meg a médiában, a Kurszk tengeralattjáró katasztrófája után annyira megsértődött az őt kellemetlen pillanatokban bemutató csatornákon, hogy nekilátott a nem állami befolyás alatt álló médiumok bekebelezésének. Az orosz elnök újdonsült nyugati barátait azonban jó darabig nem érdekelte, hogy mit történik Oroszországban.

Így volt ez akkor is, amikor a már Londonba emigrált Berezovszkij finanszírozásával megjelent Nagy-Britanniában Az FSZB felrobbantja Oroszországot című könyv, valamint a Merénylet Oroszország ellen című film. Mindkettő arról szólt, hogy az 1999 őszén Moszkvában és más orosz városokban történt merényleteket nemcsak csecsenek, hanem az orosz katonai titkosszolgálat, az FSZB is szervezte, amelynek korábban Putyin volt a vezetője. (Arról, hogy milyen kapcsolat lehetett a merényletek és Putyin népszerűségének növekedése között, a 444-en jelent meg egy alapos cikk.)

A könyv és a film szerzői között szerepelt Alekszandr Litvinyenko, az FSZB egykori tisztje, akit később Londonban megmérgeztek. Egy korábbi brit kormány szerint biztos, hogy a tiszt meggyilkolását Putyinék rendelték el. Mindez nem zavarta Blairt, aki továbbra is törekedett a jó viszonyra Putyinnal, így Bagdad bombázása előtt egy nappal a brit külügyminiszter megtagadta Berezovszkijtól, hogy politikai menekült státuszt kapjon. A kormány így elhárította magától a felelősséget, az oligarcha Oroszországnak történő kiadatásáról a brit bíróságnak kellett dönteni. Erre később még visszatértünk, mert kulcsfontosságú lesz a brit–orosz viszony alakulásában.

Mindent, az utolsó rubelig

Putyin az elnöksége kezdetén viszonylag liberális közgazdászokból álló csapatot gyűjtött maga köré, akikkel még Szentpétervár alpolgármestereként dolgozott. Legfontosabb reformjuk a föld adásvételének engedélyezése volt, amire 1917 óta nem volt példa Oroszországban. Emellett egykulcsos, 13 százalékos adórendszert vezettek be, a terhek nagy részét pedig átcsoportosították az olajszektorra, amelynek az olajár szárnyalása miatt ez nem okozott problémát.

A Kremlt viszont váratlanul érte, hogy a nyugati barátok, akik tegnap még ajnározták az elnököt és ragyogó csapatát, egyszer csak akadályozni fogják a törekvéseiket. A konfliktus 2002 végén alakult ki, az orosz állam eladósodása miatt. A Szovjetuniót, majd később Oroszországot két helyről hitelezték. Volt a Párizsi Klub, amely a hitelező országok nem hivatalos szervezete volt, valamint a Londoni Klub, amelyben magánbankok és egyéb magántestületek csoportosultak.

Az oroszoknak 2003-ban kellett a legnagyobb összeget visszafizetniük a hitelezőknek, és a gazdasági csapat tartott attól, hogy ha mindent törlesztőrészletet kifizetnek, az túlságosan megterheli az egyébként felfelé ívelő orosz gazdaságot. Tárgyalni kezdtek a törlesztés átcsoportosításáról, és a Londoni Klubbal könnyen meg is tudtak egyezni: leírták a tartozásuk harmadát. Putyin ezután levelet írt a Párizsi Klubnak, hogy készek kifizetni a szovjet hitelek kamatait, az alapösszeggel kapcsolatban azonban haladékot kérnek.

A klub nem fogadta el az oroszok ajánlatát, pedig ebben a nem hivatalos testületben Putyin barátai, Bush és Blair fújták a passzátszelet.

Januárban a német gazdasági miniszter kiadott egy közleményt, hogy ha Moszkva nem fizeti ki a teljes összeget, akkor Németország nem fogja támogatni, hogy Oroszország a G8 teljes körű tagjává váljon. Egyértelmű volt, hogy ez az álláspont megegyezik a G7 több tagjának véleményével. Putyin bepánikolt, hogy elveszíthetik a történelmi lehetőséget, hogy a Szovjetunió széthullása után hivatalosan is nagyhatalomként ismerjék el Oroszországot, ezért bejelentették: kifizetik a teljes összeget, ráadásul gyorsított tempóban.

A sors iróniája, hogy a német fenyegetés idején Gerhard Schröder német kancellár és Putyin között még nem volt közeli kapcsolat, később azonban annyira összebarátkoztak, hogy bukása óta Schröder állást állásra halmoz az orosz energiaszektorban.  

Moszkva a kisujját nyújtotta

Putyin a második csecsenföldi háborút antiterrorista akcióként interpretálta a nyugati vezetőknek. Ennek jegyében Moszkva arra kérte Washingtont, hogy zárolják azokat az iszlám pénzalapokat, amelyekről a Kreml azt gondolta, hogy rajtuk keresztül finanszírozzák a csecseneket. Az amerikai kormány megvizsgálta ezeket az alapokat, és úgy találta, hogy azok kizárólag humanitárius célokat szolgálnak – jött a válasz Washingtonból. 2001. szeptember 11. után ezeket az alapokat kivétel nélkül, egy pillanat alatt zárolták az USA-ban, amiből a Kreml arra következtetett, hogy ha orosz katonákat gyilkolnak, az nem érdekli Amerikát.

9/11 tragédiája összességében mégis szorosabbra fűzte az amerikai–orosz viszonyt, legalábbis rövid időre. A New York-i terrortámadás után Putyin volt az első vezető, aki felhívta Busht, és a támogatásáról biztosította. Ettől a pillanattól kezdve könnyebben el tudta magyarázni a világnak, hogy kivel harcolnak Csecsenföldön: ugyanazzal az al-Kaidával, amelyik az USA-ra rontott. Moszkva a tálibok afganisztáni rezsimjére mindig is ellenségesen tekintett, ugyanis ők voltak azokat a mudzsahedineknek az ideológiai örökösei, akik a 80-es években sikeresen ellenálltak Afganisztánban a Szovjenunió csapatainak és hatalmi törekvéseinek. Az a vereség pedig nagyban hozzájárult a birodalom széthullásához.

Afganisztán bombázása előtt Washington engedélyt kért Moszkvától, hogy ideiglenes légi támaszpontot hozzon létre az Oroszországgal szomszédos Kirgizisztánban. A Kreml beleegyezése megkerülhetetlen volt, mert a támaszpont utánpótlását csak úgy lehetett biztosítani, ha az amerikai gépek előtte belépnek az orosz légtérbe. Az USA azt ígérte, a támaszpontra csak Afganisztán bombázásának idejére lesz szüksége, de maximum egy évig. Bush személyesen is egyeztetett erről Putyinnal, aki beleegyezett, mert a tálibok megbuktatása az orosz érdekeket is szolgálta.

Az afganisztáni hadművelet kevesebb mint egy hétig tartott, 2002 végén azonban az amerikai haderő még mindig Kirgizisztánban állomásozott. Ekkor a Kreml-adminisztráció vezetője, Alekszander Volosin rákérdezett az amerikai külügyminiszternél, hogy mikor terveznek elhagyni a bázist, mire állítólag Condoleezza Rice azt válaszolta, hogy maradnak, mert időközben rájöttek, hogy mennyire fontos számukra ez a támaszpont. Putyin ezen nagyon felhúzta magát, mert úgy érezte, hogy végig megtévesztették.

A háborúellenes antant

Pár hónappal Afganisztán után jött az újabb feszülés Putyin és a nyugati vezetők között, az iraki háború miatt. Az amerikaiak mindenhol hangoztatták, hogy Szaddam Huszein rendszere hasonló a tálib rezsimhez, biológiai és vegyi fegyverei pedig az egész világot veszélyeztetik.

Putyin nem akarta megdönteni Huszein rezsimjét, mivel az orosz olajvállalatoknak komoly érdekeltségei voltak Irakban, és azzal is tisztában voltak, hogy Huszein sokkal inkább a hazai korrupcióval van elfoglalva, mint hogy vegyi fegyverekkel fenyegesse a világot. Később kiderült, hogy a sokat emlegetett iraki tömegpusztító fegyverek egyáltalán nem léteztek,

Colin Powell amerikai külügyminiszter pedig bocsánatot kért, amiért félreinformálták a világ közvéleményét.

Bár Putyin a tanácsadói szerint sérelmezte, hogy nem őszinték vele az amerikaiak és barátja, Tony Blair sem, összességében ő volt az iraki háború egyik legnagyobb nyertese. Mivel az orosz elnök gyakran hangoztatta, hogy el kell kerülni a háborút és diplomáciai eszközökkel kellene rendezni a konfliktust, a béke hírnökeként a Pew Research Center akkori felmérése szerint ő volt a világ egyik legnépszerűbb politikusa.

A háborút erőltető Busht Jacques Chirac francia elnök és Gerhard Schröder német kancellár is megelőzte népszerűségben, ugyanis egyikük sem akart fegyveres konfliktust Irakban, igaz, más-más számító indokból. Chirac a francia olajvállalatok érdekeit védte, Schröder pedig választások előtt állt, és a pacifista imidzssel próbálta feltornászni otthon a népszerűségét, de hiába. 2005-ben Angela Merkel váltotta hivatalában.

Vlagyimir szakít Tonyval

Bár az iraki háború miatt volt egy kis feszülés Blair és Putyin között, ez nem befolyásolta érdemben a kapcsolatukat. Sőt, az Bagdad bombázását követően néhány hónappal volt a csúcspontján. Az orosz elnök és felesége 2003. június végén Londonba repült, ahol II. Erzsébet fogadta őket.

Állami látogatás: ez a legnagyobb bók, amit egy ország tehet egy másik országnak. Nagy-Britannia és Oroszország kapcsolata sosem volt olyan jó, mint jelenleg

– magyarázta akkor Tony Blair az újságíróknak. Putyinék a Buckingham-palotában szálltak meg, az orosz elnök előtte a királynő társaságában hintózott a főváros utcáin.

A találkozó nem puszta udvariasság volt, hanem bomba üzlet. Putyin és Blair tartottak egy energiakonferenciát, ahol bejelentették, hogy létrehozzák a TNK-BP brit olajtársaságot (amely így a világ második legnagyobb olajtársasága lett), valamint hogy a két ország elindítja az észak-európai gázvezeték építését, ami közvetlenül kötötte össze a feleket.

De hiába a bomba üzlet, pár hónappal később összeomlott a brit–orosz viszony. Szeptember 9-én a brit belügyminisztérium felülvizsgálta a korábbi álláspontját, és megadta Berezovszkijnak a politikai menedékjogot. Másnap a bíróság megtagadta, hogy a Londonba menekülő oligarchát kiadják Oroszországnak.

Putyin teljesen kiakadt ezen. Blair ugyan próbálta bizonygatni, hogy a bíróságok függetlenek, nem tudja befolyásolni a döntésüket, de Putyin tisztában volt bele, hogy a bíróság azután döntött, hogy Blair kormánya megadta Berezovszkijnak a menedékjogot. A gázvezeték ötletét Putyin egy pillanat alatt lesöpörte az asztalról, pár évvel később pedig az oroszországi olajlelőhelyeket is elvették a britektől.

Fájdalmas vereség Ukrajnában

Oroszországban a Szovjetunió széthullása után is úgy tekintettek Ukrajnára, mint a birodalom részére. Sok vezető között a mai napig úgy tartják, hogy nincs is olyan, hogy ukrán nyelv, hiszen az orosz, csak az ukránok hibásan használják. Putyin is saját területének tartotta Ukrajnát, az elnöksége kezdetétől kezdve gyakran hangoztatta értekezleteket, hogy valamit tenni kell, különben elveszítik.

2004 őszén elnökválasztást tartottak Ukrajnában, amelybe Putyin olyan aktívan kapcsolódott be, mintha a saját kampánya lenne. A választás előtti napokban interjút adott az összes nagy ukrán tévének, Moszkva jelöltjének pedig elképesztő kedvezményeket tettek. Putyinék az akkori miniszterelnököt, Viktor Janukovicsot támogatták, aki a Kreml minden erőfeszítése ellenére az első fordulóban csak fél százalékkal verte meg az ellenzéki jelöltet.

Bár Putyin Ukrajnában mindkét indulónál jóval népszerűbb volt, elemzők szerint túlságosan aktívan avatkozott be a választásokba. Másrészt az is gyengítette Janukovicsot, hogy az ellenzéki jelöltet az első forduló előtt néhány nappal megmérgezték. Az egész világot bejárta a jóképű, ereje teljében lévő ellenzéki politikus elfeketedett arca, ami sokakban félelmet keltett. Az addig csak politikai megmérettetés élet-halál harccá vált.

Viktor Juscsenko ellenzéki jelölt
Viktor Juscsenko ellenzéki jelölt
Fotó: Stf / AFP

A második forduló után az exit pollok Janukovics győzelmét mutatták, mire másnap tízezres tömeg gyűlt össze Kijev főterén, a Majdanon. A kemény hideg ellenére lesátraztak és nem akartak hazamenni, hanem új választások kiírását követelték. A még hivatalban lévő ukrán elnök nem volt hajlandó szétoszlatni a tömeget, mert félt, ha vérontás lesz, az a karrierjébe kerül. Állítólag Richard Luger amerikai szenátor is figyelmeztette az elnököt, hogy ha beavatkozik, Milosevics sorsára juthat.

Putyint nagyon idegesítette a történet. Nem értette, hogy Janukovics miért nem elnök még. A nemzetközi közösséget elfogultsággal vádolta, amiért az elfogadta az afganisztáni, a koszovói és az iraki választásokat, Ukrajnában viszont a NATO korábbi főtitkára és több európai vezető tárgyal egy papíron törvényesen lezajlott választásról. Az orosz sajtó közben nagyrészt arról tudósított, hogy Ukrajnában a Nyugat által inspirált oroszellenes fordulat zajlik.

Végül mindkét forduló eredményét érvénytelenítették, és 2004. december 26-án tartottak egy harmadik kört, amelyet simán megnyert Janukovics ellenfele. Az eredmény sokkolta Moszkvát. Nem értették, hogy a hihetetlen erőfeszítések ellenére miért maradt alul a jelöltjük. Csak egy magyarázatot találtak: a Nyugat még nagyobb erőfeszítéseket tett.

Forradalmak a szomszédoknál

Ebben az időszakban nemcsak az ukrajnai vereség miatt érezte magát fenyegetve Moszkva, hanem sorra jöttek a számukra vészjósló események. Az ukrajnai választással egy időben tartottak választást Abháziában is. A szakadár állam a 90-es évek elején vált el Grúziától, szomszédos Szocsival, az orosz hivatalnokok és Putyin kedvenc üdülőhelyével, az abháziaiak orosz útlevelet kaptak, a szakadár térség gyakorlatilag összes bevétele abból származott, hogy mandarint exportált Oroszországba.

A választás előtt Moszkva jelöltjét, Raul Khadjimbát Putyin kamerák előtt fogadta szocsi rezidenciáján, az mégis simán kikapott az ellenzéki jelölttől, Szergej Bagapstól, aki a köztársaság energiacégének igazgatója volt. A vereség után Oroszország megtiltotta Abháziának, hogy mandarint exportáljon Oroszországba, ami gyakorlatilag a terület gazdasági ellehetetlenítését jelentette. A blokád után Bagaps belement a kompromisszumba, és megismételték a választást, amely után maga mellé vette miniszterelnöknek Putyin pártfogoltját is.

A fokozódó nemzetközi helyzetben a Kreml ideológusai felemlegették az egy évvel korábbi, 2003-as „rózsás forradalmat” is, amely Grúziában buktatta meg Eduard Sevardnadzét. A forradalom fő hajtóereje egy fiatalokból álló csoport (Kmara, magyarul Elég!) volt, amelyet aktívan támogattak amerikai NGO-k. Akkoriban Moszkva nem foglalkozott az eseményekkel, elsősorban azért, mert Putyint rendkívül irritálta Sevardnadze, aki korábban a Szovjetunió külügyminisztere és Gorbacsov jobbkeze volt.

A Kremlben szerették azt mondani, hogy ő volt a felelős a Szovjetunió széthullásáért.

A grúziai választások után az exit pollok Mihail Szaakasvili ellenzéki pártjának győzelmét mutatták, a hatóságok azonban Sevardnadze győzelmét jelentették be. Az ország fővárosában, Tbilisziben zavargások törtek ki. Három héttel a választások után a tüntetések nemhogy nem csillapodtak, hanem már a parlament épületébe is betörtek. Sevardnadze segítséget kért Putyintól, aki nem állt mellé. Az oroszoktól kapott segítség híján az elnök lemondott, az előrehozott elnökválasztásokat pedig simán megnyerte Szaakasvili.

Az új grúz elnök első Kreml-beli találkozóján lelkesen dicsérte Putyint, és arról beszélt, hogy mennyire szeretne rá hasonlítani. Az orosz elnök pedig a négyszemközti találkozón kiselőadást tartott neki arról, hogy nem szabad barátkozni az amerikaiakkal. Elégedetten váltak el, Szaakasvilit elbűvölte Putyin, az orosz elnök pedig úgy érezte, sikerült jó útra terelni fiatalabb kollégáját. (A viszonyuk akkor változott meg, amikor 2004-ben Szaakasvili támogatta az ukrajnai narancsos forradalmat, majd 2008-ban Moszkva békefenntartóinak megtámadására hivatkozva bevonult Dél-Oszétiába.)

2005-ben tovább nőtt a pánik, amikor forradalom tört ki Kirgizisztánban is. A tüntetők megdöntötték Aszkar Akajev elnök hatalmát, és kifosztották a rezidenciáját. Akajev Moszkvába menekült, és arról győzködte az adminisztrációt, hogy amerikai összeesküvés áldozata lett.

Az USA diplomatái győzködték az oroszokat, hogy semmi közük a kirgiz forradalomhoz, hiszen 2001-ben Putyin beleegyezésével még Akajev adott engedélyt az amerikaiaknak, hogy katonai bázist hozzanak létre a repterükön. A forradalom után viszont Bush üdvözölte a kirgiz nép demokratikus fejlődését, amit a Kremlben beismerésnek értékeltek.

Putyin ideológusai átértékelték az elmúlt időszak eseményeit, és arra jutottak, hogy az Oroszország határain lezajlott forradalmak (Grúzia, Abházia, Ukrajna, Kirgizisztán) mind oroszellenes összeesküvés eredményei.

Azt is nyilvánvalónak gondolták, hogy ezeket a változásokat Nyugatról gerjesztik, és már meg is van a következő célpont: Oroszország.

„Csak arra gondoltunk, hogy nem vagyunk felkészülve egy színes forradalomra” – mondta Zigarnak Gleb Pavlovszkij, az elnöki adminisztráció akkori tanácsadója.

Ezzel új szakasz kezdődött Putyin Oroszországában. Véget ért a béke korszaka, és a Kreml ismét ostromlott erődnek érezte magát. Ez késztette arra Putyint, hogy azonnali cselekvést követeljen meg Vlagyiszlav Szurkovtól (a Kreml „bábjátékosáról", akiről ebben a cikkben írtunk részletesen). A Nyugattal való integráció, az európai vezetőkkel való barátság, az európai értékekről történő társalgás pedig a múlt részei lettek.

Nekimentek a civil szervezeteknek

Szurkov egyik első „forradalomelhárító” lépésének eredményeként 2005 decemberében Oroszországban elfogadták a nem kormányzati szervezetekről (NGO) szóló törvény módosítását, melynek fő célja az volt, hogy felvegye a harcot a politikai tevékenységek külföldi finanszírozásával. Szurkov többször is nyilvánosan beszélt arról, hogy kell egy törvény, ami megakadályozza a Nyugatot abban, hogy színes forradalmat szervezzen Oroszországban.

„Mindenki tudja, hogy a Freedom House-t Woolsey irányítja, aki valamikor a CIA-t is vezette” – mondta a Kreml szürke eminenciása. 2006 októberére a Human Rights Watch, az Orvosok Határok Nélkül és az Amnesty International is kénytelen volt felfüggeszteni a működését, mert állítólag helytelenül lettek kiállítva a dokumentumaik.

Az állami propaganda is megindult az NGO-k ellen. Az egyik állami tévén bemutatták a Kémek című dokumentumfilmet, ami arról szólt, hogy van egy titkos kémiroda Moszkva központjában, amelyen keresztül a britek aktív hírszerző tevékenységet folytatnak az országban. Arról is beszámoltak, hogy a nagykövetség másodtitkára, Mark Dow civil szervezeteket támogat, például a moszkvai Helsinki Csoportot.

Vlagyimir Putyin orosz elnök köszönti Ljudmila Alekszejeva orosz emberi jogi aktivistát a Moszkvai Helsinki Csoport alapító elnökét 90. születésnapja alkalmából Moszkvában 2017. július 20-án.
Vlagyimir Putyin orosz elnök köszönti Ljudmila Alekszejeva orosz emberi jogi aktivistát a Moszkvai Helsinki Csoport alapító elnökét 90. születésnapja alkalmából Moszkvában 2017. július 20-án.
Fotó: Alekszej Nyikolszkij / MTI / EPA

Zigar könyve szerint a Kémek című filmnek kevesen hittek akkoriban, mert túlságosan durva szovjet propagandának tűnt. Hat évvel később Johnathan Powell, Blair kancelláriájának vezetője váratlanul elismerte egy BBC-s dokumentumfilmben, hogy a kémiroda valóban létezett, bár Zigar szerint Putyinék a kelleténél jóval nagyobb jelentőséget tulajdonítottak neki.

Ebben az időszakban született Szurkov „szuverén demokrácia" tézise az oroszországi demokráciáról. A terminológia arra utal, hogy Oroszország szuverenitását külső ellenség támadja, ezért az orosz demokráciának képesnek kell lennie megvédeni magát.

Putyin vallomása

A 2000-es évek közepétől Putyin viszonya gyökeresen megváltozott a nyugati politikusokhoz. Ettől kezdve leginkább az üzleti alapú, cinikus vezetőkkel értette meg magát. Legjobb nyugati barátja Silvio Berlusconi volt, akivel rendszeresen találkoztak, a lányaik is összebarátkoztak. Hogy mennyire megváltozott Putyin hozzáállása a nyugati vezetőkhöz, azt jól mutatja, hogy míg Blairnél és Bushnál nagyon szeretett volna bevágódni, Merkelt első oroszországi látogatásakor a labradorjával fogadta, pedig tudta, hogy a kancellár fél a kutyáktól.

Amikor 2014-ben Putyin Szergej Sogujt kinevezte védelmi miniszternek, azt tanácsolta neki, hogy nézze meg a Boss és a House of Cards című sorozatokat, mert úgy gondolta, hogy a minisztere tanulni fog belőlük. Putyint ezek a sorozatok ugyanis megerősítették abban a hitében, hogy a nyugati vezetők csak cinikus gazemberek lehetnek, akik azért szónokolnak az emberi jogokról, mert ezek mögé bújva támadhatják ellenfeleiket.

Putyin a nyugati politikával való viszonyát a Krím Oroszországhoz történő csatolása után tartott győzelmi beszédében a következőképpen foglalta össze:

Oroszország őszintén törekedett a nyugati kollégáinkkal való párbeszédre. Állandóan javasoltuk, hogy működjünk együtt az összes kulcsfontosságú kérdésben, meg akartuk erősíteni a bizalmat, azt akartuk, hogy a viszonyunk legyen egyenrangú, nyílt és tisztességes. De nem láttuk a válaszlépéseket. Ellenkezőleg. Újra és újra megtévesztettek minket, a hátunk mögött hozták meg a döntéseket, kész tények elé állítottak

– mondta egy olyan népszavazás után, amelyet Oroszországból szállított statisztákkal készítettek elő, és amelyről utólag véletlenül kiderült, hogy lényegében minden oroszok által kommunikált része hazugság volt.

(Címlap és borítókép illusztráció: szarvas / Index)